Ikarus, 1984 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-12 / 1. szám

E­lőző nap köszönték meg mun­káját a vállalat vezetői. Akkor ik­tatták be az utódját is. Napi gon­dokkal nem zavarják most már van időnk nyugodtan beszélgetni. Az irodája határ­­állomás. Két sorompó között vagyunk. Az egyik „ország" sorompója már lezárult, a másiké még nem nyílt meg. Várakozni kell. A senki földjén beszélgetünk. A tova­tűnt időkről, vagy ki tudja mit hozó hol­napokról. Amikor a holnapra gondol, kicsit vissza­hőköl, bár készül a váltásra Fogas János, a szegedi gyár igazgatója, és mégis... — A tapasztalat szerint válságos az az időszak, amikor az ember kikerül a régi körből, amelyben fontos volt amit tett, amit mondott. Fél Ön most a nyugdíjtól? — Átgondoltam, de lehet, hogy nem er­ről az oldalról. Ott fogtam meg a dolgot, hogy ha nálunk, társadalmon belül ki van mondva: hatvan év a nyugdíjkorhatár, ak­kor én sem kéréssel sem fölajánlással nem fogadhatok el mást, csak menjek el, s bármilyen jó vagy rosszabb egészségi álla­potban vagyok. Másrészt azt is mondtam magamban, én már negyvenkét évet ledol­­goztam, kövessen már más is. Én már tettem valamit... Volt már annyi álmatlan éjszakám tizenhat órám, két műszakom, hogy ha még az erőm engedi legalább kicsit éljek. Ez volt az egyik oldalról. Erre rásegített az, hogy láttam, ha egy vezető ott van a korhatáron, és mégis tovább marad, akkor mindazt, amit fölépített, evvel derékbavágja, teljesen derékbavágja. Nem kell ez nekem. Hogy az elmenés hogy hat? Most, amikor leszűkül az időm, nagyon rosszul. Ezelőtt egy évvel rá nem gondoltam. Fél évvel már egyszer-kétszer. Az utóbbi hetekben, napokban, éjszaka, nappal, mondjam azt, hogy lejátszódik előttem ez az élet és nézőm mi lesz ezután. Szerencsém, hogy az itteni vezetők, ha látják ezt a hangulatomat, mondják: majd bejössz hozzánk, kérünk és segítened kell. Valahogy átmentenek, akarnak átmenteni ezen a nehezebben. A tegnapi ünnepségen a vezérigazgatónk is ebben segített: a kap­csolatot ne veszítsük el, bírod még — ez egy kicsit megnyugtat. Másrészt én mond­tam is: amikor otthonról el tudok jönni, bejövök és fölveszem a köpenyt, amellett, hogy van kert. Csak a kertbe belebonyo­lódni nagyon egyoldalúvá válna. Ami így hirtelen leesik, ott pótlást nem kap­ az emberekkel való találkozás. Ami az utolsó hat-nyolc évben családon belül volt, hajó­építés (öt évig épített egy motoros hajót), kis kert, mint kiegészítő tevékenység ki­mondottan nagyon köllött a fizikumom tartására és most fordítottan kívánkozik. Most valami más is kellene hozzá, az az eddig űzött valami, amiből kóstolót is, picit kap az ember, az is valami. Ezek a mondatok beszélgetésünk vége­­felé hangzottak el, amikor már végigjártuk a múltat és amikor az emlékeire rácsuktuk a födelet. Mindaz, ami addig elhangzott, azt bizonyította. Fogas János eddigi életé­ben főszereplő a munka volt. — Ez annyira fontos volt, hogy ez volt az életem. Nem kocsmáztam, a nők nem érdekeltek, ha én itt voltam bent, akár dolgoztam, akár futballoztunk, itt éreztem magam jól, ez volt a... mondjam azt, hogy nem a második, az első otthonom. — De a feleségével azért jól megvolt? — Nagyon. Korábban több bajom volt, de akkor ő elfogadta. Az volt a családban, mindenki éjszaka ért haza, sógora, húga, nővére, én is. Majd ötvenhétben ide a gyárba került hozzánk, akkor mond­hattam: Anya ment haza. Tudta hol va­gyok, sőt egy-két dolgot otthon is megbe­széltünk. Rámaradt a háztartás és a két gyerek nevelése. Szórakozásra nem sok jutott. Amikor még nagy volt a szórako­zásvágy, mert fiatalok voltunk, akkor na­gyon sok munkám volt itt bent, ő meg otthon ült. Ez lett bevezetve a mai napig is, aztán jött a tévé... ez volt a maximum. Hallgatom és nézem őt. Szikár arc, nyílt tekintet és a szavai ízes mondatai a kulti­kus és kétkezi szegedi munkások régi és benne még mindig élő világát idézik. Hűség van benne. Mint mondta: nem nyújtogatta ujját, hogy máshová menjen. Nemcsak az eredeti, utánozhatatlan és leírhatatlan sze­gedi nyelvet őrizte meg hatvan éven ke­resztül, hanem a munkásember egyszerű­ségét és ifjúságának hitét is. Talán Tömör­kény István tollára illene egy ilyen ember. (Az én tollam az ő stílusából csak botla­dozva ad ízelítőt.) Megőrizte azt a rokonszenves magatar­tást, amelyet oly sokan elvesztettek, ami­kor a kiválasztottak közé kerültek. Pedig csak huszonhat éves volt, amikor az eszter­gapad mellől kiemelték és egy-két perc alatt vezetőt csináltak belőle. — A szegedi Kenderben, mint tök eszter­gályos dolgoztam és 1949. december 28-án fölhív az igazgató, hogy kilencre megje­lenjek a pártbizottságon. Bemegyek. Gyűl­tünk ott az előszobában vagy huszonöten. Nem mondott a titkár semmit előre, miért miért nem, csak­ át kell érni a tanácshá­zára. Bemegyünk a nagyterembe, beterel­nek bennünket az egyik oldalába, ott há­rom öreg veterán, figyel bennünket. Mindegyikünk azt kérdezi, mi van itt. Be­hívnak egyesével a mellette lévő kiste­rembe. Mindenki egy ekkora nagy borí­tékkal kijön, a teremnek a szabadabb he­lyére ültették le őket. Én is bekerülök. Komócsin Zoli, Dénes Leo meg pár pesti ismeretlen, voltak vagy nyolcan. Kerek­perec, elvtárs, arról van szó, az öntödét államosítjuk. Párkányi Ferencet tudja hol van? Nem. Mert hát én nem sokat dolgoz­tam Szegeden — mert hun Pesten voltam, hun Győrben, Fehérváron — így otthon a maszekokat nem ismertem úgy. Szóval, oda a párt megbízatásából ki kell menni államosítani. Itt a papíros, — kaptam há­romszáz forintot személyi költésre — meg­­bízólevél és itt egy nagy utasítás, hogyan kell végigvinni az egészet. Tessék, olvassa el, de már mehet is. Dehát — mondom — elvtársak, várjunk már, én két embernek nem mondtam se jót se rosszat, csak az­ ­illatt­­annak voltak, ha azokat meg kellett matatni, hogi" lássák' esztergapadot dirigáltam, hát hogy mén ez? Majd megtanulja. Itt vagyunk maga mellett. Hát beültem én is a sorba, és olvasom, olvasom. Ezen túlvagyunk. Kiné­zek az ablakon, a Széchenyi tér tele van autóval. Akkor Szegeden nem volt tizenöt gépjárműnél több. Most személygépkocsi harminc-negyven. Mi az isteni Sok ember a kocsik mellett, a folyosó is tele volt. Végül is az volt, hogy fölhívták a lent várakozó társaságot és minden ilyen álla­mosításra kiküldött egyén kapott két civil rendőrt vagy nyomozót, és ezzel mentünk. Kint az volt a feladat, hogy pénztárra rögtön rátenni a kezünk, átvenni mindent, okiratokat, rendeléseket a maszektól, le­számoltatni, a kulcsokat átvenni. Egy óra hossza alatt leforgott. Ez öntöde volt és megmunkáló, tolózárakat gyártottak har­­mincnégyen-harmincöten. Volt nyolc kommunista, őket mindjárt összehívtuk, elmondtuk mi van, kértük, csillapítsák az embereket. Hát így indult el valahogyan a munka. Másfél évig voltam ott, akkor he­lyeztek át a Tóbiás Márton és fia Tömeg­cikk Üzeméhez. A huszonhat éves fiatal esztergályos ve­zető lett. Tapasztalat nem sok lehetett. — Rettentően meg is voltam ijedve, de volt egy erős háttér mögöttem. Az apósom régi mozgalmi ember volt, a gyerekek is sógorom, sógornőim, az ország különböző részeiben, meg Szegeden is tevékenyked­tek. Amikor első nap este hat órakor hazaértem, elmondtam mi volt. Az öreg elkezdett okítani az emberekkel való bánás­módról. Így indult. A közösségért végzett mun­kának azonban nem ez volt a kezdete, még korábbra nyúlik az vissza. — Negyvenötben, ahogy hazajöttem a fogságból, apám után a kommunista pártba kerültem, nem a szocdembe. Rá két hónapra, pártvezetőségen belül ifjúsági megbízott voltam. A politikai munka ak­kori vitelében benne voltam. Részt vettem falujáráson, lábas foltozáson, földet vissza­­nem adunk agitációban, választási küzde­lemben. Nagyon keményen. Előfordult, hogy székektől az asztalokig minden re­pült a Tisza Szálló nagyterméből is. A Somogyi utcában volt akkor egy kávézó. A TÖRTÉNETE­K A GYÁR MÚLTJA A gazdasági munka irányításában foko­zatosan belejött. A visszaemlékezésében azokat emeli ki, akik segítették, „a jó, szakképzett könyvelőket, pénztárost, az öreg veterán művezetőt". Mindvégig úgy beszél,­ csináltuk, tettük— tehát együtt a többiekkel. — Az emberek nyelvén én megértettem magam valahogy, mert munkáról volt szó, arról, hogy fejlődjünk, továbbhaladjunk. Ebben nem találtam nehézséget. Nehézsé­get akkor is ott szenvedtünk, hogy anyag. Szürkevas kevés volt, a koksz is, ezekkel volt több bajunk. Hogy az emberekkel mindvégig tudott beszélni, szót érteni, annak magyarázata bizonyára az is, hogy nem úgy mozgott kö­zöttük, mint egy vezető, hanem mint egy közülük. Magyarázatul ő még hozzátette: „Azért az idő is összevert bennünket." Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is fogadták el mindig, mert értett a szakmá­hoz. Még az öntödéhez szükséges ismere­teket is megszerezte. Később, nagyon sok műszaki ötlettel segítette a gyárat. Számos példát lehet fölsorolni, hogy mi minden­hez kezdtek irányításával: mosogatógépet, mosógépet, összecsukható lakókocsit, járó­­ólat, téglakészítő gépet, amelyet vályog­vetőnek becéztek és amellyel ott készí­tették a téglákat, ahol építkeztek. Míg munkájáról beszél, kis ipartörténet kerekedik ki.­­ Abban az időben, amikor esztergályosnak tanult, Szegeden még 1942-ben sem volt elég munka egy vasasnak. Könnyűipari város volt. Azért kellett Pes­ten majd Győrben esztergálnia. Az MVG- ből kibombázták őket, és úgy került Fe­hérvárra. Államosítás után pedig végigélte a volt apró kisüzemek történetét, az össze­vonásokat, s fejlődésüket. Eljutottak 1975-ben odáig, hogy kimondják: „vala­hová csapódjunk oda". Ma is úgy érzi, hogy nagyon jól döntöttek, amikor „csőrös Molnárnak" fölajánlották a gyárat. Molnár Lajos akkor az Ikarusban anyagárufor­galmi főosztályvezető volt. A vállalatnak is jól jött az ajánlkozás. 1976-ban már meg is indult itt a gyártás. Nem akarom végigkí­sérni a gyár fejlődését, hisz nem gyártör­ténetet írunk most, de az biztos, hogy Fogas János neve összefonódott a szegedi gyár történetével és így beleolvadt a válla­latéba is. — Én nem voltam fáradt sosem. Ma sem. Ma is még ki tudom magam reggelre pi­henni. Nem azt mondo , nem fáradok el. Az idegmunkában inkább... Talán az utóbbi idő nyomott egy kicsit még a tehetetlenséggel. Avval az értelemmel, hogy nem tudunk megoldani valamit. A munka során elégedetlen voltam, ha nem haladt, ahogyan kellött. De ha ebbe bejön még egy objektív nehézség, akkor már tehetetlenséget mondhatok, nem tudom ezt megoldani csak úgy, ha az objektív akadályt is föloldom. És szaporodnak az ilyenek az utóbbi időben. Anyaghiány. Itt a munka, csinálni kellene és nincs ember. Más helyen meg kisebb jövedelmezőséggel elfecsérelődik az a munkaidő.Ezt fölvetem erre, arra, hogy lehetne ezen segíteni. Ez egy kicsit elfáraszt, de hogy visszaesik az ember az üzemszervezéshez, az kipihentet és egyensúlyban tart. Már több ízben írtunk arról, hogy a szegediek hálásak a vállalatnak. Nem is egy ízben éreztetik és mondják is ezt. Vajon mi ennek az oka? — Tény az, hogy induláskor nagyon hálá­sak voltunk, mert a vállalat sokkal többet nyújtott önálló gyári szinthez képest, bér­­fejlesztésben, gyárfejlesztésben, profilban, mindenben. A gyár vezetőségének nincs profil, hitel, anyagbiztosítási gondja. A mostani gondok nem gondok egy önálló­hoz képest. Átvállalták azt a felelősség­­teljes tevékenységet, amit huszonöt éven keresztül csináltunk. Az eltelt két-három év után ez a hála aztán átvedlett rokon­­szenvé, termék vagy közösségszeretetté. Ez már nem hála, hanem kötelezettség a busz irányába, és ez nemcsak részemről van, hanem az összes vezetők részéről. Ennek a tudati plántálásában lehet, hogy volt részem. Hogy ehhez eljussunk, jó pár­szor kellett magyarázni, tényekkel, iga­zolni. Mert tények voltak, de ezeket meg kellett mutatni, hogy lássák. AMI BENNE VOLT, AZ KÖNNYEN MENT. Az előbb leírt mondat, talán kulcs lehet Fogas János magatartásának megértéséhez. Azt mondta: jó párszor el kellett magya­rázni, tényekkel igazolni, mert tények vol­tak, de meg kellett mutatni, hogy lássák. Igen, ezt éreztem sokszor, ha szólt, bár­milyen értekezleten vagy beszélgetésben. Nem szeret fecsegni, dagályos körmon­datokat szőni semmiségek köré. Ezzel ro­kon egy másik vonása is. — Ugye mondtam, hogy voltam gyárigaz­gató, és utána három gyárigazgatót kiszol­gáltam. Amikor a harmadik el lett taná­csolva akkor azt mondtam, csak muszáj lesz elvállaljam, legyen az már úgy, hiszen úgyis közel az volt, amit akartunk, vagy én akartam. Az egyik borbély volt, a másik vörösdiplomás mérnök, de mezőgazdasági és inkább protokoláris dolgokat csinált. Nem szerettem tündökölni, szerepelni, be­szélni, különösen ünnepi jellegűen. Az em­­bereknek sima hétköznapba, vagy ter­melési tanácskozásokon elmondani, ami bennem van, az ment, de politikai beszéd, május elseji, augusztus huszadiki, évzáró azelőtt csak az igazgató dolga volt. Most is olyan kínban vagyok, hogy két hétig csi­nálok beszédeket. Leírom. Fordítom így, úgy sem tetszik. Nem tudom nyugvó­pontra tenni azt az elgondolást, ami van. Ezért nem vállaltam sokáig az igazgató­ságot, nem másért. Mind a három előtt föl volt kínálva, de nem,­­ csinálja, aki akarja, őszintén mondom, áprilisig szerettem vol­na dolgozni, de nekem olyan nyűg most az évindító, aztán az április negyediki ünnep­ség, inkább azt mondtam, elmék hama­rabb. Én nem tudok ismételni, gyűlölöm saját hangom ismét ugyanabban a szólam­ban meghallgatni. Fölfigyelek. Fogas János hangja fölerősö­dött, fölizzott. Arca még nyugodt, fegyel­mezett, de hangja már mást árul el, és nemsokára amikor az embereket védi, azo­kat, akikkel dolgozott, már veri az asztalt. Nem fékevesztetten, de határozottan üti a taktust ahhoz a mondathoz: „Mindig azok­kal az emberekkel kell dolgozni, akik vannak, nem elküldeni, forgatni, hanem segíteni, vezetni." „Örömömet kiadtam — fájdalmamat is nagyon. A gyár dolgozói a tanuk, hogy: „orr nem volt, bosszú nem következett." Tegyük hozzá, immár életét jobban ismerve: elvtelen megalkuvás sem volt. HONNAN AZ ERŐ? — Az ötvenhat úgy szakadt nyakunkba, mint az istennyila. Mink itt nem éreztük. Annyira nem, hogy október 21-re a ta­nácsi vállalatoknak tapasztalatcserét szer­veztek Temesvárra. Harminchárman jöttek el, innen hárman. Ott kinn, a rádióból halljuk, hogy Pesten villongások vannak, meg egyebek. Ez a tapasztalatcserénket teljesen agyonvágta. Ott már csak félsz volt meg aggódás. Később vidék, Szeged ellenforradalmi híreit hallva, letörtünk. Gyűt­­tünk volna haza, fele igen, gyerünk, mi van otthon, mi van a családdal, a másik fele: nem, majd ha lecsillapszik minden. Végül valóságos szavazással indultunk el. Két napig ott álltunk a határnál, nem akartak fogadni itthon. Nagy nehezen hazajöttünk, huszonhatodika lehetett. Itthon a munkás­­tanács már rég megalakult a gyárban. Kovácsot, az igazgatót elzavarták, én voltam a másik, akit listára vett a huszon­három tagú bizottság. Bejöhetsz, dol­gozzál, csak azért, mert nem voltál em­bernyúzó, de nagyon vigyázz magadra, azt csinálj, amit mi mondunk. Ülősztrájkok voltak. Áramhiány. Lehetett kétszáz­kétszázötven dolgozó. Abból ötven párttag , tejesen szétszaladtak. Némelyik bekerült a munkástanácsba, amelyben egy olyan egyén vitte a prímet, aki Miskolc környék­ről került ide, meg egy másik volt város­atya. December tíz volt, amikor az idők már ott tartottak, hogy muszáj valamit lépni, mert ülünk, anyag nincs, a bért meg szórták. Mi lesz? A dolgozók józan része is pengette: dolgozzunk. Kilencen tudtunk összejönni a kovácsműhely sarkában és azt mondtuk, most már gyerünk, próbáljuk a szervezést megindítani. — A munkástanács nálunk erős volt, min­dennap gyűltek, ilyen határozat, olyan ha­tározat. Valamikor december elején a kis pártsejt megalakulása után elhatároztuk, hogy a munkástanácsot leváltjuk. Mink akkor már tizen, meg néhány szimpatizáns megbeszéltük, hogy a sajtoló műhelyben összehívjuk tíz órakor a társaságot mun­kástanácsostul, mindenestül. Nagykalapács meg pajszer kéznél. Náluk persze még a gitár ott volt. Fölálltam egy konténer anyagláda tetejére és elkezdtem a dolgo­zókhoz beszélni, hogy­ ezt tovább nem vihetjük, ha nem dolgozunk, nem ter­melünk. Honnan szedtem az erőt, nem tudom, mert ott volt náluk a gitár, kijelen­tettem, hogy az itteni dolgozók nevében e pillanattól kezdve a munkástanácsot sem­misnek tekintjük és helyette választunk munkástanácsot, más személyekből, és so­roltam neveket Ez már a mi munkásta­nácsunk volt, ezek úgy dolgoztak, ahogy kellött, az életet, a megindítást próbálták hozni.­­ Akkor a következő év április, májusáig a konszolidáció nehezebb időszakában mint párttitkár dolgoztam. Közben meg­alakult a munkásőrség. Szóltak az öregek, gyere János, mert meg kell csináljuk. So­sem felejtem el. A légónak városi pincében volt kék overál és németféle sapka. Beöl­töztünk. A század fölállt a Széchenyi téren és végig a Kárász utcán régi,öreg csizmákba vertük, mentünk. Senki nem tudta kik ezek. Ensz katonák? Gitár volt az olda­lunkon. Demonstráció volt, meg kellett mutatnunk. A gyár is lassan rendbejött. A MAGAM ÚTJÁN Fogas János az eddigi hatvan éve alatt sokszor tette azt, amit tőle vártak, de sosem akárhogyan. A lelkiismeretessége ezt nem engedte. Ezért most nyugodt lé­lekkel mehet nyugdíjba: amit maga mögött hagy, az szép korszaka a szegedi gyárnak. — Közösen, nem egyedül, mindig megta­­láltuk azt az utat, amit járnunk kellett. E hitvallás, amilyen szerény, olyan szép. Bizony azt hihetnénk, hogy ilyen ember nemcsak büszkén adhatja át helyét, de megelégedetten is. Az élet azonban nem ilyen egysíkú, sokkal több arca van. Hiába a siker, azért van, ami éget vagy legalább is sajog a múltból. — Huszonhat éves voltam, amikor beke­rültem az öntödébe, éjjel nappal dolgoz­tunk. Akkor rá egy fél évre, a műszaki egyetemre küldtek föl. A fölvételi bizott­ság egyik tagja elővett egy gyufát, meg­­gyújtotta, milyen fizikai jelenség volt itt, el kellett mondani. Föl van véve. Fél évig bírtam. Ha én akkor végigjárom, a diplo­mám meg lehetett volna. Mert gyűttek a fiatalok, meg gyáron belül mások is tanul­tak. A munka maradt nekem, az ínyem szerint is. Mert tanulni nem szerettem, de mindenek ellenére éreztem, ha itt valami fölváltást tudtam volna teremteni, jó lett volna. — Bizony, a munkásigazgatók idővel, rá­kerültek a növekvő igények rostájára, és nem kevesen átestek a lyukakon. — Ezért mondtam, jó lett volna a váltás, nemcsak a technikum kijárása. — Ez tehát fáj egy kicsit? — Igen. Mindamellett ez történt velem. Ami az életemből lefolyt, abban nagyon sok űr van, hiányosság. A munkával töltött idő miatt nem volt családi életem, nem olyan mint másé, nem is volt lehetőség, nem is volt ínyem. Nem éltem? ! Nagyon szépen éltem, mert ez élet volt, de más ember másként él. Két úton jártunk. Az átlagos embertől más úton jártam. Más úton. A maga útján járt mindvégig Fogas János. A kemény és szüntelen mun­kálkodó életet választotta vagy még in­kább csak azt tudta élni, mert ez volt ereiben, ezt örökölte őseitől, ezt érezte igaznak maga is. Most, amikor elhagyta már a maga megálmodta, megtervezte és sokak segítségével megépített gyárat, meg­elégedettséget és fájdalmat vegyesen érez. Érzéseit áthathatja azonban egy erős bi­zonyosság: csak így tehetett és csak így volt érdemes. —gerendás ferenc— 41

Next