Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)

1943-01-15 / 2. szám

Felelős szerkesztő: KATONA JENŐ^jj^ \ Szerkesztőbizottság: Almásy József, Horváth Sándor O. P., Molnár Kálm A tartalomból: SZEKFÜ GYULA: Válasz a magyar népi műveltség dolgában Simonides egy sírverse SZILÁGYI JÁNOS GYÖRGY: Plautus — magyarul SAVONAROLA: Könyörgés az Egyházért (Horváth Béla fordítása) NAGY TIBOR: A debreceni egyetem magyar tanszéke KATONA ÁPRILY ERVIN GÁ LOVÁNYI I! átalakul BÁRÓ EÖTVÖ! Én is szere ^iwfcJtac, VV 1 H' , á szél , v . V nemzetnevelés ' ái világkép \ A A \ Z' F , <&yr’ ;r>) Valami a népfőiskolákról'' ^0*' ' Színházi Szemle \ ' ;m, Zord Idők: XII. Pius pápa szózata — A hercegprímás az emberi egyenlőségről-^ „Petőfi nem alkuszik* — Bajcsy-Zsilinszky Endre a szabadabb és szociábsabb jövőről — Hadbavonult katonáinkért HAZA ÉS MAGYARSÁG Irta: SZABÓ ZOLTÁIV Hányszor kerestem már a hazát a tájban! Álltam hegyfokon, szemben éles szelekkel északon és volt, hogy hetekig néztem messziről a kékes Badacsonyt. Egyszer félórát hallgattam, hogy mit zúg a lágy déli szól a Mecseken, figyeltem a Blikk arany­hegyi! őszi jegenyéit s Nógrádban hullámos halmait. Megkérdez­tem a haza felől a visszhangot Tihanyban és kérdeztem a Be­rettyó bús, lapos partjait, melyeket pompás színekkel cifrázott az ősz. Kerestem Bihar tájaiban az Ady-verset s az Ady-versben Bihar tájait, gyanakodva vártam valami titkot Pécs latin szőlőitől s a Bakony nedves erdőitől. Valamit rejtett a táj mindig, nem akarta mindjárt kimondani, szemérmesen rejtette és titkolódzva, mint tisztes asszony a szép emlékeket Különös képzetek társultak e tájakhoz később, hogy elhagytam őket. A Bakonvból esti kocsi­zás emléke maradt nyugalmas út hullámzó hátú lovak mögött, a Retyezáton tíz őz szaladt át előttem egyszer és a balatoni hegyek egy roppant magános délutánon, úgy hullámzottak a szemeim előtt mint fülemben régen egy félhangosan mormolt Himfy-vers. Az Alföld százszor intett nekem, mintha várna tőlem valamit, gyorsvonat ablakain át intett roppant síkokkal s kinn „Alacsony tanyaházak óvakodva vigyáztak“. Nógrád íze s a halvány Balaton úgy maradt meg bennem, mint gyors csók pályaudvaron, indu­lás előtt olyan, mely inkább visszahív, mint elküld. Emlékszem persze más tájakra is, külföldre, Potsdam őszi parkjaira s a Wa­wel mögött a Visztula-hídra. Emlékszem Balcic homokkősziklá­jára és glédában álló erdőkre északon. Ügy emlékszem rájuk, mint befejezett kalandra idegenekkel. Már nem akarok tőlük sem­mit ők sem tőlem, találkoztunk s búcsúztunk véglegesen! De a hazai tájak nem engednek, nyugtalanítanak s követelnek. Vádol­nak, hogy nem vártam meg, míg kimondhatták, amit mondani akartak. Hogy nem éltem velük, csak átéltem őket • Tartoznak nekem valamivel, tartozom nekik valamivel — ér­zem gyakorta izgatottabb órákban, gyorsuló szívveréssel. Mi az, hogy idegen tájaktól tudok véglegesen elbúcsúzni, de a magyar tájakkal a találkozás mindig elkötelezett nekik? Honnan, hogy az idegen táj befejeződik bennem s csak úgy marad meg, mint a sápadt fénykép régi albumokban, de minden hazai táj csak meg­kezdett s be nem fejezhető viszony? Mi teszi ezt, az „édes honj lég“ vagy egyéb is? Miért érzem kedves rokonnak a kopár ózdi dombokat is, kiket időnként látogatni illik s együtt hallgatni nyugodt vasárnapon egy félórát velük. Azért mindez, mert a kár­pátközti táj a hazát mondja, a többi meg csak a világot? Azért, mert a „kék Pannónia“ templomai a Patrona Hungariae-t mond­ják a Marienkirchék és Notre Dame-ok egyedül Jézus édesanyját. így vagyok a hazai tájjal, személyes s változó viszonyban, így van mindenki? Legtöbbén mit látnak a hazából? Az országot Mit látnak az országból? A területet. Hazaszemléletük térképi- területi. Látnak egy széles barna karéjt, a Kárpátok gerincét mely úgy húzódik a térképen, mint egy zordon barna földhányás, erős várfal a központi alföld körül. E kemény, férfias keretet, halványzöld nagy folt tölti ki, melyben Illyés Gyula hasonlata szerint két égbenyúló kar nyúlik fel, a két folyó vonala. Mintha a kemény és férfias várfalak közé, a mindenfelől fenyegetett vár­falak közé gyönge asszony lenne bezárva és két felfelé lendített karral segítséget kérne, történelmünk szerint mindig hiába. Ennyit látnak, illetve ennél is kevesebbet! Állampolgár módjára szemlélik a hazát: területnek, közigazgatási határokkal és országhatárral, vagy gazdagabbak, rendelkezési területként, látják, gazdaként nézik, ki „jóságosán és keményen“ uralkodik birtokán, melyen különféle népeket, különféle munkára használ. Szent István gondolata „a boldog többnyelvű országról“, ilyen gazdai gondolat, katona magyarral, iparos némettel, föld­műves szlávval. Később halványodott ez a hazagondolat, szóban élt, s tartalomban sivárodott. Ma már a kevésbbé mélyre nézők, inkább földet látnak, melyet munkál az ember, mint tájat is, mely alakítja az embert. Inkább területet látnak, mint társadalmat, inkább birtokot, mint népet. Inkább magát a határvonalat csak, mint azt a tartalmat, melyet a határ, népben, tájban, társadalom­ban magába zár. A folyók kék vonalak a térképen s nem partos, füzes, áradásos erei egy ország életének. A városok piros pontok s nem plasztikus képek egy tájtól és néptől ihletett különös szellemi életformáról. Thomas Mann-nak van egy kitűnő tanul­mánya Lübeck, als geistige Lebensform a címe. Vannak magyar városok is, melyek szintén jelentenek, ha nem is oly régi, de szé­1943 január 15 V. évi. 2. szám

Next

/
Thumbnails
Contents