Jelenkor, 1940 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1940-01-01 / 1. szám

„Non praevalebunt“­ ichy Gyula gróf kalocsai érsek a magyar püspöki kar megbízásából bizottságot alakított az 1939. évi IV. t.-c. által érintett katolikusok lelki s erkölcsi megsegítésére. A bizottság meg­alakítását Kalocsa érseke a következő felhívással közli a magyar katolikus társadalommal.­­ Éppen egy éve, hogy a szeretet Ünnepén az úgynevezett második zsidó­­törvény javaslata nyilvánosságra került. Ez a törvény számos katolikus egyént és családot is érint. A keresztény fele­barát­ szeretet és a katolikus szolida­ritás azt kívánja, hogy ezeket a kato­likus testvéreket ne hagyjuk el, ha­nem legyünk segítségükre életük nehéz óráiban. Ezért karácsony ünnepén sze­retettel közlöm velük, hogy az Egyház nem tesz különbséget gyermekei között és Krisztus parancsa szerint teljesíti irántuk kötelességét. A magyar püspöki kar megbízásából vezetésemmel bizott­ság alakult, hogy lelkileg és erkölcsileg megerősítse s megsegítse e törvény érintette testvéreinket, nehogy meg­gyengüljön a hitük és csökkenjen kato­likus öntudatuk. Hiszem, hogy a ma­gyar katolikus társadalom megértéssel támogatja e bizottság munkáját. A Jelenkornak ehhez az igazi és ke­resztényien emberi megnyilatkozáshoz alig van hozzáfűznivalója. Mi sohasem védtünk semmiféle bűnt, de éppen ezért nem is vállalkozhatunk arra, hogy odaadjuk magunkat bármiféle bűn „magszenteléséhez.“ Ebben a kato­likus védő aktusban és akcióban igaz keresztény katolikus megnyilatkozást látunk és köszöntünk. regek és fiatalok szívesen veszik aj­kukra a magyar fiatalság nevét. Válsá­gos időben a nemzet mindig fiataljaihoz for­dul: biztatást vár tőlük vagy buzdítani akarja őket. Dehát milyen a mai fiatal­ság, amellyel minden irányban oly sokat foglalkoznak? Erre a kérdésre igyekezett válaszolni a pécsi egyetem filozófiai tan­széke: kérdéseket intézett az ország egyetemi hallgatóihoz és a beérkező vála­szokat Makay Gusztáv pontos tanulmány­ban dolgozta fel. 129 egyetemi hallgató nyilatkozott nemzetének, hivatásának és maga­ magának legsúlyosabb problémáiról: az ország minden tája, minden rétege képviseltette magát. A legfeltűnőbb, ami a beküldött írásokból kicsillan, a nagy nyelvi készség, amivel a fiatalok a leg­­elvontabb kérdéseket is megtárgyalják. Szinte Sayous Eduard szava jut az olvasó eszébe: „Minden magyar született szónok s csak alkalmat kiván, hogy képességeit kifejthesse." A válaszok tökéletes retori­kával megfogalmazvák, szinte Quintillia­­nus szabályai szerint perdülnek a monda­tok és így, írásban lerögzítve, oly tökéle­tesen simulnak egymáshoz, hogy akár­­hánya egy kis vezércikknek is beillenek. A régi szónokok és státusférfiak hagyo­mánya, amit nyolcvan év előtt Csengery Antal dicsért meg, máig sem veszett ki a magyar fiatalságból. De a mondatok szép numerozítása és a­ ZORD IDŐk pán külsőség, önmagában még nem érték. És a belső tartalomról már nem lehet egységes képet alkotni. Ahány válasz, annyiféle a tartalom és szinte alig van olyan kérdés, amelyben néhány fiatalnak a válasza megegyezne. A vélemények szétszóródása szinte teljes: szélsőséges és középutas, egyéni és közismert, egoista és önfeláldozó megoldások egyformán talál­hatók közöttük. Annyi bizonyos, hogy a kérdőívek átvizsgálása után többé már nem beszélhetünk a magyar fiatalság szel­lemi vagy politikai egységéről. Fiatalsá­gunk nem egységes, amint az öregek tár­sadalma sem az, hiszen a származással örökölt vagy az öregektől ellesett kultu­rális és társadalmi meggyőződés kitöröl­hetetlen erővel él benne. Egész társadal­munk megoszlott, sokfelé tagozódott, ato­mizált s ezt tükrözi az egyetemi fiatalság. S egy országban, ahol oly nagyok a tár­sadalmi ellentétek mint napjaink Magyar­­országában, nem is lehet az másképp. A paraszt fia más módon látja a világot, mint az egyetemi tanáré s a hivatalnok­család gondolkodása eltér a kisiparosétól. Oly nagyok minálunk a társadalmi távol­ságok, hogy a gondolat sem tudja össze­kötni őket; a műveltség, mint fáradt ván­dor két város közti hosszú úton, nem jut el egyiktől a másikig. A társadalom álta­lános tulajdonsága ez, a fiatalság nem bűnös benne, de őszinteségénél fogva élesebben tükrözteti. S a pécsi egyetem körkérdésének bizonnyal érdeme, hogy erre a szörnyű szétszóródásra rámutatott. z egyik eset megdöbbentően egyszerű: Karcag városa AO—55 pengő havi fize­tésért foglalkoztatta szellemi szükségmunká­sait. S amikor ezek hosszú szolgálat után azt kérték, hogy fizetésüket emeljék fel Só­pengőre, a város kellő szigorral járt el ellenük: valamennyit elbocsátotta állásából. A másik eset még egyszerűbb: A székes­­főváros rendezni kívánja a hosszú évek óta szolgáló szellemi szükségmunkások hely­zetét. Rendezés alatt azt érti, hogy közü­lük keveseket fővárosi alkalmazottak minő­ségében átvesz, a nagy többséget pedig­­ elbocsájtja. Ám ha ez a két eset nem is következik be, akkor is szükséges lett volna a szellemi szükségmunkások kétségbeejtő helyzetére rámutatni. Minden városban megtalálhatók, legnagyobb számban természetesen Buda­pesten. Nem is fizetésért, csupán segélyért végzik évek óta magas iskolai képzettséget kívánó irodai munkájukat, Budapesten pél­dául a legkényesebb helyen, a szociálpoli­tikai ügyosztályon használták fel munkájuk javarészét. Ám ez a munkáltatás megelége­dést nem kelthet. Mit jelent az, hogy valaki szükségmun­kás? Vagy szükséges egy munka és akkor illő díjazás ellenében kell azt elvégeztetni, vagy szükségtelen, akkor pedig azt köz­pénzből elvégeztetni nem szabad. Tehát már maga a név is szerencsétlen. Az intéz­mény pedig egy antiszociális kor igazság­talan berendezkedése, amely lehetővé tette, hogy a városok, a közületek, még a magán­munkaadóknál is kedvezőtlenebb feltételek mellett foglalkoztathassanak szellemi mun­kásokat. Itt a legfőbb ideje, hogy a szellemi szük­ségmunkások rossz intézményét ország­ „Ne bántsd a magyart!“ szerte eltöröljék. A munkájukat a városi tisztviselők lássák el, akiknek az előmene­telét és helyzetét a jog szabályozza. A régi szükségmunkásokat pedig, akik oly hosszú ideig dolgoztak, lássák el méltón és igaz­ságosan. A mióta emberi életünkben oly nagy szerepet játszik a nemzetgazdaság, a tájékozódást kereső elme őszinte figyelem­mel kíséri a gazdasági világ híreit. Ezek között olvashattuk nemrégiben azt a meg­lepő újságot, hogy az ország egyik leg­nagyobb iparvállalata igazgatósági tagjai­nak a sorába meghívta Festetich György herceget. A vállalat neve és híre közis­mert, pár nappal előbb még azt olvashatták róla, hogy egyik frissen távozott minisz­terünket akarja vezetőjéül megnyerni. A vállalat szerepe tehát senkiben sem kelt csodálatot. Annál feltűnőbb Festetich György herceg neve, aki ura a híres hit­­bizománynak, amelynek nagyúri fényűzé­seiről, szemkápráztató életéről csak Krúdy Gyula tollával lehetne beszámolni. A her­ceg a nagyurak független, a vásári pénz­­hajhászástól visszavonuló életét élte; a gazdasági életben eddig nem vállalt szere­pet és ma már túl van az életnek azon az első felén, amikor pályát választani vagy pályát változtatni szokásos. A herceg az egyik legvisszavonultabb főura volt az or­szágnak és birtokai (mert egyike az ország legnagyobb birtokosainak) sem szerepel­tek a legjobban megművelt birtokok között. Ma azonban az „őrségváltás** korát él­jük, amikor friss réteg kapcsolódik be a magyar gazdasági élet vezetésébe. Erről az „őrségváltásról valóban el lehet mondani (amit egyébként politikai életünknek csak nagyon kevés fogalmáról állíthatunk), hogy nem frázis, hanem napról-napra tapasztal­ható való tény. A gazdasági élet frontján már hónapok óta halljuk azt a visszatérő hadi jelentést, hogy a vállalatok vezetése új kezekbe megy át; ma itt, holnap ott, holnapután egy harmadik helyen cserélik ki az igazgatóságot. A mobiltőke uralkodó­rétegének kicserélődése önmagában véve egészséges és természetes társadalmi folya­mat, ami időről-időre egyformán végbe­megy a nagykapitalista Angliában, vagy a kisparaszti Dániában. De ha minálunk a hivatalos beavatkozás ezt a folyamatot meg­gyorsítja, irányítja, őrségváltássá emeli, akkor a hivatalos köröknek és a társada­lomnak egyaránt arra kell ügyelnie, hogy az helyes irányba haladjon. Arra kell töre­kedni, hogy a gazdasági vezetőréteg a hozzáértőkből, a szellemileg kiválókból, az ügyes nemzetgazdákból toborozódjék össze, arra kell törekedni, hogy az a társadalmi felemelkedést szolgálja, hogy a nemzeti vagyon igazságosabb szétosztásához vezes­sen. A gazdasági élet vezetői azok legye­nek, akik tisztességes és hosszú munkát fejtettek ki ezen a téren, akik alsó fokon kezdve a maguk tehetségével küzdötték fel magukat a magas állásokig. A születés és a vagyon öröklött előnyeivel szemben, amit tulajdonosaik meg nem érdemelten élveznek, a munkát és hozzáértést kell értékelni. A küszködő középosztály fiait, a feltörekvő parasztfiakat és munkás­gyerekeket kell magasabb álláshoz, igaz­gatói címhez, vezetői pozícióhoz juttatni: egyedül ez lesz az igazi őrségváltás! 3 JELENKOR

Next