Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)
1943-01-15 / 2. szám
A JELENKOR ben kialakult szellemi életformát Ilyen a latin szelekkel gazdag Pécs, a kálvini keménységű Debrecen, a házak barokk vonalaiban is hajlongó Eger, a szeles, szerzetesen Veszprém. Erről már kevesen tudnak. A legtöbbek képzeletében mind a városok formát ízeket, szírieket nem jelentenek, külön rajzú és gazdagságú magyarságot. Tudásuk csak lélekszámról beszél, vasútvonalakról, ipartelepekről. Asszociációk nem nemzeti-szellemi-társadalmi asszociációk e városokról, csupán közigazgatási-megyeszékhelyi hivatali s esetleg kapitalsta-ipari-kereskedelmi asszociációk. A hagyományok és kötelezésük, a tájak a város körül és hatásuk nem oly formában s nem él oly mélyen, magukban a városlakókban sem, hogy magukat külön és gazdagabb magyarságnak tekintenék. S a Tisza is mit jelent nekik? Rakoncátlan folyót melyet Széchenyi rendbeszedett, mely „zúgva, bőgve törte át a gátat“ s melyen menetrendben olvasható hajójáratok bonyolítják le a csekély közlekedést Ez a Tisza, mely a tömeg képzeletében él, nem a haza Tiszája, nem a nemzet vízere. Hanem csupán folyó az országban, mely nagy kanyarokkal fut az Alföldön át s „Titelnél ömlik a Dunába.“ De mily kevesen érzik az őszi Tiszapart hangulatát, az érzelmes füzeket, a barna partokat s a kanyarok gazdag és szelíd változatait A Balaton is Legtöbbnek csak fürdőpart az országban, nem a haza egy különös része, hol latinos, vagy provánszi-franciás léptékre lépnek a hegyek, nem a pannon magyarság táji keretes ihletője. Folytathatnám tovább a hasonlatokat s mindből egy derülne ki: átlagmagyarok azt tudják, amit a földrajzban tanultak az országról, megyéről. De alig-alig tudják, amit át kellett volna élniök, a hazából s a szűkebb hazából, a tájból. Az állam polgárai ők s alig a haza fiai. Még kevésbbé a tájnak gyermekei. Jól van ez így? Nem kellene a szokott területi hazaszemlélet mellé egy gazdagabb táji hazaszemlélet is? * Aligha jó így, szegényebbek ők egy kicsiny haza gazdag színeivel, s mert nem figyelnek a tájak rejtett mondanivalóira, szemérmes hangulataira, kevesebbet éreznek belőlük, mint amenynyit kellene. Mert az állammal szervezett ország sokszor szegényesebb és kevesebb, mint a tájjal megtöltött haza. Kevesen értik ezt s nem is annyira turisták értik, kik „bejárnak“ egy vidéket, inkább költők s kóborlók értik, kik elindulnak reggel valami titkos találkozóra, hallgatagon, magánoson, figyelve járnak a tájban, mint valami őrjáraton, keresvén, mi a tájban a magyar? A magyar költők, kik mindig éreztek valami roppant kötelezést a magyar tájakkal szemben, tudták ezt a műfajt és versben adták tovább e találkozások élményeit. Petőfi élete nagyon rövid, de belefért szinte az egész ország s Juhász Gyula szegény vidéki tanári sorban végigsétálta s énekelte a magyar tájakat Szigettől Szegedig. Az ő Tiszája mellett „ragyog, ragyog a búbánat iszapja“, Félegyházán „Vén szélmalom, nagy, tépett szárnya áll. Nem élet őröl itt, de a halál“, A magyar tájban nála „dermedten állnak a halotti csendben fekete nyárfák, fülledt ég alatt“, Pozsonyban „új bánat árvul a ligetben s a márványszép királynő téli estben — magyarjaira vár a Duna mellett.“ A hazai télben „babona, bánat, borok és botorság, mind összekapnak és a kocsma zúg“, Az Alföldön: „az országút elindul bandukolva, az éjszakában tornyokat keresve“, Az estében: „az ablakok kis vaksi fénynyel égnek, öreg parasztok néznek így az éjbe“. „Ó mennyi kútgém, kék magasba lengő és bús mélybe néző, példázod neked“ kiált Arany nyomában járván. Egy életen és több versköteten át figyel a magyar tájra, mely mélabút és csendes mélyülést ad neki, esti sétákon, fáradt Tisza mellett És Ady roppant víziói, a lápos Magyarországról, hol sárba akad a láb, nem szülöttei-e a szülő Biharnak, hol sok a pára s kicsiny patakok futnak az Alföld felé. „Lágy keménység és kemény lágyság... ez a szegény, cifra Szilágyság“, mondja valahol néhány szóval mindent elmondva a vidékről „hol Bihar vezér lakott bús babonás ez a táj!“ Csak e két költő is mily sokat mond el tájainkról s a „csúnyácska haza“ is mily nagyon gazdag, ha közelről nézzük vigyázva és fülelve arra, hogy mit mondanak a komoly jegenyék s mit a lendülő Tiszahajlatok. S mennyit mond, hogy csak maiakról szóljak Babits, vagy Illyés a Dunántúl aszú ízeiről vagy Erdélyi az erdélyszéli tájról. Mennyi magyar van Mikszáth soraiban a palócok földjéről, hol „Az öreg Bogát hegy, ha kilép a ködből a földszakadékok színes kavicsai beleavatkoznak a jó palócok dolgába. Erdők, mezők, tavak, folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe“. Vagy mennyi „haza“ van Ady szavaiban az Érmellékről: „Ebben az országban, még nem is olyan régen voltak rejtett kicsi békességes falvak. Ezekben mindig csöndesség lakott s az emberek derűs megvénülésre születtek. Ahol az Ér kanyarog, az a hely volt a legbékességesebb. Ez a kisvizű, sáros, csöndes Ér szoktatta rá az embereket a csöndes és bizalmas várakozásra“. S milyen gazdag a magyar Kassa Cs. Szabó László soraiban: „Lehányt tekintetem megkerüli a kassai dómot, egy üres dézsa már fölidézi az északi kapu fölé faragott Erzsébetet, amint ülőfürdőjükben a bélpoklosokat locsolja: megszegett kenyerem rózsaillatú, mint a királyasszony virággá vált cipói s elhagyott óráimban úgy jelenik meg Jézus teste, ahogy a nyugati kapuba helyezték, félig a földre csúszva az anyja ügyetlen öleléséből a elzsibbadt térdről. Protestáns lelkem, járulj még egyszer a katolikus kapuk elé“. Mennyi szertartás és mennyi várakozás van mindezekben! Úgy mennek mindnyájan a magyar tájhoz, mint sivatagban a kúthoz, mely szomjatolt s magyarabbnak lenni segít A költők gazdag szavakkal udvarolnak, e házias, szerény, mondhatnám kötényes tájnak, a magyarnak, mely lágy vonásai mögött nagy szenvedélyeket rejt s a békés arcban a szemek riadtak, szomorúak, de villogók is egyidőben. Viszonyuk a magyar tájhoz olyan, mint a magyar dolgokhoz általában, nem nyugodt és nem szemlélődő, nem megállapító. Műfajuk nem a leírás, hanem az önvizsgálat a táj ürügyén. Vívódnak vele és keresnek benne valamit, akár az emberben, ha magyar. Mi úgy élünk itt, most ezer éve már, hogy alig tudjuk észrevenni az embert a magyartól, hiszen a magyar volt mindig veszélyben bennünk. Így vagyunk a tájjal is: magyarságát látjuk elsősorban. A nyárfáról nem azt vesszük észre, hogy nyárfa, hanem azt, hogy az útszéli Krisztus „feje fölött a nyárfa is magyar“! Egy mélyebb „nemzetiség“, jelentkezik bennünk, ha állunk szemben hazai dombokkal s mezőkkel. Magánosan és hallgatagon járunk a hazai tájban. Megállunk egy akácfánál hosszasan. Mert azt gondoljuk róla, hogy magyar. H így lesz mienk a táj s így lép elődben-kiben a vidék hazává. Ha pompás külföldön járunk, hol gót tornyok kardként fénylenek idegen dombok közt, ott is folyton hazagondolunk. Nincs táj, a Kárpátokon kívül, amit magunknak szeretnénk, de nincs szépség e határon túli tájakon sehol, amit ne sandán néznénk, azzal a hátsó gondolattal, hogy el kéne hozni kincseit magunkhoz. Illyés írja meg a „Magyarokéban: egy francia mondta neki egyszer, hogy úgy látja, mi mindig hátsó szándékkal járunk odakinn s Párizst szemlélve is meghúzódik lelkünk mélyén a pokoli gondolat, hogy szekérre kellene rakni az egészet s elhozni a Duna mellé. Sose jut eszünkbe, hogy hogyan lehetne hazánkat a régi határon túl tágítani, de mindig eszünkbe jut, hogyan lehetne gazdagítani. Nem hódítani, hanem szerezni járunk kifelé, mint az első ősök, kik elkalandoztak Nyugatra, nem azért, hogy ottmaradjanak, hanem, hogy gazdagabban visszatérjenek. Utazásunk kinn ma is ilyen kalandozás, mert a haza számunkra zárt keret, melyet nem tágítani lehet, hanem újra és újra kitölteni kell. Nincs és nem volt nemzedék Magyarországon, mely ezt a keretet, a Kárpátok barna sáncövét, ne akarta volna újra és újra gazdagabb tartalommal megtölteni, így töltjük ki szinte emberöltőről emberöltőre, tájjal a hazát Hogy csak a költőknél maradjunk: Berzsenyi és Kisfaludy belefestik a keretbe a Dunántúlt, Vörösmarty a várromokat, Petőfi a Kiskunságot, Arany Szalontát és a Margitszigetet, Vajda János az égboltot, Ady a Szilágyságot, Babits a Déldunántúlt, Illyés az Északdunántúlt és így tovább. S a politikusok? Deák nyugodt és munkás, mint nyugodtak s munkára szólítók a Dunántúl dombjai. Kossuth szavaiban a hegyalja borainak aszú heve érzik. Széchenyi pedig egész tervet dolgoz ki az országnak hazával s magasabb értelemben vett nemzetiséggel való kitöltésére. így alakul folyton a hazánk, sose volt kész és sose lesz kész. Meg kell keresni mindig újra s újra emberségben, 82 elleniben, hagyományban, népben, tájban. Mindig magunkat hódítjuk a magunk erőivel. — „Imperializmusunk“ — befelé mutat. Ekkép vagyunk: táji önzésünk bár tapintatos, de rendkívüli. „Olyan, mint Zalaegerszeg“, — mondta egy barátom Giurgiuban, „Lehetne Berettyóújfalu is“ — mondta a másik Gogoly regényének egy passzusánál. Volt idő, mikor többen kicsi Párizst kívántak látni Nagyváradban s e vagy első pillantásra nevetségesnek látszik. Valóban az-e? Aligha! Roppant igény jelentkezik benne: mindent meg akarunk csinálni magunk, amit Európa megcsinált. Sokszor riadunk magunk miatt, de sose mondtunk le arról, hogy versenyezni tudunk egyszerre Európa minden népeivel. Voltam cserkészek között, akik elhatározták, hogy legyőzik tengeri versenyekben az angolt. Legyőzték. Ezzel „kalandozók“ módjára meg is elégedtek, a virtust bebizonyították, a tenger tovább nem érdekelte őket, hódítani rajta már nem akartak. A Balatonra elégedetten mondjuk, hogy „japános táj“, ami alatt nem azt értjük, hogy a japánok világa szebb, hanem azt, hogy nekünk is van olyan, mint nekik. „Provence daltelt mezőit“ több helyt megtalálja nálunk a magyar, s tájaink is állandó versenyben állnak a világ tájaival, legalább a mi szemünkben. Ezért kutatják a jobbak olyan lankadatlan buzgalommal őket. Mérik a magyar erőket, a magyar szépségeket, melyek szunnyadnak a tájban. Ha nem elég szépek, szebbé írjuk őket. Petőfi havasok páthoszát és fenségét teremti néhány verssel sírna alföldi síkok közé, Ady aprócska Érpatakja versben akkorát gyürkőzik, hogy biztosan eljut az Óceánig. Tájaink éppúgy, mint parasztjaink, mintha valami misztikus „Gyürkőzz János, rohanj János!“ jellegű parancsot kaptak volna — állandó erőlködésben vannak jobbjaink képzeletében, valami roppant cél felé. Mikor Trianonban megkisebbedett az ország, a kétségbeesés éved után egyre többen láttak neki, hogy a szűkebb keretet gazdagabb tartalommal töltsék ki. Magyar hegyek alpessé magasodtak, s nekiálltunk a részleteket, a kisebb dolgokat feltárni, hogy a szűkebb hazát a részletekkel nagyobbá tegyük. Felfedeztük a szelíd Mátrát, azt, hogy az Alföld a párás Bihartól, a