Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1953. 41. évfolyam
Tanulmányok - Bóka László: Marx tanítása a haladó hagyomány felhasználásáról 1–5. p.
Marx üzent hadat először úgy a költészet formai értékelésének, hogy a költészet formáinak alábecsülése nélkül, az eszmei mondanivaló elsődlegességét hangsúlyozta. 1859 áprilisában kelt levelében, melyben Lassalle »Franz von Schickingen« című drámáját bírálja, azt írja többek között Lassalle-nak : »Először is — ez merőben formai kérdés —, ha már versben írtad a darabot, kissé több műgondot fordíthattál volna a jambusokra. Másfelől, akárhogyan megütköznek is majd »céhbeli költők« ezen a hanyagságon, én lényegében előnynek érzem, mert költő-epigonjaink fajzata mást se őrzött meg, csak a formai csiszoltságot. Másodszor : az ábrázolt összeütközés nemcsak tragikus, de éppen ez az a tragikus összeütközés, amelyen az 1848-49-es forradalmi párt méltán szenvedett hajótörést. Tehát csak a legnagyobb mértékben helyeselhetem, hogy egy modern tragédia tengelyévé tetted. Ezután felvetem a kérdést, vájjon a tárgyalt téma alkalmas volt-e ennek az összeesküvésnek ábrázolására?« Ebből a nyilatkozatából nem az derül ki, hogy Marx alábecsüli a formákat, hanem az, hogy elítéli a forma öncélú kultuszát. Lassalle tragédiáját eszmei mondanivalója felől közelíti meg s művészi értékének problémáját elsősorban abból a szempontból veti fel, hogy a téma alkalmas-e az eszmei mondanivaló kifejezésére. Persze az is kiderül a fent idézettekből, hogy Marx ugyan több műgondot követel meg egy költőtől, mint amilyennel Lassalle ritmizálta jambusait, de ha már hanyagul jambizált, igyekszik ezt a céhbeli költők formalizmusa ellen szegezni. Sőt az is kiderül, hogy a dráma eszmei mondanivalóját egy akkor rendkívül aktuális politikai kérdés, az 1848-49-es forradalmak helyes értékelésének szempontjából nézi. Marx elsőként szögezi le azt, hogy az igazi műremek időszerű politikai eszmék kifejezője. Idézett levelében, melyben Lassalle drámáját azért hibáztatja többek közt, hogy érdeklődését csupán a forradalom nemesi képviselőinek ajándékozza s nem foglalkozik a feltörekvő, feudalizmus-ellenes, városi és paraszti tömegekkel, akkor nem csupán a történeti hűség nevében emel kifogást. »Akkor sokkal nagyobb mértékben megszólaltathattad volna,éppen a legmodernebb eszméket is legtisztább alakjukban« — írja. Megállapítása azért egyetemes érvényű, mert egy történelmi drámával kapcsolatban szögezi le igényét. Ha Marx azt követeli egy történelmi dráma szerzőjétől, hogy a »legmodernebb eszméket« szólaltassa meg »legtisztább alakjukban«, akkor ennek a követelménynek kettős konzekvenciája van. Az egyik az, hogy minden művészi alkotásnak az a feladata, hogy a legmodernebb eszméket fejezze ki. A másik az, hogy eltörli a messzi múlttal és az eleven jelennel foglalkozó műalkotások közötti különbséget az aktualitás szempontjából, mindkettő számára azt írja elő, hogy az időszerű eszméket »legtisztább alakjukban« fejezzék ki. Ez az igény a tartalom és forma egységének igénye. Még egyértelműbbé teszi Marx felfogását az a fejtegetése, melynek során — »Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája« című munkájában — rámutat arra, hogy forradalmi korszakokban hányszor öltik magukra a forradalmárok a hagyomány jelmezeit, »hogy ebben a hagyománytól megszentelt álruhában s ezen a kölcsönzött nyelven játsszák meg a világtörténelem új jelenetét...« Marxnak ez a megállapítása vetette meg alapját a haladó hagyományról vallott mai felfogásunknak. Azt a látszólagos ellentmondást, mely abban rejlik, hogy a művészet, mint felépítmény, bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz fűződik s ennek ellenére a múlt társadalmi formákra épült művészet nem egy alkotásához az utókor mégis teljes műélvezettel fordul, ezt a látszólagos ellentmondást Marx maga oldja meg »Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához«.