Igaz Szó, 1948. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)
1948-01-08 / 1. szám
.2 (Vezércikk folytatása az első oldalról) jellegűek. A személyi és szervezeti változásokat — kisebb-nagyobb mértékben — kétségtelenül akkor is végre kell hajtani, ha a bankok a kapitalista állam, a polgári demokrácia államának tulajdonába mennének át. Most azonban egészen másról van szó, a fentieken túl sokkal nagyobb, távolabbi perspektívát nyújtó feladat is megoldásra vár: a gazdasági élet egész társadalmi területén maradéktalanul érvényre kell juttatni a népi demokrácia, a kapitalizmustól merőben eltérő gazdasági politikájának irányelveit. Ez a követelmény eddig is fennállott és a legtöbb tekintetben érvényre is jutott a gazdasági élet máris állami kézben lévő területein, a szénbányák, legnagyobb nehézipari vállalatok stb. tekintetében és egyre nagyobb lehetősége nyílik a magániparban, a magánkereskedőimnél, a magántőke területén is. Mégis a kérdés jelentősége most nagy mértékben fokozódott egyrészt, mert a népi demokrácia politikai fejlődése, az összeesküvés leverésével, a nyugati imprializmus reakciós pártjának szétverésével most került egyenes vágányra, másrészt, mert a gazdasági élet már eddig államosított fontos területein (szénbányászat, nehézipar stb.) az utóbbi hónapokban szilárdult meg gyökeresen az állami vezetés; és végül, de nem utolsó sorban, mert a bankállamosítás révén a gazdasági élet társadalmi szektora erősen kiszélesedett és Magyarországon döntő jelentőségűvé vált. A népi demokrácia gazdasági politikájának, a hároméves terv végrehajtásának szempontjait természetesen nemcsak az államosításra kerülő bankoknál és azok vállalatainál kell érvényre juttatni, érvényesíteni kell azokat a gazdasági élet minden, de elsősorban egész társadalmi területén, így mindenekelőtt az ezelőtt is állami kézben volt üzemeknél. Ezen üzemek vezetését sok tekintetben a magánvállalatokhoz hasonló nyerészkedő magatartás jellemezte és nem egy közülük csak néhány felesleges, bürokratikus vonással különbözött a magánüzemektől. Az üzemek vezetésére befolyást gyakorló szempontoknak természetesen itt ugyanúgy meg kell változniok, mint a bankok és a bankvállalatok terén. A feladat nem könnyű. Éppen ezért a következő hetekben és hónapokban a bankállamosítás kérdését, gazdasági életünk gyorsuló demokratizálódásának kérdését mindjobban a gazdasági és politikai élet középpontjába kell terelni. A következő hónapok harca, munkája ezen a téren akörül fog mozogni, hogy miképpen lehetne mennél gyorsabban, minden zavart elkerülve, a bankok és vállalataik területéről a magántőke harácsoló profit-szempontjait kiszorítani és a dolgozó tömegek szempontjait a gazdasági élet újabb nagy területein végérvényesen biztosítani. Tovább fognak gyarapodni a népi demokrácia gazdasági kulcspozíciót és komoly lépést teszünk ezzel is előre egy magasabbrendű gazdasági rendszer kialakítása felé. Kormánybiztost az Ügyvédi Kamara élére! így mentették meg a kifüredt gazdasági védőt a meléfüggesztő ítélettől A sajtó és a közönség élénk érdeklődése mellett folyik a demokratikus jogászok harca a régi világból ittmaradt fasiszta és a gazdasági élet kártevőivel cimboráló ügyvédek ellen. Az Igaz Szó kiveszi részét ebből a küzdelemből: élenjár a bűnös ügyvédek leleplezésében. Nemrég örömmel számoltattunk be az egyik jogászgyűlésről, ahol Hajdú Gyula igazságügyi államtitkár és dr Kovács István, a jogászszakszervezet titkára éles hangon követelték a legalaposabb tisztogatást az Ügyvédi Kamarában és kiálltak a gazdasági ügyek specialistáinak eltávolítása mellett. A felszólalásoknak meg is lett a kívánt hatása , de a csoda még három napig sem tartott. A jogászgyűlés után sietve összehívták az Ügyvédi Kamara fegyelmi bizottságát és napirendre tűzték három hírhedt gazdasági „védő“ ügyét. A fegyelmi bizottságban jelen volt a jogászszakszervezet két megbízottjai is. A bizottság hosszú tárgyalás után a bizonyítékok alapján két ügyvédet, közöttük a pannoniatikai Szöllősi Endrét, a gazdasági bűnözők közismert védőjét felfüggesztette az ügyvédi gyakorlattól. A demokratikus jogászok fellélegeztek: végre megindult a tisztogatás. Néhány nappal később azonban furcsa dolgok történtek ... Ismeretlen befolyásra sürgősen és szokatlan időben, karácsony és újév között újra összehívták a fegyelmi bizottságot. Ezúttal a bizottság kisebb volt, már nem vettek részt abban aszakszervezetek megbízottait. A napirend is meglepően alakul: újra elővették a nemrégiben tárgyalt Szöllősi-ügyet A gazdasági bűnözők védangyalának védangyalai támadtak. A bizonyítékok és tanúvallomások alapján felfügesztett ügyvédet felmentették. Az újabb ítéletben megsemmisítve az előző határozatot, elégtételt adtak a gazdasági bűnösök védőjének.Csak mennyi az egész , mégis elég arra, hogy a gazdasági bűnösök védőivel szolidáris és tisztogatni nem akaró ügyvédi kamara élére a legerélyesebben kormánybiztost követeljünk! Csak ez az egy mód van, hogy rendlegyen az Ügyvédi Kamarában és végre hozzálássanak az igazi tisztogatáshoz. Méltatlan az ügyvédi karhoz, hogy ilyen botrányos esetekkel kapcsolatban emlegessék a kamarát. Sem Szállási ügyvéd úr, sem protektorai nem érdemlik meg, hogy felháborítóbbnál felháborítóbb jogtiprások során megmentsék őket. Ezeket a sorokat még 1937-ben írtam. Pontos ,időmeghatározással akkor, amikor Horthy fasisztái növekvő boldogsággal ajnározták Hitlerik fasizmusát s a nyitás huligán fasizmus előre őrült az utánozható vérontásnak. Amikor megjelent az Írás, barátaim tanácsolták: néhány hétre bujdossak el. Nem tetem meg, ismertem a fasisztákat, tudtam, hogy nem fogják elolvasni, hiszen a Csungkuan útja vonal alatt, tárcakép jelent meg, már pedig kutúrát még egy tárca erejéig sem olvas a fasiszta. Mindössze az történt, hogy a lapot, ahol a tárca megjelent, betiltással fenyegették meg. Most újra közreadom részint, hogy mutassam, lám minő bajt jelenthetett még a világnyelvi írás is a Horthy-féle ,,sajtószabadság“ idején, részint azért, mert a feisizálódó másik létágra vonatkozóan, ahol nagyon is napirenden tartják a fasiszta művű fajkérdést (lásd: négerek), most is aktuális. A szöveg kurzivitási mostani keltűek. Tíz évvel a diadal előtt történt: egy fiatalember dolgozott a gaz irodában. Az ajtó hirtelen kicsapódott és a szomszéd szobából kiszemtelenkedett helyke kollégája, egy vastag, s szeplős férfiú, akinek a szemöldöke olyan volt, mint az akszán a francia hetük fölött és szólott, mint tudjuk, felháborító vakmerőséggel: — Kérem, Csunkulin úr, ne a vagonszámokat adja össze a folyószámlán, hanem az összegeket... Abban az időben milyen általános háború fogadta a szavakat, az emberek szívesen nevetnek ma is, ha akárki viccet mond társuk rovására. A fiatalember, krónikás társaim feljegyezték, belepirult s talán ez a jelenet kristályosította ki azt a meggyőződést, amely alaktalanul, régen szunynyadt már benne, hogy csak szeplős és tört szemöldökű emberek képesek ilyen és más alávifiságra. Keményen — a többiekben, a rabszolgalelkekben, megfagyott a vér — odavágta, hogy igenis a vagonszámokat kell összeadni, ha az ember téved, egyébként pedig a lelkiismeret tisztasága, az igazság a fontos. Az igazság. A többi ma már csak a történelemé, a históriáé, amely eddig olyan türelmesen beengedte lapjai közé a dicstelen múlt világot Tudjuk, hogyan hagyta el íróasztalát Csunkulin, hogyan toppant a küzdőtér középpontjába, hogyan indította el nagy harcát a szeplős és tört szemöldökű emberek, mindannyiunk ellenségei ellen, zászlójára írván a lelkiismeret, az igazság és vagonszám szent szavait. Ismerjük a vagonküzdelem részleteit, hogyan nyitotta fel a mesterségesen elbontottak szemét arra az öröktételű igazságra, hogy minden emberi kínnak, szegénységnek, bajnak, nyomorúságnak, fájdalomnak a szeplős és tört szemöldökű emberek az okai, hogyan sorakoztunk fel háta mögött valamennyien, akik magunk érdekében csak a világ sorsát néztük, egyetlen hívó szavára. Győzött, mert győznie kellett. Az igazság mindig győz, ha igaz bajnokai vannak- így tehát a szeplősök napja (melyik iskolásgyerek ne tudná) úgy leáldozott, hogy világosság helyett csak a börtönök homályát ismerték ezentúl. — Mi a szeplő? — mondotta abban az időben Csunkulin. — A szeplő régi tanítás szerint festékanyag a bőrben. Hát nem és ezerszer nem! A szeplő: bélyeg. A szeplő: szeplő. Milliók hallották az igazságot és milliók mámorosodtak meg tőle. A krónikás elmondhatja immáron: Csunkulun palotája közelében lakott albérleti szobában egy pironhajú nő, akinek rajongása Csunkulun iránt szerelemmé változott. Kevesen tudják, hogy december negyedikén találkoztak és szerelmük magasztos volt. Azt is kevesen tudják, hogy amikor kisütött az első tavaszi nap, a hölgy, kikutathatatlan okokból, itt-ertt megszépítsödött. — Szeplő! — kiáltott fel fájdalmában Csunkulin, amikor meglátta — a megvetett bűnösbőrűekhez tartozol? — Nem tehetek róla — siránkozott benn tudataiban szerelmes« és jellemzően a szeplősök aljas gondolkozására, arról mélázott, hogy a többi szeplős, az állásuktól, hivataluktól megfosztott s börtönben ülők sem tehetnek szeplőikről, ám annyira nem vitte elvetemültségében, hogy ezt ki is merje mondani, mint azok, akik gonosz politikai züllöttségükben ezt, «minden ember egyen !» bűnös jelszóval mérték és ezért nagyon helyesen követték a szeplősöket a koncentrációs táborokba. Én a feddhetetlen krónikás, ki dicséretét zengem Csunkulinnak, ámuló bámulattal rovom betűkbe, hogy le tudott mondani szerelméről! Igaz, hogy majdnem tizenhárom felé hasadt nagy szíve, de erős maradt Érezte, hogy az igazság forog kockán, mi is lett volna a szeplősök ellen diadalmasan végződött harcból, ha a diadalmas megcsókolja határozottan csinos száját annak, aki arcán és meglepően szép vállain a szeplő bűnről beszélő, aranypöttyeit viseli? Az általános lemondás szép gondolata is így született meg és nem úgy, ahogy a rosszindulat magyarázza. Az ország tehát lemondott sok mindenről, de ennek részletezése nem tartozik feladataim közé. Én, a krónikás, csak a szomorúság könnyeit hullatom és a gyászt teregetem ki, amikor újra emlékezetbe idézem, hogyan tűnt el palotájából Csunkulin, az igazság és a megvalósított gondolat bajnoka. Immár esztendeje, hogy végleg eltűnt testében,mert szelleme éles helyét elfoglalta mindannyiunk megvigasztalódott örömére helyettese, aki dicsérendő és mélyenszántó elgondolásával azon fáradozik, hogy teljesen ki irtja a szeplősöket, akikről nyivás van, hogy pusztán azzal a sajnálatos ténynyel, hogy még élnek, megrontói a világnak. Immár esztendeje, hogy nem tudják... én tudom. Csak én tudom: becstelen szeplős kezek idegenből nyúltak utána, éjnek idején, elrabolták azon az éjszakán öt, túljárva testőrség és őrség éberségén, elcipelték ördögi módon, kicsempészték határokon, tízezer kilométereket utaztak vele és elhelyezték egy amerikai kozmetikai laboratóriumiban, öt, az igazság bajnokát ugyanaz az éterszag vette körül, mint az amerikai banditákat, ha meg akarják változtatni arcvonásaikat biztonságuk érdekében — a menekülni kívánó bűnözők műtőjébe fektették és a megvesztegetett orvosok mesterséges bódulatban tartva, két hét múltán szeplős és tört szemöldökű embert készítettek belőle. Még arcvonásait is megváltoztatták, hogy mindenképpen megvetett és lenézett bűnös szeplőst faragjanak belőle, így cipelték vissza hozzánk és letették fővárosunk főútvonalára. Ti csak arra emlékeztek, hogy a rendőrség egy botrányosan viselkedő, őrültnek látszó gonosztevőt tett ártalmatlanná, akinek gonosztevő voltát az arcán vigyorgó szeplők messziről elárulták. Milyen elvetemült volt, írták akkor mélyen megbántva a lapok, hogy szájára merte venni Csunkulun szent nevét azt ordítván, hogy ő, a gaz szeplős az, akit mi már valamennyien meggyászoltunk volt — csakhogy ezzel terelje el jellegzetes szeplőiről a figyelmet. És most a sárga házban van... A sárga házban van, ő, a mi Csunkulunk, együtt a szkrizofréniás Napóleonokkal, gyógyíthatatlan Hannibálokkal és reménytelen Cézárokkal! Hallgassatok rám, ott van ő, a mi Csunkulunk, a mi félig istenünk s az orvosok és az ápolók befogják a fülüket, amikor dührohamában átkozódik. Igen, átkozza saját magát Csunkulunt, és sírva és könyörögve magyarázza, hogy a szeplők, az akszánszerű szemöldök még önmagában nem jelent semmit, különösen akkor nem (milyen igaz!), ha neki, Csunkulunnak van. Ki tudja legjobban, ha nem ő: attól, hogy valakinek szépiái vannak, még lehet a mi bálványunk, hiszen ő Csunkulin és vannak szeplői- Csak a Cézárok hallgatják bárgyún röhögve s az ápolók borzadva fékezik meg ilyenkor. Az orvosok fejüket csóválják s azt mondják, ha nem lenne őrült, a bíróság előtt volna a helye. * Ti, ha figyeltek a krónikás bánatos szavára, halljátok: helyettese, akiről szintén rajongással emlékezem meg, tél lévén, a csodák folytán újra szeplőtlenné vált szépségét szereti — kegyeletből természetesen — s most arra készül, hogy az őrültek házában lévő szeplősöket is kivégezted, mint az eszme hűséges folytatója. A gondolat, amelytől még sokat remélhetünk, az, hogy a szeplősök, akiket oda zártak, nem a jogos megaláztatásoktól és a nyomorúságtól bolondultak meg, de galád módon tébolyultaknak tettetik magukat. Ezeket a gonosztevőket, nagyon helyesen, ki fogja végeztetni. De ... jajveszékelnerű kell — közöttünk van a mi Csunkulununk is, a mi fé,istenünk ... Sírjatok vélem, a krónikással, aki felemelt fejjel megy a börtönbe, m, az a vád ellene, hogy tévmesével eg. politikai megátalkodottságból egy szeplős véde merekel, sírjatok a krónikással, aki csak a betűket sorakoztatja és csak a szavak vézna erejével rendelkezhet. Sírjaink velem s sorsa tragédián, amely a legjobbakat éri a világban: öt, a mi félistenünket és immár ám engem is .. . (1937) CSINKULIN ÚTJA írta: Bodó Béla IGAZ SZÓ 1948 január 8 „Doktorrá fogadom”– írta: Nemes György A kultuszminiszter különféle kultúrpolitikai reformok tervét dolgozta ki. Ezek közül engem legjobban az a bejelentés döbbentett meg, hogy a0 tudományos színvonal javítása érdekében megszigorítják a doktori és magántanári képesítégekett. Hogyan, miniszter úr, ön véget akar vetni egy már szinte magyar hagyománynak számító ősi szokásnak, amely lehetővé tette, hogy minden jócsaládból származó úri fiú doktori címet nyerjen, ha elég pénze is sok ráérő ideje volt, a törte többjéből pedig — ha jól kihegyezte és megfelelő politikai körök fáé fúrta könyökét — magántanár, majd professzor legyen? Véget akar vetni egy idilli kornak, amelyben úgy gyártották nálunk a tudorrat és professzorokat, mint a cintnati-i nagy húsgyárakban a hentesáit , ahol a vagórokból a telepre le.ült barmok több munkafolyamat végén, mint tartósított festöskolbászrudak jönnek ki? Horthy Magyarországában a lakosság 1,1 százaléka végzett egyetemet és főiskolát, vagyis ezek jó része doktor úr volt. Ugyanakkor a lakosság 8,8 százaléka sem írni, sem olvasni nem tudott, vagyis ezek nagy részét úgy hívták, hogy: talja-e, menjen arrébb/» Amennyire sok volt ez a 8,8 százalék analfabéta, annyira sok volt az 1.1 százalék doktor úr is, mert aligha mutathat egészséges művelődési viszonyokra, ha minden nyolcadik tudataimra egy tudós jut. De micsoda tudósok! Tisztelet és becsület a szakmájukban önálló kutató munkával, új utakat törő tudósoknak. De vájjon hány volt ilyen az egyetemet végzett 85.000 tudor között? Nemcsak a mezei jogászokra gondolok, akik évekig nem tették be lábukat az egyetemre s végül szemináriumokban beléjük tömött gyér ismeretekkel átcsúsztak a vizsgákon, majd pénzen vett diszszertáció alapján doktorrá avatták őket. Vájjon az a sok tízezer doktori értekezés, amely az egyetemek könyvtáraiban feketébe kötve, egészben, vagy részben kinyomtatva a polcokon porosodik, mind egy-egy tudományos búvárkodás eredményei Ezt én nem hiszem és tartja fel a kezét, aki elhiszi. Még a nem mások készítette dokitori dolgozatok legtöbbje is szinte az osztódás útján jött létre: megfeleő kompikációs (ollózó) mozgás után tíz vagy húsz már kész műből születik egy újabb. Tudták ezt a professzorok is és — tisztelet a kivételnek —, a legtöbb úgy vette tudomásul, mint a természettulomány linné-kivei a növények változatlanságát. A feketébe öltözött ifjak pedig feleibe jótét apjuk anyagi áldozatkészségét, úgy álltak a nagytekintetű egyetemi karok taláros, nyakláncos dékánjai előtt a rokonokkal megtelt zsibongó aulában, mint akik tudományos pályájuk nagy fordulójához jutottak. Mellük dagadt és szívük kellemesen dobogott, amikor sorra járultak kézfogásra a professzorok elé és hallgatták a gyönyörű mondatot : „Doktorrá fogadom!“ — tudván, hogy nem a tudomány, hanem az érvényesülés kapuját nyitották ki előttük. Mert valljuk meg őszintén: a doktori cím — jóllehet nemes csengése rég megkopott és süketen szólt, mint a paksong. — Horthy úri Magyarországon a jó társaságba és a megfelő házasságba van lépése,engedhetetlen kelléke volt. Ki beszélt a tudományról? Azaz arról is beszélek, azok a kevesek, akiknek becsvágya magasabb lépcsőfokok felé mutatott. De ezek nagy részét sem a tudomány alázatos szolgálata vonzotta, hanem a magántanári, majd a professzori cím. És sokan el is érték, érdemtelenek, és tudatlanok, akiknél a megfelelő tudományos felkészültséget a miniszteri és államtitkári rokonság vagy baráti kap-' csolat, netán a csőméltóságú úr» környezetéhez való szorosabb viszony pótolta. Sok panzionált miniszter választotta a bank- vagy iparvállalati elnökség helyett az egyetemi katedrát, ami azért is jó volt, mert utánélet-ős jogcím is vöt arra, hogy egy sereg vállalat igazgatósági tagsági helyét felajánlják neki. S mit tehetett ilyenkor egy tudós ember, akinek oyan mérhetetlenül nagy esze van? Elvállalta az igazgatósági tagságokat is. Az egyik egyetem tanári kara nagyobbrészt ilyen volt politikusokból, nyugalmazott miniszterekből, jó kapcsolatokkal rendelkező kurzus-férfiakból állott. A hallgatóknak külön meg kellett tanulniok, hogy kit szólítsanak az egyetemi tanári cím alapján csak méltóságosnak, és kit — volt minisz, térsége alapján — kegyelmesnek. Szerencsére több volt a kegyelmes, könynyebb volt megjegyezni. Sajnos, a doktor-gyártás és magántanár-gyártás e korszerűtlen és tudományos életünkhöz méltatlan rendszere a demokráciában sem szűnt meg. Sokat beszéhetnének egyetemi professzorok arról, micsoda rohamot kell kiállniük: tömegesen kérik támogatásukat olyanok, akik azt hiszik, hogy a demokráciában még könnyebb magántanári habiitációt nyerni, mint azelőtt és seregestül tódulnak a katedrák felé. Mindenki tudós akar lenni, nyilván érezvén, hogy a demokráciában, amely eltörölte a címeket és a rangokat, már csak a tudományos kisdemek adta cím használható és érvényes. Csak nem arra gondolt komolyan, miniszter úr, hogy felszámolja a tudósgyártás cildiszíi rendszerét? A.: az érzésem, • ha sikerül megcsinálni, kevesebb lesz a tudor és a tudós (áltudor és ál-tudós, de nyiván gazdagabb lesz a magyar tudomány.