Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)

1943-01-15 / 2. szám

A JELENKOR­ ben kialakult szellemi életformát Ilyen a latin szelekkel gazdag Pécs, a kálvini keménységű Debrecen, a házak barokk vonalai­ban is hajlongó Eger, a szeles, szerzetesen Veszprém. Erről már kevesen tudnak. A legtöbbek képzeletében mind a városok formát ízeket, szí­rieket nem jelentenek, külön rajzú és gazdagságú magyarságot. Tudásuk csak lélekszámról beszél, vasútvonalakról, ipartelepek­ről. Asszociációk nem nemzeti-szellemi-társadalmi asszociációk e városokról, csupán közigazgatási-megyeszékhelyi hivatali s eset­leg kapitalsta-ipari-kereskedelmi asszociációk. A hagyományok és kötelezésük, a tájak a város körül és hatásuk nem oly formában s nem él oly mélyen, magukban a városlakókban sem, hogy ma­gukat külön és gazdagabb magyarságnak tekintenék. S a Tisza is mit jelent nekik? Rakoncátlan folyót melyet Széchenyi rendbe­szedett, mely „zúgva, bőgve törte át a gátat“ s melyen menetrend­ben olvasható hajójáratok bonyolítják le a csekély közlekedést Ez a Tisza, mely a tömeg képzeletében él, nem a haza Tiszája, nem a nemzet vízere. Hanem csupán folyó az országban, mely nagy kanyarokkal fut az Alföldön át s „Titelnél ömlik a Dunába.“ De mily kevesen érzik az őszi Tiszapart hangulatát, az érzelmes füzeket, a barna partokat s a kanyarok gazdag és szelíd válto­zatait A Balaton is Legtöbbnek csak fürdőpart az országban, nem a haza egy különös része, hol latinos, vagy provánszi-franciás léptékre lépnek a hegyek, nem a pannon magyarság táji kerete­s ihletője. Folytathatnám tovább a hasonlatokat s mindből egy derülne ki: átlagmagyarok azt tudják, amit a földrajzban tanultak az országról, megyéről. De alig-alig tudják, amit át kellett volna élniök, a hazából s a szűkebb hazából, a tájból. Az állam polgárai ők s alig a haza fiai. Még kevésbbé a tájnak gyermekei. Jól van ez így? Nem kellene a szokott területi hazaszemlélet mellé egy gazdagabb táji hazaszemlélet is? * Aligha jó így, szegényebbek ők egy kicsiny haza gazdag szí­neivel, s mert nem figyelnek a tájak rejtett mondanivalóira, szemérmes hangulataira, kevesebbet éreznek belőlük, mint ameny­­nyit kellene. Mert az állammal szervezett ország sokszor szegé­nyesebb és kevesebb, mint a tájjal megtöltött haza. Kevesen értik ezt s nem is annyira turisták értik, kik „bejárnak“ egy vidéket, inkább költők s kóborlók értik, kik elindulnak reggel valami tit­kos találkozóra, hallgatagon, magánoson, figyelve járnak a tájban, mint valami őrjáraton, keresvén, mi a tájban a magyar? A ma­gyar költők, kik mindig éreztek valami roppant kötelezést a ma­gyar tájakkal szemben, tudták ezt a műfajt és versben adták tovább e találkozások élményeit. Petőfi élete nagyon rövid, de belefért szinte az egész ország s Juhász Gyula szegény vidéki tanári sorban végigsétálta s énekelte a magyar tájakat Szigettől Szegedig. Az ő Tiszája mellett „ragyog, ragyog a búbánat iszapja“, Félegyházán „Vén szélmalom, nagy, tépett szárnya áll. Nem élet őröl itt, de a halál“, A magyar tájban nála „dermedten állnak a halotti csendben fekete nyárfák, fülledt ég alatt“, Po­zsonyban „új bánat árvul a ligetben s a márványszép királynő téli estben — magyarjaira vár a Duna mellett.“ A hazai télben „babona, bánat, borok és botorság, mind összekapnak és a kocsma zúg“, Az Alföldön: „az országút elindul bandukolva, az éjszaká­ban tornyokat keresve“, Az estében: „az ablakok kis vaksi fény­nyel égnek, öreg parasztok néznek így az éjbe“. „Ó mennyi kút­­gém, kék magasba lengő é­s bús mélybe néző, példázod neked“ kiált Arany nyomában járván. Egy életen és több versköteten át figyel a magyar tájra, mely mélabút és csendes mélyülést ad neki, esti sétákon, fáradt Tisza mellett És Ady roppant víziói, a lápos Magyarországról, hol sárba akad a láb, nem szülöttei-e a szülő Biharnak, hol sok a pára s kicsiny patakok futnak az Al­föld felé. „Lágy keménység és kemény lágyság... ez a szegény, cifra Szilágyság“, mondja valahol néhány szóval mindent el­mondva a vidékről „hol Bihar vezér lakott bús babonás ez a táj!“ Csak e két költő is mily sokat mond el tájainkról s a „csú­nyácska haza“ is mily nagyon gazdag, ha közelről nézzük vi­gyázva és fülelve arra, hogy mit mondanak a komoly jegenyék s mit a lendülő Tiszahajlatok. S mennyit mond, hogy csak maiakról szóljak Babits, vagy Illyés a Dunántúl aszú ízeiről vagy Erdélyi az erdélyszéli tájról. Mennyi magyar van Mikszáth soraiban a palócok földjéről, hol „Az öreg Bogát hegy, ha kilép a ködből a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők, me­zők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe“. Vagy mennyi „haza“ van Ady szavaiban az Érmellékről: „Ebben az országban, még nem is olyan régen voltak rejtett kicsi békes­­séges falvak. Ezekben mindig csöndesség lakott s az emberek derűs megvénülésre születtek. Ahol az Ér kanyarog, az a hely volt a legbékességesebb. Ez a kisvizű, sáros, csöndes Ér szok­tatta rá az embereket a csöndes és bizalmas várakozásra“. S mi­lyen gazdag a magyar Kassa Cs. Szabó László soraiban: „Le­­hányt tekintetem megkerüli a kassai dómot, egy üres dézsa már fölidézi az északi kapu fölé faragott Erzsébetet, amint ülőfürdő­jükben a bélpoklosokat locsolja: megszegett kenyerem rózsa­­illatú, mint a királyasszony virággá vált cipói s elhagyott óráim­ban úgy jelenik meg Jézus teste, ahogy a nyugati kapuba helyez­ték, félig a földre csúszva az anyja ügyetlen öleléséből a elzsib­badt térdről. Protestáns lelkem, járulj még egyszer a katolikus kapuk elé“. Mennyi szertartás és mennyi várakozás van mindezekben! Úgy mennek mindnyájan a magyar tájhoz, mint sivatagban a kút­hoz, mely szomjat­olt s magyarabbnak lenni segít A költők gaz­dag szavakkal udvarolnak, e házias, szerény, mondhatnám köté­­nyes tájnak, a magyarnak, mely lágy vonásai mögött nagy szen­vedélyeket rejt s a békés arcban a szemek riadtak, szomorúak, de villogók is egyidőben. Viszonyuk a magyar tájhoz olyan, mint a magyar dolgokhoz általában, nem nyugodt és nem szemlélődő, nem megállapító. Műfajuk nem a leírás, hanem az önvizsgálat a táj ürügyén. Vívódnak vele és keresnek benne valamit, akár az emberben, ha magyar. Mi úgy élünk itt, most ezer éve már, hogy alig tudjuk észrevenni az embert a magyartól, hiszen a magyar volt mindig veszélyben bennünk. Így vagyunk a tájjal is: ma­gyarságát látjuk elsősorban. A nyárfáról nem azt vesszük észre, hogy nyárfa, hanem azt, hogy az útszéli Krisztus „feje fölött a nyárfa is magyar“! Egy mélyebb „nemzetiség“, jelentkezik ben­nünk, ha állunk szemben hazai dombokkal s mezőkkel. Magáno­san és hallgatagon járunk a hazai tájban. Megállunk egy akác­fánál hosszasan. Mert azt gondoljuk róla, hogy magyar. H így lesz mienk a táj s így lép elő­­dben-kiben a vidék hazává. Ha pompás külföldön járunk, hol gót tornyok kardként fénylenek idegen dombok közt, ott is folyton hazagondolunk. Nincs táj, a Kárpátokon kívül, amit magunknak szeretnénk, de nincs szépség e határon túli tájakon sehol, amit ne sandán néz­nénk, azzal a hátsó gondolattal, hogy el kéne hozni kincseit ma­gunkhoz. Illyés írja meg a „Magyarokéban: egy francia mondta neki egyszer, hogy úgy látja, mi mindig hátsó szándékkal járunk odakinn s Párizst szemlélve is meghúzódik lelkünk mélyén a po­koli gondolat, hogy szekérre kellene rakni az egészet s elhozni a Duna mellé. Sose jut eszünkbe, hogy hogyan lehetne hazánkat a régi határon túl tágítani, de mindig eszünkbe jut, hogyan lehetne gazdagítani. Nem hódítani, hanem szerezni járunk kifelé, mint az első ősök, kik elkalandoztak Nyugatra, nem azért, hogy ott­maradjanak, hanem, hogy gazdagabban visszatérjenek. Utazásunk kinn ma is ilyen kalandozás, mert a haza számunkra zárt keret, melyet nem tágítani lehet, hanem újra és újra kitölteni kell. Nincs és nem volt nemzedék Magyarországon, mely ezt a keretet, a Kárpátok barna sáncövét, ne akarta volna újra és újra gazda­gabb tartalommal megtölteni, így töltjük ki szinte emberöltőről emberöltőre, tájjal a hazát Hogy csak a költőknél maradjunk: Berzsenyi és Kisfaludy belefestik a keretbe a Dunántúlt, Vörös­marty a várromokat, Petőfi a Kiskunságot, Arany Szalontát és a Margitszigetet, Vajda János az égboltot, Ady a Szilágyságot, Ba­bits a Déldunántúlt, Illyés az Északdunántúlt és így tovább. S a politikusok? Deák nyugodt és munkás, mint nyugodtak s mun­kára szólítók a Dunántúl dombjai. Kossuth szavaiban a hegyalja borainak aszú heve érzik. Széchenyi pedig egész tervet dolgoz ki az országnak hazával s magasabb értelemben vett nemzetiséggel való kitöltésére. így alakul folyton a hazánk, sose volt kész és sose lesz kész. Meg kell keresni mindig újra s újra emberségben, 82 elleniben, hagyományban, népben, tájban. Mindig magunkat hó­dítjuk a magunk erőivel. — „Imperializmusunk“ — befelé mutat. Ekkép vagyunk: táji önzésünk bár tapintatos, de rendkívüli. „Olyan, mint Zalaegerszeg“, — mondta egy barátom Giurgiuban, „Lehetne Berettyóújfalu is“ — mondta a másik Gogoly regényé­nek egy passzusánál. Volt idő, mikor többen kicsi Párizst kíván­tak látni Nagyváradban s e vagy első pillantásra nevetségesnek látszik. Valóban az-e? Aligha! Roppant igény jelentkezik benne: mindent meg akarunk csinálni magunk, amit Európa megcsinált. Sokszor riadunk magunk miatt, de sose mondtunk le arról, hogy versenyezni tudunk egyszerre Európa minden népeivel. Voltam cserkészek között, akik elhatározták, hogy legyőzik tengeri verse­nyekben az angolt. Legyőzték. Ezzel „kalandozók“ módjára meg is elégedtek, a virtust bebizonyították, a tenger tovább nem érde­kelte őket, hódítani rajta már nem akartak. A Balatonra elége­detten mondjuk, hogy „japános táj“, ami alatt nem azt értjük, hogy a japánok világa szebb, hanem azt, hogy nekünk is van olyan, mint nekik. „Provence daltelt mezőit“ több helyt megtalálja nálunk a magyar, s tájaink is állandó versenyben állnak a világ tájaival, legalább a mi szemünkben. Ezért kutatják a jobbak olyan lankadatlan buzgalommal őket. Mérik a magyar erőket, a magyar szépségeket, melyek szunnyadnak a tájban. Ha nem elég szépek, szebbé írjuk őket. Petőfi havasok páthoszát és fenségét teremti néhány verssel sírna alföldi síkok közé, Ady aprócska Ér­patakja versben akkorát gyürkőzik, hogy biztosan eljut az Óceá­nig. Tájaink éppúgy, mint parasztjaink, mintha valami misztikus „Gyürkőzz János, rohanj János!“ jellegű parancsot kaptak volna — állandó erőlködésben vannak jobbjaink képzeletében, valami roppant cél felé. Mikor Trianonban megkisebbedett az ország, a kétségbeesés éved után egyre többen láttak neki, hogy a szűkebb keretet gazdagabb tartalommal töltsék ki. Magyar hegyek alpessé magasodtak, s nekiálltunk a részleteket, a kisebb dolgokat fel­tárni, hogy a szűkebb hazát a részletekkel nagyobbá tegyük. Fel­fedeztük a szelíd Mátrát, azt, hogy az Alföld a párás Bihartól, a

Next