Jelenkor, 1940 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1940-01-01 / 1. szám

méhen és kielégíthetetlen hiúságuk irigy diihrokamai- ban élő lelkek számára milyen tanítás lehetnének ezek a kövek. A múltnak ez a megbékéltető csendje, amely meghűsít minden lázat, felejtet annyi nyugtalanságot és a zaklatott kedélynek hűségéért békét ad cserébe... * Ez a csend nemcsak lehúz, altat, befed, hanem sok mindennel megértetve, megbékéltetve erősítő szárnyat is adhat. Az egész magyar történelem, sőt még régebbi idők mélységes melankóliája vesz körül e mohos vár- omladékon. Innen nézhetett valamikor, közel kétezer évvel ez­előtt az éjbe a római legionárus, itt épült város és or­szág régi királyaink, az Árpádok idején, ide tűzött fél­holdas lobogót a kereszt elhanyatlásával a plundrás török, hogy azután a történelem intésére ő is eltakarod­jék a századok homályába. Ezek a kövek mondhataílan mély történelmi taní­tást sugároznak és időnként újra és újra némaságuk­ban kiáltanak. A föld alól, a felejtett mélyből, évszáza­dokat átvészelt, latinos eleganciáju és szépségű ívek és oszlopok törtek elő hitet, reményt és okulást kínálva. Amit később a nagy olasz rinascimento virágba- borulása emelt, rajzolt halhatatlan képekben templomai falára, azt a magyar Árpádkor itt már előbb színekbe remekelte. Szinte összeszorítja a szemlélő szívét, mi mindent temetett el, fedezett be itt a török pusztítás, az idegen dúlás. E véráztatta föld kegyetlen sorsa, amely­nek egyetlen kincse végül is csak a megszentelt fájdalom maradt... Az egykori magyarság színc- java helyébe, lenn a város házaiban, Vak Bottyán pom­pás lábas háza köré német polgárok költöztek. Talán efölött mereng, tűnődik el oly komoran a régi Bibliotéka ormán a patronus litterato- r u in, kőoroszlánjával Szent Jeromos... * A homályba táguló szemmel nézem el most újra e romokat, amelyekben ma is a magyar birodalmi gondolat emelkedik a Duna völ.gye fölé. Iveik, falaik, megcsonkított szépségével is túlintettek a határokon, a mcgrablott föld lakóihoz. A török alatt ezek a királyi termek börtönök voltak, majd teljesen a feledésbe tűntek, hogy most mégis minden viszontag­sággal dacoló szépségükben tanúságot tegyenek a ma­gyar sors változásáról. Valamikor a földalatti Róma, a Roma sotteranca, a katakombák kövei is akkor szólaltak meg, amikor tanúságot kellett tenniök új idők dúló tévedéseivel szem­ben. Ezek a százados termek, nemzetünk vérzivataros múltjából feltörő oszlopok is tanúskodnak. Tanúskodnak a félhomályban is szívünket kigyujtó fényességgel, múl­túnk nagysága, kultúránk európaisága és a magyar birodalmi gondolat a Duna völgye fölé magasodó ereje mellett. Dicsekedhettek-e az új hódítók hasonlóval? Alant hűvös, fehér házsorok, szabályos, rendes ablak közökkel, sárga politúros, tisztára mosott kapuk 2 ragyogó, fényes rézkilincsekkel, két fehér kőkar, mely körülöleli kétoldalt a Bazilikát. Végtelen csend üli meg a Iváptalan-teret, csak távolról sikít bele egy-cgy a Duna túlsó partján tovarobogó vonat. Köröskörül a tél der­medt, fagyos némasága, tar cserjék és zúzmarás fák, amikről néha felrepül egy megkésett madár, fáradtan hull még itt-ott le egy elsárgult levél. Az elmúlás édes­bús komorságában szívig-ható varázsa búsong ezek előtt a masszív, merev, kőbedermedt épületek előtt, amelyek mozdulatlanságukban a XVIII. század végét és a XilX. század elejének lelkét idézik, a kövekbe kövült Nil innovetur, nisi quod traditum est, ser­ve t u r szellemét. Ezt az ólomszürke téli ég alatt gubbasztó, mozdu­latlan csöndet csak kisértetiesebbé teszi az esti szél, amely a fordulókon sírva-sikítva jajong és vág sze­medbe. Hányszor kapott el álmodozó gyerekkorodban és akarta leszedni rólad kabátod, elfujta kalapod, tépő, erőszakos erővel mart beléd, hogy lemeztelenítsen és amikor nem boldogul veled, — gyönge, zsenge zsák­mányával, — hirtelen, mintegy meggondolva magát, dühösen vágódott a nagy, fehér épület méltóságos ház­sorához, meg-megrázta kapuit. A bennelakók álmát mégsem zavarta. * Azóta több mint két évtized telt el... A Duna úgy folyik mint akkor, a G a r a m völgyének mocsarai az alkony elhaló világosságát tükrözik, a márianostral csiícsos hegyek, a Pilis, a Duna trachitszegélye most is úgy merül el a homályba. Te se tagadj meg sem­mit, ami rajtad épített, sőt még azt sem, ami talán rombolt volna. Ne tagadd meg, ha­nem őrizd, ha kell, reménytelen reménységgel, amit ezek a hullámos hegyek messzefuló utalnak pléh Krisztusai, égbefúródó tornyok keresztjei, kicsiny gyer­mekkezeket imára kulcsolni tanító házacskák kiszűrődő világa, az éjféli misére sietők imbolygó lámpáinak a szűz havon tovarezgő fényes sávjai még lelkedbe itattak. Mert szemben a Magyar Sión hegyével ott terül cl az agyagos, esuszamlós, primitiv Kálvária sárga stá­ciói koszorúzta szegény Szent Tamás-hegy. A Golgota tövében az élet Golgotája, a Nyomorés Zúgolódás, az élet megalázottjai és megszomorítottjainak anyái. Most is olyan, mint amikor a kopott fekete reverendás Prohászka járta és szánta szociális szeretetévcl szegényes zugait. Ez a kép minduntalan más-más változatban riasztón jár vissza a szentelt hagyományok hallgatag őrei, a hűvös paloták mellett; azokkal szemben, mint az esz­tergomi Saint Antoine-negyedben, a Szent Tamás­hegyen, vagy azok tövében, mint a veszprémi Hat­rongyosban.... Vájjon mit mondott Neked utoljára is a Duna fölött bigyúló alkonyati fény, a távol, a paloták mögött égő ég és a szél, mely oly metszőn, fenyegetőn vágott át Innen a túlsó dombra? Küzdj bátran ott, hová vér és lélek kötöz, ennél többet ma senki sem tehet... JELENKOR

Next

Sign up Sign up
/
Thumbnails
Contents