Irodalmi Szemle, 1982
1982/1
Bencze László képei Bencze László a megszokott kötelmekhez hű maradó, konok emberek közé tartozik. Amit nehéz küzdelem árán kiharcolt magának, azt nem engedi. Ha hatottak is rá az események és az ötvenes évek elején átmenetileg ő is némileg letért a megkezdett útjáról, művészete lényegét tekintve mégis egységes. Talán az évek során művei expresszivitása csökkent, elmélyültebbé vált a már a korai műveire is jellemző meditatív hang, a szemlélődő, töprengő magatartás talán fölébe került a dráma jelentésének — művészetének jelentésköre azonban megőrződött, mint ahogy hű maradt stílusa alapelveihez is. Mi jellemzi Bencze László művészetének eszmekörét és mik azok a stílusjegyek, amelyek ha némikép módosultan, mégis kitapinthatók munkássága túlnyomó részén? Az ember festményein mindig meditatív lény, közösségre vágyó, elszigeteltségéből, magányából kilépni akaró figura. A korai könyöklő asszonyok, a töprengő alakok, a vissza-visszatérő önarcképei mind az elszigeteltséget, a magányt sugározzák — mily jellegzetes egyik megsokszorozott önportrékompozíciójának az alcíme: „Megszerkesztett magány.’ A korai remek grafikák is, amelyek az utcai tömeget jelenítették, vagy csoportos alakjai ugyancsak a magába zárt emberek egymásmellettiségéből épülő kompozíciók. Mintha az egyén nem tudna kilépni zárt köréből, csak az egymás mellé sodródás, a véletlen érintkezés fűzné össze a másik emberrel és a közösséggel. Ugyanakkor mind tematikailag, mind az egyedeket egybefogó kompozíciós rendből sugárzik az önmaga zártságából kilépni, a szép rend részévé válni akarás vágya. Ennek az élménynek, nosztalgiának és emberi programnak veti alá képei formarendjét és stílusát. Emberfestő — tehát mindig megmaradt a figuratívitás határain belül, ha művei egy részében ez általánosító sommázásban jelenik is meg. Megőrzi a természeti, tárgyi motívumok konkrétságát is, inkább csak a háttéri elemekben jelzi az átfogalmazást, a képi transzpozíciót. Ugyanakkor hangsúlyozza a szerkezeti elemeket, ezek fűzik egybe a motívumokat. Amilyen komoly művészetének eszmevilága, oly szálkásak, szigorúak a vonalak is, amelyek között néha lüktetően, de nem vesztve szigorából, jelennek meg a súlyos színek. Németh Lajos Bencze László, akinek műveivel januári számunkat illusztráljuk, a húszas években a füleki gyár fajáték-tervezője volt, ide menekült az otthoni — magyarországi — nyomorúság elől. Füleki tartózkodása meghatározó élmény festészetében.