Ipargazdaság, 1988 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

Az autonóm munkacsoportok elméleti kérdései ALEXANDER J. MATEJKO* Alexander J. Matejko kanadai professzor a munkademokratizálás ismert nemzetközi szak­értője magyarországi látogatása során megis­merkedett a RÁBATEXT-nél, a Hungária Mű­anyagfeldolgozó Vállalatnál és a Pécsi 1. sz. Belklinikán végzett munkademokratizálási kí­sérletekkel és eredményekkel, amelyek a Buda­pesti Műszaki Egyetem Szociológiai Tanszékének közreműködésével folynak. Az alábbiakban közöl­jük Matejko professzor egyik áttekintő tanul­mányát az autonóm munkacsoportok működé­séről. A tanulmány az autonóm munkacsopor­tok szervezésének elméleti kérdéseit tekinti át. Olyan munkademokratizálási módszerről és elv­ről van szó, amelynél a munkacsoport önálló­ságát növeljük. Az önállóság növelése javítja a munkacsoporton belüli emberi kapcsolatokat és növelheti a teljesítményt, javíthatja az em­bereknek a szervezet iránti lojalitását. Ezek a pozitív hatások azonban csak bizonyos külső és belső feltételek együttes érvényesülésekor bon­takozhatnak ki. Ezeket a tényezőket elemzi a tanulmány. A munka kooperáció két típusa Az egymással munkakapcsolatban lévő dolgozók a termelési folyamatban, a különböző szolgáltatá­sokban munkájukat két módon hangolhatják ösz­­sze. A közöttük kialakuló együttműködés lehet autoritív, parancsuralmi jellegű, és alapulhat ko­operatív együttműködési formában. Az első esetben a dolgozók valamely felettes hatalmától függnek, akinek megfelelő befolyá­solási eszközök állnak rendelkezésére ahhoz, hogy a csoportot irányítani tudja. A dolgozóktól pedig elvárja, hogy neki engedelmeskedjenek, annak megfelelően viselkedjenek, ahogy azt a hatalom­ban lévő kívánja. A második, a kooperatív esetben az egymással együttműködő emberek együttese alkotja és gya­korolja a hatalmat. Ennek egyik alapvető esz­köze a döntési folyamat során a részvétel bizto­sítása. Természetesen a gyakorlatban általában ennek a két ideális típusnak a kevert esetei fordulnak elő. Például ugyanazok az emberek, amelyek va­lamely helyzetben egy felettes szavának engedel­meskednek, más esetekben, másokkal szemben a hatalmat gyakorolják. Annak ellenére, hogy a va­lóságban nem léteznek „tiszta” esetek, elmond­ható, hogy a két alaptípus közötti polarizáció se­gít megérteni azt az ellentmondást, amely napja­inkban feszül az engedelmesség és az emberi igé­nyek egyre erőteljesebb megjelenése között. En­nek a dilemmának a megjelenése igen tipikus a mai munkaszervezeti jelenségekben. Ez a feszült­ség napjainkban még inkább erősödött. Ez an­nak tulajdonítható, hogy miközben az emberek aspirációi egyre nőttek, törekvéseiket egyre nehe­zebb kielégíteni a munkanélküliség feltételei mel­lett, vagy éppen a monopol szervezetek emberi szabadságot korlátozó törekvései közepette, a tö­megek manipulálására fordított egyre nagyobb energiák bevetésekor. Egészen napjainkig az autoritív együttműködési formát szélesen elfogadták, úgy tekintették, mint szükséges megoldást. Nem adtak lehetőséget na­gyobb mértékben arra, hogy a participatív együtt­működési formákat alkalmazzák, kivéve egyes marginális eseteket. Ilyen marginális területnek te­kinthető az önkéntes kommunák létrehozása, ön­kéntes egyesületek működtetése, vagy éppen a kü­lönböző kisszövetkezeti formák beveztése a ter­melés területén. Természetesen az autoritív együttműködési for­mán alapuló irányításnak mindig léteztek bizo­nyos belső ellentmondásai. Ezek annál inkább fel­színre kerültek, annál aktuálisabbakká váltak, mi­nél inkább megindult a demokratizálódás folya­mata .Az autoritív típusú hatalom általában vala­milyen tradíción, hatalmi és befolyásolási eszkö­zök birtoklásán, privilégiumokon, vagy személyes vezetői tekintélyen alapul. Ezt a fajta irányítási formát egyre inkább megkérdőjelezi a közvéle­mény, és egyre inkább felszínre kerülnek ellent­mondásai is. Az új társadalmi feltételek mellett egyre in­kább a participatív együttműködési forma válik szükségszerűvé. Úgy tűnik, megjelenését inkább objektív feltételek determinálják, mint egyéb jel­legű morális szempontok (pl. valamilyen humani­tárius megközelítés). Ahhoz, hogy az embereket munkára ösztönöz­zük, ma már nem elég az, hogy eszköznek csak a pénzt, a félelmet és a felettes hatalom gyakorlá­sát használj­u­k. Más oldalról viszont a modern tömegtársadalmak manipulatív természete dezin­­tegrálja a szociális kötelékeket, mégpedig olyan mértékben, hogy szinte már alig merül fel igény az emberi kapcsolatok újólagos intergrációjára. Még pontosabban, a mai tömegtársadalmakból hi­ányzik az emberek közötti szolidaritás, így a tár­sadalom tagjai sebezhetővé válnak. A participatív együttműködési forma lesz ezáltal az egyik leg­fontosabb mérőjévé a modern társadalmak újra­­integrálódásának. Azáltal nyílik erre lehetőség, hogy az újraintegráció létrehozta a társadalom alapegységeinek társadalmi-morális kohézióját, és ugyanakkor megteremti az emberek hatékony szo­cializációjának feltételeit is. A dehumanizált bü­rokratikus szervezet helyett az emberek újra egy­másra találnak az autonóm munkacsoportokban. A társadalmi kapcsolatok ismét emberformájúak­­ká válnak és az együttdolgozó emberek közötti kapcsolatok új morális jelentősséget kapnak. Természetesen az ilyen autonóm munkacsopor­tok sikere számos tényező mellett attól függ, ho­gyan valósulhat meg a nagyobb munkaszervezeti struktúrába való integrációja. Amíg megmarad­nak a különböző szervezetek közötti érdekkonf­liktusok, jelentősen megnő annak valószínűsége. IPAR—GAZDASÁG 1 * Edmonton, University of Alberta (Kanada) 1988. január

Next