Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2004-07-01 / 7-8. szám - Konrád György: Ha megkérdezik

Az én szó állandó használata unalmas, ezért ennek a könyvnek a hősét időn­ként Kalligarónak nevezem. Kalligaro van, mert nevet adtam neki, és olykor a névből kibújik egy ember. Ezt a nevet Hegymagason, egy Balaton-felvidéki falu­ban találtam, kútkávákon, itatóvályúkon, megtetszett és eltulajdonítottam. Szükségem van erre a talált névre, hogy némelykor harmadik személyben be­szélhessek egy emberről, akivel már hetven éve együtt élek, és akinek szívesen jósolnék világkörüli csavargásokat, félő azonban, hogy ez csak badar hetvenke- dés lenne. Lassan értettem meg, hogy az ilyen kútból-kikelt alakoktól sok minden kitelik. Kalligaro fel tud venni engem magára, és nem riad vissza a személyiségszínlelés bűncselekményétől sem. Elvált tőlem és kalandokba bocsátkozott, amelyeket én nem igényeltem, nincs előtte átutazhatatlan távolság, behunyja a szemét és áthe­lyeződik. Amúgy civilben a levitáció tanára, de csak azoknak árulja el a lebegés titkait, akik maguk is lebegve jönnek. Én is kóválygok a múltjában, máskor meg előrelesek valahova, ahol még nem jártam, de ahova felderítőként magam elé küldöm Kalligarót. Engedélyezem, hogy rögtönözzön, szemlélődjön és szóra­kozzon kedve szerint. Meglepően hasonlítunk egymásra, még a dörmögésünk is, de valahogy ő a kedvesebb, a társaságképesebb, a troglodita szörny én va­gyok. Kalligaro Berlinben hat éven át a művészeti akadémia elnökét játszotta, és őszinte meglepődésemre nem kergették ki cirokseprűvel a város határáig, hogy soha eszébe ne jusson visszatérni. Már magam sem mindig tudom, hogy ki az alany itt. Kalligaro sok minden volt már, ami én magam is voltam valaha, de sok olyasmit is művelt, amit én soha. Például tanulmányozta az írásaimat, személyes viszonylataimat, belém dolgozta magát, és egy darabig beérte ezzel, de aztán nagy merészen arra is ked­ve támadt, hogy mint egy önkényes házfoglaló, belülről is elfoglaljon engem, ami már szinte átlényegülés. Tetőtől talpig az adataimba öltözött, és attól tartok, bárki összecserélné velem. Már többet tud rólam, mint én magamról. Nem sza­badulhatok meg tőle, és lehet, hogy nem is akarok. Amíg Kalligaro tevékenykedik, addig én lophatom a napot. Menj csak, Kalligaro professzor (az ilyen szélháziak mind professzorok és doktorok), és vidd a cókmókot. Menj a sűrűségbe olyan feladatokkal, amelyek fontosak, nemesek és a közélettel a legidőszerűbben összefüggenek. Mint a postagalamb-tenyésztő, el­eresztelek, húzz fel a magasba, menj a célra, majd visszajössz. Repülj, tartsál elő­adásokat, társalogj, vacsorázz, koccintsál, mosolyogjál sokat és lefegyverzően. Én meg itt maradok abban a burokbem, amely mindenhol rajtam van. Kalligaro elhatározta, hogy megpróbálja elsajátítani az üresség tudományát. Ez neked menni fog, mondtam neki, de nem sértődött meg. Megátalkodottan jól érzi magát. Van úgy, hogy belenézek egy közeli kútba, és nem látok semmit, csak a vödröt és a megsötétedett téglafalat. Ha követ dobok belé, csobban a víz odalenn. Fölé hajolva belekiabálok: „Kalligaro, gyere ki!" Aztán egyszer csak le­vél jön tőle, az áll benne, hogy fájhat a fejem és a lábam, kínlódhatok bármely nyavalyával, csak szóljak neki, általa ignorálhatom a bajt, szívesen átvállalja. Mindent átvesz tőlem, minden életrajzi adalékomat. 706

Next

/
Thumbnails
Contents