Igaz Szó, 1948. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)

1948-01-08 / 1. szám

.2 ­ (Vezércikk folytatása az­ első oldalról) jellegűek. A személyi és szervezeti változásokat — kisebb-nagyobb mértékben — kétségtelenül akkor is végre kell hajtani, ha a bankok a kapitalista állam, a polgári demo­krácia államának tulajdonába men­nének át. Most azonban egészen másról van szó, a fentieken túl sokkal nagyobb, távolabbi perspek­tívát nyújtó feladat is megoldásra vár: a gazdasági élet egész társa­­dalmi területén maradéktalanul ér­vényre kell juttatni a népi demo­krácia, a kapitalizmustól merő­ben eltérő gazdasági politikájának irányelveit. Ez a követelmény ed­dig is fennállott és a legtöbb tekin­tetben érvényre is jutott a gazda­sági élet máris állami kézben lévő területein, a szénbányák, legna­gyobb nehézipari vállalatok stb. tekintetében és egyre nagyobb lehe­tősége nyílik a magániparban, a magánkereskedőimnél, a magán­tőke területén is. Mégis a kérdés jelentősége most nagy mértékben fokozódott egyrészt, mert a népi demokrácia politikai fejlődése, az összeesküvés leverésével, a nyugati imprializmus reakciós pártjának szétverésével most került egyenes vágányra, másrészt, mert a gazda­sági élet már eddig államosított fontos területein (szénbányászat, nehézipar stb.) az utóbbi hónapok­ban szilárdult meg gyökeresen az állami vezetés; és végül, de nem utolsó sorban, mert a bankállamo­sítás révén a gazdasági élet társa­dalmi szektora erősen kiszélesedett és Magyarországon döntő jelentő­ségűvé vált. A népi demokrácia gazdasági po­litikájának, a hároméves terv vég­rehajtásának szempontjait termé­szetesen nemcsak az államosításra kerülő bankoknál és azok vállala­tainál kell érvényre juttatni, érvé­­nyesíteni kell azokat a gazdasági élet minden, de elsősorban egész társadalmi területén, így mindenek­előtt az ezelőtt is állami kézben volt üzemeknél. Ezen üzemek veze­tését sok tekintetben a magánválla­latokhoz hasonló nyerészkedő ma­gatartás jellemezte és nem egy közülük csak néhány felesleges, bürokratikus vonással különbözött a magánüzemek­től. Az üzemek ve­zetésére befolyást gyakorló szem­pontoknak természetesen itt ugyan­úgy meg kell változniok, mint a bankok és a bankvállalatok terén. A feladat nem könnyű. Éppen ezért a következő hetekben és hó­napokban a bankállamosítás kérdé­sét, gazdasági életünk gyorsuló de­mokratizálódásának kérdését mind­jobban a gazdasági és politikai élet középpontjába kell terelni. A kö­vetkező hónapok harca, munkája ezen a téren akörül fog mozogni, hogy miképpen lehetne mennél gyorsabban, minden zavart elkerül­ve, a bankok és vállalataik terü­letéről a magántőke harácsoló profit-szempontjait kiszorítani és a dolgozó tömegek szempontjait a gazdasági élet újabb nagy területein végérvényesen biztosítani. Tovább fognak gyarapodni a népi demo­krácia gazdasági kulcspozíciót és komoly lépést teszünk ezzel is előre egy magasabbrendű gazdasági rendszer kialakítása felé. Kormánybiztost az Ügyvédi Kamara élére! így mentették meg a k­ifüredt gazdasági védőt a meléfüggesztő ítélettől A sajtó és a közönség élénk ér­deklődése mellett folyik a demo­kratikus jogászok harca a régi vi­lágból ittmaradt fasiszta és a gaz­dasági élet kártevőivel cimboráló ügyvédek ellen. Az Igaz Szó kiveszi részét ebből a küzdelemből: élenjár a bűnös ügyvédek leleplezésében. Nemrég örömmel számoltattunk be az egyik jogászgyűlésről, ahol Hajdú Gyula igazságügyi államtit­kár és dr Kovács István, a jogász­­szakszervezet titkára éles hangon követelték a legalaposabb tisz­togatást az Ügyvédi Kamará­ban és kiálltak a gazdasági ügyek specialistáinak­ eltá­volítása mellett. A felszólalásoknak meg is lett a kívánt hatása , de a csoda még három napig sem tartott. A jogászgyűlés után sietve össze­­hívták az Ügyvédi Kamara fegyelmi bizottságát és napirendre tűzték három hírhedt gazdasági „védő“ ügyét. A fegyelmi bizottságban jelen volt a jogászszakszervezet két meg­bízottjai is. A bizottság hosszú tárgyalás után a bizonyítékok alapján két ügyvédet, közöttük a pan­­noniatik­ai Szöllősi Endrét, a gazdasági bűnözők közismert védőjét felfüggesztette az ügy­védi gyakorlattól. A demokratikus jogászok fellé­legeztek: végre megindult a tiszto­gatás. Néhány nappal később azonban furcsa dolgok történtek ... Ismeretlen befolyásra sürgősen és szokatlan időben, karácsony és újév között újra összehívták a fe­gyelmi bizottságot. Ezúttal a bizott­ság kisebb volt, már nem vettek részt abban a­­szakszervezetek megbízottait. A napirend is meglepően alaku­l: újra elővették a nemrégiben tárgyalt Szöllősi-ügyet A gazdasági bűnözők védan­gyalának védangyalai támad­tak. A bizonyítékok és tanú­vallomások alapján felfügesz­­tett ügyvédet felmentették. Az újabb ítéletben megsemmisítve az előző hatá­rozatot, elégtételt adtak a gaz­dasági bűnösök védőjének.­­Csak m­ennyi az egész , mégis elég arra, hogy a gazdasági bűnö­sök védőivel szolidáris és tisztogat­ni nem akaró ügyvédi kamara élé­re a legerélyesebben kormánybiz­tost követeljünk! Csak ez az egy mód van, hogy rend­­legyen az Ügyvédi Kamará­ban és végre hozzálássanak az iga­zi tisztogatáshoz. Méltatlan az ügy­védi karhoz, hogy ilyen botrányos esetekkel kapcsolatban emlegessék a kamarát. Sem Szállási ügyvéd úr, sem protektorai nem érdemlik meg, hogy felháborítóbbnál felhá­­borítóbb jogtiprások során meg­mentsék őket. Ezeket a sorokat még 1937-ben írtam. Pontos ,időmeghatározással akkor, amikor Horthy fasisztái nö­vekvő boldogsággal ajnározták Hit­lerik fasizmusát s a nyitás huligán fasizmus előre őrült az utánozható vérontásnak. Amikor megjelent az Írás, barátaim tanácsolták: néhány hétre bujdossak el. Nem tetem meg, ismertem a fasisztákat, tud­tam, hogy nem fogják elolvasni, hiszen a Csungkuan útja vonal alatt, tárcakép jelent meg, már pe­dig ku­túrát még egy tárca erejéig sem olvas a fasiszta. Mindössze az történt, hogy a lapot, ahol a tárca megjelent, betiltással fenyegették meg. Most újra közreadom részint, hogy mutassam, lám minő bajt je­lenthetett még a világnyelvi írás is a Horthy-féle ,,sajtószabadság“ ide­jén, részint azért, mert a feisizálódó másik létágra vonatkozóan, ahol nagyon is napirenden tartják a fa­siszta művű fajkérdést (lásd: nége­rek), most is aktuális. A szöveg kurzivit­ás­i mostani keltűek. Tíz évvel a diadal előtt történt: egy fiatalember dolgozott a gaz iro­dában. Az ajtó hirtelen kicsapódott és a szomszéd szobából kiszemtelen­­kedett helyke kollégája, egy vastag, s szeplős férfiú, akinek a szemöldöke olyan volt, mint az akszán a francia hetük fölött és szólott, mint tudjuk, felháborító vakmerőséggel: — Kérem, Csunkulin úr, ne a vagonszámokat adja össze a folyó­számlán, hanem az összegeket... Abban az időben milyen általános háború fogadta a szavakat, az embe­rek szívesen nevetnek ma is, ha akár­­ki viccet mond társuk rovására. A fiatalember, krónikás társaim felje­gyezték, belepirult s talán ez a jele­­­net kristályosította ki azt a meggyőző­dést, amely alaktalanul, régen szuny­­nyadt már benne, hogy csak szeplős és tört szemöldökű emberek képesek ilyen és más alávi­­fiságra. Keményen — a többiekben, a rabszolgalelkekben, megfagyott a vér — odavágta, hogy igenis a vagonszámokat kell összeadni, ha az ember téved, egyébként pedig a lelkiismeret tisztasága, az igazság a fontos. Az igazság. A többi ma már csak a történele­mé, a históriáé, amely eddig olyan türelmesen beengedte lapjai közé a dicstelen múlt világot Tudjuk, hogyan hagyta el íróasztalát Csunkulin, hogyan toppant a küzdőtér középpont­jába, hogyan indította el nagy harcát a szeplős és tört szemöldökű emberek, mindannyiunk ellenségei ellen, zászló­jára írván a lelkiismeret, az igazság és vagonszám szent szavait. Ismerjük a vagonküzdelem részleteit, hogyan nyitotta fel a mesterségesen elbon­tottak szemét arra az öröktételű igazságra, hogy minden emberi kín­nak, szegénységnek, bajnak, nyomorú­ságnak, fájdalomnak a szeplős és tört szemöldökű emberek az okai, hogyan sorakoztunk fel háta mögött valamennyien, akik magunk érdeké­ben csak a világ sorsát néztük, egyetlen hívó szavára. Győzött, mert győznie kellett. Az igazság mindig győz, ha igaz bajnokai vannak- így tehát a szeplősök napja (melyik iskolásgyerek ne tudná) úgy leáldozott, hogy világosság helyett csak a börtönök homályát ismerték ezentúl. — Mi a szeplő? — mondotta abban az időben Csunkulin. — A szeplő régi tanítás szerint festékanyag a bőrben. Hát nem és ezerszer nem! A szeplő: bélyeg. A szeplő: szeplő. Milli­ók hallották az igazságot és milliók mámorosodtak meg tőle. A krónikás elmondhatja immáron: Csunkulun palotája közelében lakott albérleti szobában egy pironhajú nő, akinek rajongása Csunkulun iránt szerelemmé változott. Kevesen tudják, hogy december negyedikén találkoztak és szerelmük magasztos volt. Azt is kevesen tudják, hogy amikor kisütött az első tavaszi nap, a hölgy, kikutat­hata­tlan okokból, itt-ertt megszépít­­södött. — Szeplő! — kiáltott fel fájdalmá­ban Csunkulin, amikor meglátta —­ a megvetett bűnösbőrűekhez tartozol? —­ Nem tehetek róla — siránkozott benn tudataiban szerelmes« és jellem­zően a szeplősök aljas gondolkozá­sára, arról mélázott, hogy a többi szeplős, az állásuktól, hivataluktól megfosztott s börtönben ülők sem tehetnek szeplőikről, ám annyira nem vitte elvetemültségében, hogy ezt ki is merje mondani, mint azok, akik gonosz politikai züllöttségükben ezt, «minden ember egyen !» bűnös jel­szóval mérték és ezért nagyon helye­sen követték a szeplősöket a koncent­rációs táborokba. Én a feddhetetlen krónikás, ki dicséretét zengem Csunkulinnak, ámuló bámulattal rovom betűkbe, hogy le tudott mondani szerelméről! Igaz, hogy majdnem tizenhárom felé hasadt nagy szíve, de erős maradt Érezte, hogy az igazság forog kockán, mi is lett volna a szeplősök ellen diadalmasan végződött harcból, ha a diadalmas megcsókolja határozottan csinos száját annak, aki arcán és meglepően szép vállain a szeplő bűn­ről beszélő, aranypöttyeit viseli? Az általános lemondás szép gondo­lata is így született meg és nem úgy, ahogy a rosszindulat magyarázza. Az ország tehát lemondott sok mindenről, de ennek részletezése nem tartozik feladataim közé. Én, a krónikás, csak a szomorúság könnyeit hullatom és a gyászt teregetem ki, amikor újra em­lékezetbe idézem, hogyan tűnt el palotájából Csunkulin, az igazság és a megvalósított gondolat bajnoka. Immár esztendeje, hogy végleg el­tűnt testében,­­mert szelleme éle­s helyét elfoglalta mindannyiunk megvigaszta­­lódott örömére helyettese, aki dicsé­rendő és mélyenszántó elgondolásával azon fáradozik, hogy teljesen ki irt­ja a szeplősöket, akikről nyivás­ van, hogy pusztán azzal a sajnálatos tény­nyel, hogy még élnek, megrontói a világnak. Immár esztendeje, hogy nem tud­ják... én tudom. Csak én tudom: becstelen szeplős kezek idegenből nyúltak utána, éjnek idején, elrabol­ták azon az éjszakán öt, túljárva test­őrség és őrség éberségén, elcipelték ördögi módon, kicsempészték hatá­rokon, tízezer kilométereket utaztak vele és elhelyezték egy amerikai kozmetikai laboratóriumiban, öt, az igazság bajnokát ugyanaz az éter­szag vette körül, mint az amerikai banditákat, ha meg akarják változ­tatni arcvonásaikat biztonságuk ér­dekében — a menekülni kívánó bű­nözők műtőjébe fektették és a meg­vesztegetett orvosok mesterséges bó­dulatban­ tartva, két hét múltán szep­lős és tört szemöldökű embert készí­tettek belőle. Még arcvonásait is megváltoztatták, hogy mindenképpen megvetett és lenézett bűnös szeplőst faragjanak belőle, így cipelték vissza hozzánk és letették fővárosunk főút­vonalára. Ti csak arra emlékeztek, hogy a rendőrség egy botrányosan viselkedő, őrültnek látszó gonosztevőt tett ártal­matlanná, akinek gonosztevő voltát az arcán vigyorgó szeplők messziről elárulták. Milyen elvetemült volt, írták akkor mélyen megbántva a lapok, hogy szájára merte venni Csunkulun szent nevét azt ordítván, hogy ő, a gaz szeplős az, akit mi már vala­mennyien meggyászoltunk volt — csakhogy ezzel terelje el jellegzetes szeplőiről a figyelmet. És most a sárga házban van... A sárga ház­ban van, ő, a mi Csunkulunk, együtt a szkrizofréniás Napóleonokkal, gyó­gyíthatatlan Hannibálokkal és re­ménytelen Cézárokkal! Hallgassatok rám, ott van ő, a mi Csunkulunk, a mi félig istenünk s az orvosok és az ápolók befogják a fülüket, ami­kor dührohamában átkozódik. Igen, átkozza saját magát Csunkulunt, és sírva és könyörögve magyarázza, hogy a szeplők, az akszánszerű szem­öldök még önmagában nem jelent semmit, különösen akkor nem (mi­lyen igaz!), ha neki, Csunkulunnak van. Ki tudja legjobban, ha nem ő: attól, hogy valakinek szépiái van­nak, még lehet a mi bálványunk, hi­szen ő Csunkulin és vannak szeplői- Csak a Cézárok hallgatják bárgyún röhögve s az ápolók borzadva féke­zik meg ilyenkor. Az orvosok fejü­ket csóválják s azt mondják, ha nem lenne őrült, a bíróság előtt volna a helye. * Ti, ha figyeltek a krónikás bánatos szavára, halljátok: helyettese, akiről szintén rajongással emlékezem meg, tél lévén, a csodák folytán újra szep­lőtlenné vált szépségét szereti — ke­gyeletből természetesen­ — s most arra készül, hogy az őrültek házá­ban lévő szeplősöket is kivégezted, mint az eszme hűséges folytatója. A gondolat, amelytől még sokat remél­hetünk, az, hogy a szeplősök, akiket oda zártak, nem a jogos megalázta­tásoktól és a nyomorúságtól bolon­dultak meg, de galád módon tébo­lyultaknak tettetik magukat. Ezeket a gonosztevőket, nagyon helyesen, ki fogja végeztetni. De ... jajveszé­­kelnerű kell — közöttünk van a mi Csunkulununk is, a mi fé,istenünk ... Sírjatok vélem, a krónikással, aki felemelt fejjel megy a börtönbe, m, az a vád ellene, hogy tévmesével eg. politikai megátalkodottságból egy szeplős véde mere­kel, sírjatok a kró­nikással, aki csak a betűket sorakoz­tatja és csak a szavak vézna erejével rendelkezhet. Sírjaink velem s sorsa tragédián, amely a legjobbakat éri a világban: öt, a mi félistenünket és im­már ám engem is .. . (1937) CSINKULIN ÚTJA írta: Bodó Béla IGAZ SZÓ 1948 január 8 „Doktorrá fogadom”– írta: Nemes György A kultuszminiszter különféle kul­túrpolitikai reformok tervét dolgozta ki. Ezek közül engem legjobban az a bejelentés döbbentett meg, hogy a0 tudományos színvonal javítása érde­kében megszigorítják a doktori és ma­gántanári képesítégekett. Hogyan, mi­niszter úr, ön véget akar vetni egy már szinte magyar hagyománynak számító ősi szokásnak, amely lehető­vé tette, hogy minden jócsaládból származó úri fiú doktori címet nyerjen, ha elég pénze is sok ráérő ideje volt, a törte többjéből pedig —­ ha jól ki­­hegyezte és megfelelő politikai körök fáé fúrta könyökét — magántanár, majd professzor legyen? Véget akar vetni egy idilli kornak, ame­lyben úgy gyártották nálunk a tudor­rat és pro­fesszorokat, mint a cint­nati-i nagy húsgyárakban a hentesáit , ahol a vagór­okból a telepre le.ült barmok több munkafolyamat végén, mint tar­tósított festöskolbászrudak jönnek ki? Horthy Magyarországában a lakos­ság 1,1 százaléka végzett egyetemet és főiskolát, vagyis ezek jó része dok­tor úr volt. Ugyanakkor a lakosság 8,8 százaléka sem írni, sem olvasni nem tudott, vagyis ezek nagy részét úgy hívták, hogy: t­alja-e, menjen arrébb/» Amennyire sok vol­t ez a 8,8 százalék analfabéta, annyira sok volt az 1.1 százalék doktor úr is, mert aligha mutathat egészséges művelődési viszonyokra, ha min­den nyolcadik tudataimra egy tudós jut. De micsoda tudósok! Tisztelet és becsület a szakmájuk­ban önálló kutató munkával, új uta­kat törő tudósoknak. De vájjon hány volt ilyen az egyetemet végzett 85.000 tudor között? Nemcsak a mezei jogászokra gondolok, akik évekig nem tették be lábukat az egyetemre s végül szemináriumokban beléjük tömött gyér ismeretekkel átcsúsztak a vizsgákon, majd pénzen vett disz­­szertáció alapján doktorrá avatták őket. Vájjon az a sok tízezer doktori értekezés, amely az egyetemek könyv­táraiban feketébe kötve, egészben, vagy részben kinyomtatva a polcokon porosodik, mind egy-egy tudományos búvárkodás eredményei Ezt én nem hiszem és tartja fel a kezét, aki elhi­szi. Még a nem mások készítette doki­­tori dolgozatok legtöbbje is szinte az osztódás útján jött létre: megfele­ő komp­ikációs (ollózó) mozgás u­tán tíz vagy húsz már kész műből születik egy újabb. Tudták ezt a professzorok is és — tisztelet a kivételnek —, a legtöbb úgy vette tudomásul, mint a termés­zettulomány l­inné-kivei a nö­vények változatlanságát. A feketébe öltözött ifjak pedig fe­leibe jótét apjuk anyagi áldozatkész­ségét, úgy álltak a nagytekintetű­ egye­temi karok taláros, nyakláncos dékán­jai előtt a rokonokkal megtelt zsi­bongó aulában, mint akik tudomá­nyos pályájuk nagy fordulójához ju­tottak. Mellük dagadt és szívük kelle­mesen dobogott, amikor sorra járul­tak kézfogásra a professzorok elé és hallgatták a gyönyörű mondatot : „Doktorrá fogadom!“ — tudván, hogy nem a tudomány, hanem az érvénye­sülés kapuját nyitották ki előttük. Mert valljuk meg őszintén: a doktori cím — jóllehet nemes csengése rég megkopott és süketen szólt, mint a paksong. — Horthy úri Magyarországon a jó társaságba és a megfel­ő házas­ságba va­n lépés­e,engedh­etetlen kel­léke volt. Ki beszélt a tudományról? Azaz arról is beszélek, azok a ke­vesek, akiknek becsvágya magasabb lépcsőfokok felé mutatott. De ezek nagy részét sem a tudomány alázatos szolgálata vonzotta, hanem a magán­tanári, majd a professzori cím. És sokan el is érték, érdemtelenek, és tu­datlanok, akiknél a megfelelő tudo­mányos felkészültséget a miniszteri és államtitkári rokonság vagy baráti kap-'­ csolat, netán a csőméltóságú úr» kör­nyezetéhez való szorosabb vi­szony pótolta. Sok panzionált minisz­ter választotta a bank- vagy iparvál­lalati elnökség helyett az egyetemi katedrát, ami azért is jó volt, mert utáné­let-ős jogcím is vöt arra, hogy egy sereg vállalat igazgatósági tagsági helyét felajánlják neki. S mit tehetett ilyenkor egy tudós ember, akinek o­yan mérhetetlenül nagy esze van? Elvállalta az igazgatósági tagságokat is. Az egyik egyetem tanári kara na­gyobbrészt ilyen volt politikusokból, nyugalmazott miniszterekből, jó kap­csolatokkal rendelkező kurzus-férfiak­ból állott. A hallgatóknak külön meg kellett tanulniok, hogy kit szólítsanak az egyetemi tanári cím alapján csak méltóságosnak, és kit — volt minisz, térsége alapján — kegyelmesnek. Sze­rencsére több volt a kegyelmes, köny­­nyebb volt megjegyezni. Sajnos, a doktor-gyártás és magán­tanár-gyártás e korszerűtlen és tudo­mányos életünkhöz méltatlan rend­szere a demokráciában sem szűnt meg. Sokat beszéhetnének egyetemi professzorok arról, micsoda rohamot kell kiállniük: tömegesen kérik támo­gatásukat olyanok, akik azt hiszik, hogy a demokráciában még könnyebb magántanári habiitációt nyerni, mint azelőtt és seregestül tódulnak a kated­rák felé. Mindenki tudós akar lenni, nyilván érezvén, hogy a demokráciá­ban, amely eltörölte a címeket és a rangokat, már csak a tudományos kis­­demek adta cím használható és érvé­nyes. Csak nem arra gondolt komolyan, miniszter úr, hogy felszámolja a tu­dós­gyártás cildiszíi rendszerét? A.: az érzésem, • ha sikerül megcsinálni, ke­vesebb lesz a tudor és a tudós (ál­tudor és ál-tudós, de nyi­ván gazda­­gabb lesz a magyar tudomány.

Next