Jelenkor, 1940 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1940-01-01 / 1. szám
„Non praevalebunt“ ichy Gyula gróf kalocsai érsek a magyar püspöki kar megbízásából bizottságot alakított az 1939. évi IV. t.-c. által érintett katolikusok lelki s erkölcsi megsegítésére. A bizottság megalakítását Kalocsa érseke a következő felhívással közli a magyar katolikus társadalommal. Éppen egy éve, hogy a szeretet Ünnepén az úgynevezett második zsidótörvény javaslata nyilvánosságra került. Ez a törvény számos katolikus egyént és családot is érint. A keresztény felebarát szeretet és a katolikus szolidaritás azt kívánja, hogy ezeket a katolikus testvéreket ne hagyjuk el, hanem legyünk segítségükre életük nehéz óráiban. Ezért karácsony ünnepén szeretettel közlöm velük, hogy az Egyház nem tesz különbséget gyermekei között és Krisztus parancsa szerint teljesíti irántuk kötelességét. A magyar püspöki kar megbízásából vezetésemmel bizottság alakult, hogy lelkileg és erkölcsileg megerősítse s megsegítse e törvény érintette testvéreinket, nehogy meggyengüljön a hitük és csökkenjen katolikus öntudatuk. Hiszem, hogy a magyar katolikus társadalom megértéssel támogatja e bizottság munkáját. A Jelenkornak ehhez az igazi és keresztényien emberi megnyilatkozáshoz alig van hozzáfűznivalója. Mi sohasem védtünk semmiféle bűnt, de éppen ezért nem is vállalkozhatunk arra, hogy odaadjuk magunkat bármiféle bűn „magszenteléséhez.“ Ebben a katolikus védő aktusban és akcióban igaz keresztény katolikus megnyilatkozást látunk és köszöntünk. regek és fiatalok szívesen veszik ajkukra a magyar fiatalság nevét. Válságos időben a nemzet mindig fiataljaihoz fordul: biztatást vár tőlük vagy buzdítani akarja őket. Dehát milyen a mai fiatalság, amellyel minden irányban oly sokat foglalkoznak? Erre a kérdésre igyekezett válaszolni a pécsi egyetem filozófiai tanszéke: kérdéseket intézett az ország egyetemi hallgatóihoz és a beérkező válaszokat Makay Gusztáv pontos tanulmányban dolgozta fel. 129 egyetemi hallgató nyilatkozott nemzetének, hivatásának és maga magának legsúlyosabb problémáiról: az ország minden tája, minden rétege képviseltette magát. A legfeltűnőbb, ami a beküldött írásokból kicsillan, a nagy nyelvi készség, amivel a fiatalok a legelvontabb kérdéseket is megtárgyalják. Szinte Sayous Eduard szava jut az olvasó eszébe: „Minden magyar született szónok s csak alkalmat kiván, hogy képességeit kifejthesse." A válaszok tökéletes retorikával megfogalmazvák, szinte Quintillianus szabályai szerint perdülnek a mondatok és így, írásban lerögzítve, oly tökéletesen simulnak egymáshoz, hogy akárhánya egy kis vezércikknek is beillenek. A régi szónokok és státusférfiak hagyománya, amit nyolcvan év előtt Csengery Antal dicsért meg, máig sem veszett ki a magyar fiatalságból. De a mondatok szép numerozítása és a ZORD IDŐk pán külsőség, önmagában még nem érték. És a belső tartalomról már nem lehet egységes képet alkotni. Ahány válasz, annyiféle a tartalom és szinte alig van olyan kérdés, amelyben néhány fiatalnak a válasza megegyezne. A vélemények szétszóródása szinte teljes: szélsőséges és középutas, egyéni és közismert, egoista és önfeláldozó megoldások egyformán találhatók közöttük. Annyi bizonyos, hogy a kérdőívek átvizsgálása után többé már nem beszélhetünk a magyar fiatalság szellemi vagy politikai egységéről. Fiatalságunk nem egységes, amint az öregek társadalma sem az, hiszen a származással örökölt vagy az öregektől ellesett kulturális és társadalmi meggyőződés kitörölhetetlen erővel él benne. Egész társadalmunk megoszlott, sokfelé tagozódott, atomizált s ezt tükrözi az egyetemi fiatalság. S egy országban, ahol oly nagyok a társadalmi ellentétek mint napjaink Magyarországában, nem is lehet az másképp. A paraszt fia más módon látja a világot, mint az egyetemi tanáré s a hivatalnokcsalád gondolkodása eltér a kisiparosétól. Oly nagyok minálunk a társadalmi távolságok, hogy a gondolat sem tudja összekötni őket; a műveltség, mint fáradt vándor két város közti hosszú úton, nem jut el egyiktől a másikig. A társadalom általános tulajdonsága ez, a fiatalság nem bűnös benne, de őszinteségénél fogva élesebben tükrözteti. S a pécsi egyetem körkérdésének bizonnyal érdeme, hogy erre a szörnyű szétszóródásra rámutatott. z egyik eset megdöbbentően egyszerű: Karcag városa AO—55 pengő havi fizetésért foglalkoztatta szellemi szükségmunkásait. S amikor ezek hosszú szolgálat után azt kérték, hogy fizetésüket emeljék fel Sópengőre, a város kellő szigorral járt el ellenük: valamennyit elbocsátotta állásából. A másik eset még egyszerűbb: A székesfőváros rendezni kívánja a hosszú évek óta szolgáló szellemi szükségmunkások helyzetét. Rendezés alatt azt érti, hogy közülük keveseket fővárosi alkalmazottak minőségében átvesz, a nagy többséget pedig elbocsájtja. Ám ha ez a két eset nem is következik be, akkor is szükséges lett volna a szellemi szükségmunkások kétségbeejtő helyzetére rámutatni. Minden városban megtalálhatók, legnagyobb számban természetesen Budapesten. Nem is fizetésért, csupán segélyért végzik évek óta magas iskolai képzettséget kívánó irodai munkájukat, Budapesten például a legkényesebb helyen, a szociálpolitikai ügyosztályon használták fel munkájuk javarészét. Ám ez a munkáltatás megelégedést nem kelthet. Mit jelent az, hogy valaki szükségmunkás? Vagy szükséges egy munka és akkor illő díjazás ellenében kell azt elvégeztetni, vagy szükségtelen, akkor pedig azt közpénzből elvégeztetni nem szabad. Tehát már maga a név is szerencsétlen. Az intézmény pedig egy antiszociális kor igazságtalan berendezkedése, amely lehetővé tette, hogy a városok, a közületek, még a magánmunkaadóknál is kedvezőtlenebb feltételek mellett foglalkoztathassanak szellemi munkásokat. Itt a legfőbb ideje, hogy a szellemi szükségmunkások rossz intézményét ország „Ne bántsd a magyart!“ szerte eltöröljék. A munkájukat a városi tisztviselők lássák el, akiknek az előmenetelét és helyzetét a jog szabályozza. A régi szükségmunkásokat pedig, akik oly hosszú ideig dolgoztak, lássák el méltón és igazságosan. A mióta emberi életünkben oly nagy szerepet játszik a nemzetgazdaság, a tájékozódást kereső elme őszinte figyelemmel kíséri a gazdasági világ híreit. Ezek között olvashattuk nemrégiben azt a meglepő újságot, hogy az ország egyik legnagyobb iparvállalata igazgatósági tagjainak a sorába meghívta Festetich György herceget. A vállalat neve és híre közismert, pár nappal előbb még azt olvashatták róla, hogy egyik frissen távozott miniszterünket akarja vezetőjéül megnyerni. A vállalat szerepe tehát senkiben sem kelt csodálatot. Annál feltűnőbb Festetich György herceg neve, aki ura a híres hitbizománynak, amelynek nagyúri fényűzéseiről, szemkápráztató életéről csak Krúdy Gyula tollával lehetne beszámolni. A herceg a nagyurak független, a vásári pénzhajhászástól visszavonuló életét élte; a gazdasági életben eddig nem vállalt szerepet és ma már túl van az életnek azon az első felén, amikor pályát választani vagy pályát változtatni szokásos. A herceg az egyik legvisszavonultabb főura volt az országnak és birtokai (mert egyike az ország legnagyobb birtokosainak) sem szerepeltek a legjobban megművelt birtokok között. Ma azonban az „őrségváltás** korát éljük, amikor friss réteg kapcsolódik be a magyar gazdasági élet vezetésébe. Erről az „őrségváltásról valóban el lehet mondani (amit egyébként politikai életünknek csak nagyon kevés fogalmáról állíthatunk), hogy nem frázis, hanem napról-napra tapasztalható való tény. A gazdasági élet frontján már hónapok óta halljuk azt a visszatérő hadi jelentést, hogy a vállalatok vezetése új kezekbe megy át; ma itt, holnap ott, holnapután egy harmadik helyen cserélik ki az igazgatóságot. A mobiltőke uralkodórétegének kicserélődése önmagában véve egészséges és természetes társadalmi folyamat, ami időről-időre egyformán végbemegy a nagykapitalista Angliában, vagy a kisparaszti Dániában. De ha minálunk a hivatalos beavatkozás ezt a folyamatot meggyorsítja, irányítja, őrségváltássá emeli, akkor a hivatalos köröknek és a társadalomnak egyaránt arra kell ügyelnie, hogy az helyes irányba haladjon. Arra kell törekedni, hogy a gazdasági vezetőréteg a hozzáértőkből, a szellemileg kiválókból, az ügyes nemzetgazdákból toborozódjék össze, arra kell törekedni, hogy az a társadalmi felemelkedést szolgálja, hogy a nemzeti vagyon igazságosabb szétosztásához vezessen. A gazdasági élet vezetői azok legyenek, akik tisztességes és hosszú munkát fejtettek ki ezen a téren, akik alsó fokon kezdve a maguk tehetségével küzdötték fel magukat a magas állásokig. A születés és a vagyon öröklött előnyeivel szemben, amit tulajdonosaik meg nem érdemelten élveznek, a munkát és hozzáértést kell értékelni. A küszködő középosztály fiait, a feltörekvő parasztfiakat és munkásgyerekeket kell magasabb álláshoz, igazgatói címhez, vezetői pozícióhoz juttatni: egyedül ez lesz az igazi őrségváltás! 3 JELENKOR