Ipargazdaság, 1988 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
Az autonóm munkacsoportok elméleti kérdései ALEXANDER J. MATEJKO* Alexander J. Matejko kanadai professzor a munkademokratizálás ismert nemzetközi szakértője magyarországi látogatása során megismerkedett a RÁBATEXT-nél, a Hungária Műanyagfeldolgozó Vállalatnál és a Pécsi 1. sz. Belklinikán végzett munkademokratizálási kísérletekkel és eredményekkel, amelyek a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológiai Tanszékének közreműködésével folynak. Az alábbiakban közöljük Matejko professzor egyik áttekintő tanulmányát az autonóm munkacsoportok működéséről. A tanulmány az autonóm munkacsoportok szervezésének elméleti kérdéseit tekinti át. Olyan munkademokratizálási módszerről és elvről van szó, amelynél a munkacsoport önállóságát növeljük. Az önállóság növelése javítja a munkacsoporton belüli emberi kapcsolatokat és növelheti a teljesítményt, javíthatja az embereknek a szervezet iránti lojalitását. Ezek a pozitív hatások azonban csak bizonyos külső és belső feltételek együttes érvényesülésekor bontakozhatnak ki. Ezeket a tényezőket elemzi a tanulmány. A munka kooperáció két típusa Az egymással munkakapcsolatban lévő dolgozók a termelési folyamatban, a különböző szolgáltatásokban munkájukat két módon hangolhatják öszsze. A közöttük kialakuló együttműködés lehet autoritív, parancsuralmi jellegű, és alapulhat kooperatív együttműködési formában. Az első esetben a dolgozók valamely felettes hatalmától függnek, akinek megfelelő befolyásolási eszközök állnak rendelkezésére ahhoz, hogy a csoportot irányítani tudja. A dolgozóktól pedig elvárja, hogy neki engedelmeskedjenek, annak megfelelően viselkedjenek, ahogy azt a hatalomban lévő kívánja. A második, a kooperatív esetben az egymással együttműködő emberek együttese alkotja és gyakorolja a hatalmat. Ennek egyik alapvető eszköze a döntési folyamat során a részvétel biztosítása. Természetesen a gyakorlatban általában ennek a két ideális típusnak a kevert esetei fordulnak elő. Például ugyanazok az emberek, amelyek valamely helyzetben egy felettes szavának engedelmeskednek, más esetekben, másokkal szemben a hatalmat gyakorolják. Annak ellenére, hogy a valóságban nem léteznek „tiszta” esetek, elmondható, hogy a két alaptípus közötti polarizáció segít megérteni azt az ellentmondást, amely napjainkban feszül az engedelmesség és az emberi igények egyre erőteljesebb megjelenése között. Ennek a dilemmának a megjelenése igen tipikus a mai munkaszervezeti jelenségekben. Ez a feszültség napjainkban még inkább erősödött. Ez annak tulajdonítható, hogy miközben az emberek aspirációi egyre nőttek, törekvéseiket egyre nehezebb kielégíteni a munkanélküliség feltételei mellett, vagy éppen a monopol szervezetek emberi szabadságot korlátozó törekvései közepette, a tömegek manipulálására fordított egyre nagyobb energiák bevetésekor. Egészen napjainkig az autoritív együttműködési formát szélesen elfogadták, úgy tekintették, mint szükséges megoldást. Nem adtak lehetőséget nagyobb mértékben arra, hogy a participatív együttműködési formákat alkalmazzák, kivéve egyes marginális eseteket. Ilyen marginális területnek tekinthető az önkéntes kommunák létrehozása, önkéntes egyesületek működtetése, vagy éppen a különböző kisszövetkezeti formák beveztése a termelés területén. Természetesen az autoritív együttműködési formán alapuló irányításnak mindig léteztek bizonyos belső ellentmondásai. Ezek annál inkább felszínre kerültek, annál aktuálisabbakká váltak, minél inkább megindult a demokratizálódás folyamata .Az autoritív típusú hatalom általában valamilyen tradíción, hatalmi és befolyásolási eszközök birtoklásán, privilégiumokon, vagy személyes vezetői tekintélyen alapul. Ezt a fajta irányítási formát egyre inkább megkérdőjelezi a közvélemény, és egyre inkább felszínre kerülnek ellentmondásai is. Az új társadalmi feltételek mellett egyre inkább a participatív együttműködési forma válik szükségszerűvé. Úgy tűnik, megjelenését inkább objektív feltételek determinálják, mint egyéb jellegű morális szempontok (pl. valamilyen humanitárius megközelítés). Ahhoz, hogy az embereket munkára ösztönözzük, ma már nem elég az, hogy eszköznek csak a pénzt, a félelmet és a felettes hatalom gyakorlását használjuk. Más oldalról viszont a modern tömegtársadalmak manipulatív természete dezintegrálja a szociális kötelékeket, mégpedig olyan mértékben, hogy szinte már alig merül fel igény az emberi kapcsolatok újólagos intergrációjára. Még pontosabban, a mai tömegtársadalmakból hiányzik az emberek közötti szolidaritás, így a társadalom tagjai sebezhetővé válnak. A participatív együttműködési forma lesz ezáltal az egyik legfontosabb mérőjévé a modern társadalmak újraintegrálódásának. Azáltal nyílik erre lehetőség, hogy az újraintegráció létrehozta a társadalom alapegységeinek társadalmi-morális kohézióját, és ugyanakkor megteremti az emberek hatékony szocializációjának feltételeit is. A dehumanizált bürokratikus szervezet helyett az emberek újra egymásra találnak az autonóm munkacsoportokban. A társadalmi kapcsolatok ismét emberformájúakká válnak és az együttdolgozó emberek közötti kapcsolatok új morális jelentősséget kapnak. Természetesen az ilyen autonóm munkacsoportok sikere számos tényező mellett attól függ, hogyan valósulhat meg a nagyobb munkaszervezeti struktúrába való integrációja. Amíg megmaradnak a különböző szervezetek közötti érdekkonfliktusok, jelentősen megnő annak valószínűsége. IPAR—GAZDASÁG 1 * Edmonton, University of Alberta (Kanada) 1988. január