Ikarus, 1984 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-12 / 1. szám
Előző nap köszönték meg munkáját a vállalat vezetői. Akkor iktatták be az utódját is. Napi gondokkal nem zavarják most már van időnk nyugodtan beszélgetni. Az irodája határállomás. Két sorompó között vagyunk. Az egyik „ország" sorompója már lezárult, a másiké még nem nyílt meg. Várakozni kell. A senki földjén beszélgetünk. A tovatűnt időkről, vagy ki tudja mit hozó holnapokról. Amikor a holnapra gondol, kicsit visszahőköl, bár készül a váltásra Fogas János, a szegedi gyár igazgatója, és mégis... — A tapasztalat szerint válságos az az időszak, amikor az ember kikerül a régi körből, amelyben fontos volt amit tett, amit mondott. Fél Ön most a nyugdíjtól? — Átgondoltam, de lehet, hogy nem erről az oldalról. Ott fogtam meg a dolgot, hogy ha nálunk, társadalmon belül ki van mondva: hatvan év a nyugdíjkorhatár, akkor én sem kéréssel sem fölajánlással nem fogadhatok el mást, csak menjek el, s bármilyen jó vagy rosszabb egészségi állapotban vagyok. Másrészt azt is mondtam magamban, én már negyvenkét évet ledolgoztam, kövessen már más is. Én már tettem valamit... Volt már annyi álmatlan éjszakám tizenhat órám, két műszakom, hogy ha még az erőm engedi legalább kicsit éljek. Ez volt az egyik oldalról. Erre rásegített az, hogy láttam, ha egy vezető ott van a korhatáron, és mégis tovább marad, akkor mindazt, amit fölépített, evvel derékbavágja, teljesen derékbavágja. Nem kell ez nekem. Hogy az elmenés hogy hat? Most, amikor leszűkül az időm, nagyon rosszul. Ezelőtt egy évvel rá nem gondoltam. Fél évvel már egyszer-kétszer. Az utóbbi hetekben, napokban, éjszaka, nappal, mondjam azt, hogy lejátszódik előttem ez az élet és nézőm mi lesz ezután. Szerencsém, hogy az itteni vezetők, ha látják ezt a hangulatomat, mondják: majd bejössz hozzánk, kérünk és segítened kell. Valahogy átmentenek, akarnak átmenteni ezen a nehezebben. A tegnapi ünnepségen a vezérigazgatónk is ebben segített: a kapcsolatot ne veszítsük el, bírod még — ez egy kicsit megnyugtat. Másrészt én mondtam is: amikor otthonról el tudok jönni, bejövök és fölveszem a köpenyt, amellett, hogy van kert. Csak a kertbe belebonyolódni nagyon egyoldalúvá válna. Ami így hirtelen leesik, ott pótlást nem kap az emberekkel való találkozás. Ami az utolsó hat-nyolc évben családon belül volt, hajóépítés (öt évig épített egy motoros hajót), kis kert, mint kiegészítő tevékenység kimondottan nagyon köllött a fizikumom tartására és most fordítottan kívánkozik. Most valami más is kellene hozzá, az az eddig űzött valami, amiből kóstolót is, picit kap az ember, az is valami. Ezek a mondatok beszélgetésünk végefelé hangzottak el, amikor már végigjártuk a múltat és amikor az emlékeire rácsuktuk a födelet. Mindaz, ami addig elhangzott, azt bizonyította. Fogas János eddigi életében főszereplő a munka volt. — Ez annyira fontos volt, hogy ez volt az életem. Nem kocsmáztam, a nők nem érdekeltek, ha én itt voltam bent, akár dolgoztam, akár futballoztunk, itt éreztem magam jól, ez volt a... mondjam azt, hogy nem a második, az első otthonom. — De a feleségével azért jól megvolt? — Nagyon. Korábban több bajom volt, de akkor ő elfogadta. Az volt a családban, mindenki éjszaka ért haza, sógora, húga, nővére, én is. Majd ötvenhétben ide a gyárba került hozzánk, akkor mondhattam: Anya ment haza. Tudta hol vagyok, sőt egy-két dolgot otthon is megbeszéltünk. Rámaradt a háztartás és a két gyerek nevelése. Szórakozásra nem sok jutott. Amikor még nagy volt a szórakozásvágy, mert fiatalok voltunk, akkor nagyon sok munkám volt itt bent, ő meg otthon ült. Ez lett bevezetve a mai napig is, aztán jött a tévé... ez volt a maximum. Hallgatom és nézem őt. Szikár arc, nyílt tekintet és a szavai ízes mondatai a kultikus és kétkezi szegedi munkások régi és benne még mindig élő világát idézik. Hűség van benne. Mint mondta: nem nyújtogatta ujját, hogy máshová menjen. Nemcsak az eredeti, utánozhatatlan és leírhatatlan szegedi nyelvet őrizte meg hatvan éven keresztül, hanem a munkásember egyszerűségét és ifjúságának hitét is. Talán Tömörkény István tollára illene egy ilyen ember. (Az én tollam az ő stílusából csak botladozva ad ízelítőt.) Megőrizte azt a rokonszenves magatartást, amelyet oly sokan elvesztettek, amikor a kiválasztottak közé kerültek. Pedig csak huszonhat éves volt, amikor az esztergapad mellől kiemelték és egy-két perc alatt vezetőt csináltak belőle. — A szegedi Kenderben, mint tök esztergályos dolgoztam és 1949. december 28-án fölhív az igazgató, hogy kilencre megjelenjek a pártbizottságon. Bemegyek. Gyűltünk ott az előszobában vagy huszonöten. Nem mondott a titkár semmit előre, miért miért nem, csak át kell érni a tanácsházára. Bemegyünk a nagyterembe, beterelnek bennünket az egyik oldalába, ott három öreg veterán, figyel bennünket. Mindegyikünk azt kérdezi, mi van itt. Behívnak egyesével a mellette lévő kisterembe. Mindenki egy ekkora nagy borítékkal kijön, a teremnek a szabadabb helyére ültették le őket. Én is bekerülök. Komócsin Zoli, Dénes Leo meg pár pesti ismeretlen, voltak vagy nyolcan. Kerekperec, elvtárs, arról van szó, az öntödét államosítjuk. Párkányi Ferencet tudja hol van? Nem. Mert hát én nem sokat dolgoztam Szegeden — mert hun Pesten voltam, hun Győrben, Fehérváron — így otthon a maszekokat nem ismertem úgy. Szóval, oda a párt megbízatásából ki kell menni államosítani. Itt a papíros, — kaptam háromszáz forintot személyi költésre — megbízólevél és itt egy nagy utasítás, hogyan kell végigvinni az egészet. Tessék, olvassa el, de már mehet is. Dehát — mondom — elvtársak, várjunk már, én két embernek nem mondtam se jót se rosszat, csak az illattannak voltak, ha azokat meg kellett matatni, hogi" lássák' esztergapadot dirigáltam, hát hogy mén ez? Majd megtanulja. Itt vagyunk maga mellett. Hát beültem én is a sorba, és olvasom, olvasom. Ezen túlvagyunk. Kinézek az ablakon, a Széchenyi tér tele van autóval. Akkor Szegeden nem volt tizenöt gépjárműnél több. Most személygépkocsi harminc-negyven. Mi az isteni Sok ember a kocsik mellett, a folyosó is tele volt. Végül is az volt, hogy fölhívták a lent várakozó társaságot és minden ilyen államosításra kiküldött egyén kapott két civil rendőrt vagy nyomozót, és ezzel mentünk. Kint az volt a feladat, hogy pénztárra rögtön rátenni a kezünk, átvenni mindent, okiratokat, rendeléseket a maszektól, leszámoltatni, a kulcsokat átvenni. Egy óra hossza alatt leforgott. Ez öntöde volt és megmunkáló, tolózárakat gyártottak harmincnégyen-harmincöten. Volt nyolc kommunista, őket mindjárt összehívtuk, elmondtuk mi van, kértük, csillapítsák az embereket. Hát így indult el valahogyan a munka. Másfél évig voltam ott, akkor helyeztek át a Tóbiás Márton és fia Tömegcikk Üzeméhez. A huszonhat éves fiatal esztergályos vezető lett. Tapasztalat nem sok lehetett. — Rettentően meg is voltam ijedve, de volt egy erős háttér mögöttem. Az apósom régi mozgalmi ember volt, a gyerekek is sógorom, sógornőim, az ország különböző részeiben, meg Szegeden is tevékenykedtek. Amikor első nap este hat órakor hazaértem, elmondtam mi volt. Az öreg elkezdett okítani az emberekkel való bánásmódról. Így indult. A közösségért végzett munkának azonban nem ez volt a kezdete, még korábbra nyúlik az vissza. — Negyvenötben, ahogy hazajöttem a fogságból, apám után a kommunista pártba kerültem, nem a szocdembe. Rá két hónapra, pártvezetőségen belül ifjúsági megbízott voltam. A politikai munka akkori vitelében benne voltam. Részt vettem falujáráson, lábas foltozáson, földet visszanem adunk agitációban, választási küzdelemben. Nagyon keményen. Előfordult, hogy székektől az asztalokig minden repült a Tisza Szálló nagyterméből is. A Somogyi utcában volt akkor egy kávézó. A TÖRTÉNETEK A GYÁR MÚLTJA A gazdasági munka irányításában fokozatosan belejött. A visszaemlékezésében azokat emeli ki, akik segítették, „a jó, szakképzett könyvelőket, pénztárost, az öreg veterán művezetőt". Mindvégig úgy beszél, csináltuk, tettük— tehát együtt a többiekkel. — Az emberek nyelvén én megértettem magam valahogy, mert munkáról volt szó, arról, hogy fejlődjünk, továbbhaladjunk. Ebben nem találtam nehézséget. Nehézséget akkor is ott szenvedtünk, hogy anyag. Szürkevas kevés volt, a koksz is, ezekkel volt több bajunk. Hogy az emberekkel mindvégig tudott beszélni, szót érteni, annak magyarázata bizonyára az is, hogy nem úgy mozgott közöttük, mint egy vezető, hanem mint egy közülük. Magyarázatul ő még hozzátette: „Azért az idő is összevert bennünket." Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért is fogadták el mindig, mert értett a szakmához. Még az öntödéhez szükséges ismereteket is megszerezte. Később, nagyon sok műszaki ötlettel segítette a gyárat. Számos példát lehet fölsorolni, hogy mi mindenhez kezdtek irányításával: mosogatógépet, mosógépet, összecsukható lakókocsit, járóólat, téglakészítő gépet, amelyet vályogvetőnek becéztek és amellyel ott készítették a téglákat, ahol építkeztek. Míg munkájáról beszél, kis ipartörténet kerekedik ki. Abban az időben, amikor esztergályosnak tanult, Szegeden még 1942-ben sem volt elég munka egy vasasnak. Könnyűipari város volt. Azért kellett Pesten majd Győrben esztergálnia. Az MVG- ből kibombázták őket, és úgy került Fehérvárra. Államosítás után pedig végigélte a volt apró kisüzemek történetét, az összevonásokat, s fejlődésüket. Eljutottak 1975-ben odáig, hogy kimondják: „valahová csapódjunk oda". Ma is úgy érzi, hogy nagyon jól döntöttek, amikor „csőrös Molnárnak" fölajánlották a gyárat. Molnár Lajos akkor az Ikarusban anyagáruforgalmi főosztályvezető volt. A vállalatnak is jól jött az ajánlkozás. 1976-ban már meg is indult itt a gyártás. Nem akarom végigkísérni a gyár fejlődését, hisz nem gyártörténetet írunk most, de az biztos, hogy Fogas János neve összefonódott a szegedi gyár történetével és így beleolvadt a vállalatéba is. — Én nem voltam fáradt sosem. Ma sem. Ma is még ki tudom magam reggelre pihenni. Nem azt mondo , nem fáradok el. Az idegmunkában inkább... Talán az utóbbi idő nyomott egy kicsit még a tehetetlenséggel. Avval az értelemmel, hogy nem tudunk megoldani valamit. A munka során elégedetlen voltam, ha nem haladt, ahogyan kellött. De ha ebbe bejön még egy objektív nehézség, akkor már tehetetlenséget mondhatok, nem tudom ezt megoldani csak úgy, ha az objektív akadályt is föloldom. És szaporodnak az ilyenek az utóbbi időben. Anyaghiány. Itt a munka, csinálni kellene és nincs ember. Más helyen meg kisebb jövedelmezőséggel elfecsérelődik az a munkaidő.Ezt fölvetem erre, arra, hogy lehetne ezen segíteni. Ez egy kicsit elfáraszt, de hogy visszaesik az ember az üzemszervezéshez, az kipihentet és egyensúlyban tart. Már több ízben írtunk arról, hogy a szegediek hálásak a vállalatnak. Nem is egy ízben éreztetik és mondják is ezt. Vajon mi ennek az oka? — Tény az, hogy induláskor nagyon hálásak voltunk, mert a vállalat sokkal többet nyújtott önálló gyári szinthez képest, bérfejlesztésben, gyárfejlesztésben, profilban, mindenben. A gyár vezetőségének nincs profil, hitel, anyagbiztosítási gondja. A mostani gondok nem gondok egy önállóhoz képest. Átvállalták azt a felelősségteljes tevékenységet, amit huszonöt éven keresztül csináltunk. Az eltelt két-három év után ez a hála aztán átvedlett rokonszenvé, termék vagy közösségszeretetté. Ez már nem hála, hanem kötelezettség a busz irányába, és ez nemcsak részemről van, hanem az összes vezetők részéről. Ennek a tudati plántálásában lehet, hogy volt részem. Hogy ehhez eljussunk, jó párszor kellett magyarázni, tényekkel, igazolni. Mert tények voltak, de ezeket meg kellett mutatni, hogy lássák. AMI BENNE VOLT, AZ KÖNNYEN MENT. Az előbb leírt mondat, talán kulcs lehet Fogas János magatartásának megértéséhez. Azt mondta: jó párszor el kellett magyarázni, tényekkel igazolni, mert tények voltak, de meg kellett mutatni, hogy lássák. Igen, ezt éreztem sokszor, ha szólt, bármilyen értekezleten vagy beszélgetésben. Nem szeret fecsegni, dagályos körmondatokat szőni semmiségek köré. Ezzel rokon egy másik vonása is. — Ugye mondtam, hogy voltam gyárigazgató, és utána három gyárigazgatót kiszolgáltam. Amikor a harmadik el lett tanácsolva akkor azt mondtam, csak muszáj lesz elvállaljam, legyen az már úgy, hiszen úgyis közel az volt, amit akartunk, vagy én akartam. Az egyik borbély volt, a másik vörösdiplomás mérnök, de mezőgazdasági és inkább protokoláris dolgokat csinált. Nem szerettem tündökölni, szerepelni, beszélni, különösen ünnepi jellegűen. Az embereknek sima hétköznapba, vagy termelési tanácskozásokon elmondani, ami bennem van, az ment, de politikai beszéd, május elseji, augusztus huszadiki, évzáró azelőtt csak az igazgató dolga volt. Most is olyan kínban vagyok, hogy két hétig csinálok beszédeket. Leírom. Fordítom így, úgy sem tetszik. Nem tudom nyugvópontra tenni azt az elgondolást, ami van. Ezért nem vállaltam sokáig az igazgatóságot, nem másért. Mind a három előtt föl volt kínálva, de nem, csinálja, aki akarja, őszintén mondom, áprilisig szerettem volna dolgozni, de nekem olyan nyűg most az évindító, aztán az április negyediki ünnepség, inkább azt mondtam, elmék hamarabb. Én nem tudok ismételni, gyűlölöm saját hangom ismét ugyanabban a szólamban meghallgatni. Fölfigyelek. Fogas János hangja fölerősödött, fölizzott. Arca még nyugodt, fegyelmezett, de hangja már mást árul el, és nemsokára amikor az embereket védi, azokat, akikkel dolgozott, már veri az asztalt. Nem fékevesztetten, de határozottan üti a taktust ahhoz a mondathoz: „Mindig azokkal az emberekkel kell dolgozni, akik vannak, nem elküldeni, forgatni, hanem segíteni, vezetni." „Örömömet kiadtam — fájdalmamat is nagyon. A gyár dolgozói a tanuk, hogy: „orr nem volt, bosszú nem következett." Tegyük hozzá, immár életét jobban ismerve: elvtelen megalkuvás sem volt. HONNAN AZ ERŐ? — Az ötvenhat úgy szakadt nyakunkba, mint az istennyila. Mink itt nem éreztük. Annyira nem, hogy október 21-re a tanácsi vállalatoknak tapasztalatcserét szerveztek Temesvárra. Harminchárman jöttek el, innen hárman. Ott kinn, a rádióból halljuk, hogy Pesten villongások vannak, meg egyebek. Ez a tapasztalatcserénket teljesen agyonvágta. Ott már csak félsz volt meg aggódás. Később vidék, Szeged ellenforradalmi híreit hallva, letörtünk. Gyűttünk volna haza, fele igen, gyerünk, mi van otthon, mi van a családdal, a másik fele: nem, majd ha lecsillapszik minden. Végül valóságos szavazással indultunk el. Két napig ott álltunk a határnál, nem akartak fogadni itthon. Nagy nehezen hazajöttünk, huszonhatodika lehetett. Itthon a munkástanács már rég megalakult a gyárban. Kovácsot, az igazgatót elzavarták, én voltam a másik, akit listára vett a huszonhárom tagú bizottság. Bejöhetsz, dolgozzál, csak azért, mert nem voltál embernyúzó, de nagyon vigyázz magadra, azt csinálj, amit mi mondunk. Ülősztrájkok voltak. Áramhiány. Lehetett kétszázkétszázötven dolgozó. Abból ötven párttag , tejesen szétszaladtak. Némelyik bekerült a munkástanácsba, amelyben egy olyan egyén vitte a prímet, aki Miskolc környékről került ide, meg egy másik volt városatya. December tíz volt, amikor az idők már ott tartottak, hogy muszáj valamit lépni, mert ülünk, anyag nincs, a bért meg szórták. Mi lesz? A dolgozók józan része is pengette: dolgozzunk. Kilencen tudtunk összejönni a kovácsműhely sarkában és azt mondtuk, most már gyerünk, próbáljuk a szervezést megindítani. — A munkástanács nálunk erős volt, mindennap gyűltek, ilyen határozat, olyan határozat. Valamikor december elején a kis pártsejt megalakulása után elhatároztuk, hogy a munkástanácsot leváltjuk. Mink akkor már tizen, meg néhány szimpatizáns megbeszéltük, hogy a sajtoló műhelyben összehívjuk tíz órakor a társaságot munkástanácsostul, mindenestül. Nagykalapács meg pajszer kéznél. Náluk persze még a gitár ott volt. Fölálltam egy konténer anyagláda tetejére és elkezdtem a dolgozókhoz beszélni, hogy ezt tovább nem vihetjük, ha nem dolgozunk, nem termelünk. Honnan szedtem az erőt, nem tudom, mert ott volt náluk a gitár, kijelentettem, hogy az itteni dolgozók nevében e pillanattól kezdve a munkástanácsot semmisnek tekintjük és helyette választunk munkástanácsot, más személyekből, és soroltam neveket Ez már a mi munkástanácsunk volt, ezek úgy dolgoztak, ahogy kellött, az életet, a megindítást próbálták hozni. Akkor a következő év április, májusáig a konszolidáció nehezebb időszakában mint párttitkár dolgoztam. Közben megalakult a munkásőrség. Szóltak az öregek, gyere János, mert meg kell csináljuk. Sosem felejtem el. A légónak városi pincében volt kék overál és németféle sapka. Beöltöztünk. A század fölállt a Széchenyi téren és végig a Kárász utcán régi,öreg csizmákba vertük, mentünk. Senki nem tudta kik ezek. Ensz katonák? Gitár volt az oldalunkon. Demonstráció volt, meg kellett mutatnunk. A gyár is lassan rendbejött. A MAGAM ÚTJÁN Fogas János az eddigi hatvan éve alatt sokszor tette azt, amit tőle vártak, de sosem akárhogyan. A lelkiismeretessége ezt nem engedte. Ezért most nyugodt lélekkel mehet nyugdíjba: amit maga mögött hagy, az szép korszaka a szegedi gyárnak. — Közösen, nem egyedül, mindig megtaláltuk azt az utat, amit járnunk kellett. E hitvallás, amilyen szerény, olyan szép. Bizony azt hihetnénk, hogy ilyen ember nemcsak büszkén adhatja át helyét, de megelégedetten is. Az élet azonban nem ilyen egysíkú, sokkal több arca van. Hiába a siker, azért van, ami éget vagy legalább is sajog a múltból. — Huszonhat éves voltam, amikor bekerültem az öntödébe, éjjel nappal dolgoztunk. Akkor rá egy fél évre, a műszaki egyetemre küldtek föl. A fölvételi bizottság egyik tagja elővett egy gyufát, meggyújtotta, milyen fizikai jelenség volt itt, el kellett mondani. Föl van véve. Fél évig bírtam. Ha én akkor végigjárom, a diplomám meg lehetett volna. Mert gyűttek a fiatalok, meg gyáron belül mások is tanultak. A munka maradt nekem, az ínyem szerint is. Mert tanulni nem szerettem, de mindenek ellenére éreztem, ha itt valami fölváltást tudtam volna teremteni, jó lett volna. — Bizony, a munkásigazgatók idővel, rákerültek a növekvő igények rostájára, és nem kevesen átestek a lyukakon. — Ezért mondtam, jó lett volna a váltás, nemcsak a technikum kijárása. — Ez tehát fáj egy kicsit? — Igen. Mindamellett ez történt velem. Ami az életemből lefolyt, abban nagyon sok űr van, hiányosság. A munkával töltött idő miatt nem volt családi életem, nem olyan mint másé, nem is volt lehetőség, nem is volt ínyem. Nem éltem? ! Nagyon szépen éltem, mert ez élet volt, de más ember másként él. Két úton jártunk. Az átlagos embertől más úton jártam. Más úton. A maga útján járt mindvégig Fogas János. A kemény és szüntelen munkálkodó életet választotta vagy még inkább csak azt tudta élni, mert ez volt ereiben, ezt örökölte őseitől, ezt érezte igaznak maga is. Most, amikor elhagyta már a maga megálmodta, megtervezte és sokak segítségével megépített gyárat, megelégedettséget és fájdalmat vegyesen érez. Érzéseit áthathatja azonban egy erős bizonyosság: csak így tehetett és csak így volt érdemes. —gerendás ferenc— 41