Jövő Mérnöke, 1956 (4. évfolyam, 1-18. szám)

1956-01-03 / 1. szám

2 Hé rekin­t és önbíráálat tíz egységes pártszervezetben, írta: Pálfai Pál alapszervezeti titkár, Dékáni Hivatal vez. A bírálat és önbírálat, mint a marxista-leninista nevelés fontos módszere, a kommunis­ta pártok gyakorlati politikai nevelő munkájában, régen is­meretes. A mi pártunk is er­re neveli a párttagságot, a pártiunk és onáriusokat. A bírálat, önbírálat jelentő­ségére nyomatékosan rámuta­tott az 1955. évi márciusi köz­ponti vezetőségi határozat, va­lamint az egyetemek munkáját értékelő augusztusi határozat is. A hallgatóikkal közös párt­­szervezet számos kérdést vet fel. Ezek közül a bírálat a „ké­nyesek“ közé tartozik. Való­ban: az oktatói tekintély biz­tosítása és a nyilvános bírálat olyan problémák, amelyekkel az alapszervezeteknek még so­kat kell foglalkozniuk. A Villamosmérnöki Karon az előző tanévben három párt­­szervezet működött. Ezek szep­temberben egyesültek. A ve­zetőségválasztó taggyűlésen is­mertettük a Központi Vezető­ség 1955. augusztusi határoza­tát és ezzel kapcsolatban ele­meztük a pártmunka és az ok­tatás néhány hibáját. A nyílt bíráló hang a párttagság egy részében, különösképpen egyes oktatók között meglepődést és bizonyos ellenérzést okozott. A tanév második taggyűlése a bí­rálatot folytatta, egyben meg­mutatta azt is, hogy néhány elvtársunk helytelenül értel­mezi a bírálat és ön­bírálat kérdését az egységes pártalap­­szervezetben. Miben jelentkeztek a helyte­len nézetek? Némelyek szerint megengedhetetlen, hogy a hallgatóság előtt szóvá tegyék az oktatók vagy az oktatás hi­báit. Mások úgy vélték, hogy az alacsonyabb beosztású ok­tatók a hivatali függelem kö­vetkeztében olyan helyzetben varnnak, hogy komoly bírálat­ból úgysem léphetnek föl fö­­lötteseikkel szemben. A hall­gatók­ között akadtak olyanok, akik viszont nem me­dig kel­lően megalapozott és meggon­dolt bírálattal léptek fel. Mind­két részről tapasztalni lehetett az önbírálat hiányát. Az alapszervezet vezetőségé­nek véleménye az volt — és ezt a taggyűléseken a­ beszá­molóban kifejezésre is juttatta —, hogy az oktatói tekintély biztosítása és megvédése olyan feladat, amellyel állandóan foglalkozni­­kell. Mivel oktató­ink nagy többsége magas tudo­mányos felkészültséggel ren­delkezik, hivatását szereti, a tekintélyük éppen ezért meg­alapozott. Mindemellett előfor­dulhatnak hibák az ő részük­ről is, mégis inkább azonban azoknál, akik gyakorlatlanab­bak és még nem érték el azt a magas színvonalat, amely az előzőeket jellemzi. A pártveze­tőségnek kötelessége e hibák­ra a tanári pártcsoportok útján fölhívni a párttag okta­tók figyelmét, súlyosabb eset­ben pedig a taggyűlési előtt kell tárgyalni az ügyet. Egyik párttag docensünk pél­dául hosszú hónapokon keresz­tül nem járt taggyűlésre és nem vett részt a pártcsoport munkájában. Emiatt kemé­nyen megbíráltuk, sőt fegyel­mi eljárást is indítottunk el­lene. Egy másik oktatónk kö­zel egy év óta tartozik egyha­vi tagsági díjjal. Az is előfor­dult, hogy egy olyan oktatónk, akinek a fizetése három ési fél­ezer forint körül van, nem a pártkongresszuson előírt tag­díjat fizette, a párton takaré­koskodott Helyes-e ezeket a hibákat a nyilvánosság előtt tárgyalni, azaz a közös pártszervezetben az­ oktatókat többek között a fentiek miatt bírálni? A mi ve­zetőségünk szerint helyes. He­lyes, mert erre tanít a párt, amikor a Szervezeti Szabály­zatban előírja, hogy a pártta­goknak kötelességük a hibák feltárása, és hogy a párton be­lül csak egyféle törvény van és ez a vezetőkre is vonatkozik. A szóbanforgó oktatóink kifogá­solják a bírálatot, de nem ve­szik észre, hogy hibáikat a hallgatóság úgy is ismeri. Va­jon nem veszik-e észre a hall­gatók, hogy az előadó több al­kalommal is belezavarodik előadásába, amelyet másnak kell kijavítani? Vajon nem ve­szik-e észre a hallgatók azt, hogy a gyakorlatokon egyesek­től rendszeresen nem kapnak kielégítő választ kérdéseikre, vagy talán nem látják, hogy valaki egy egész tanév folya­mán nem járt taggyűlésre? A válasz a­­kérdésben van. Ha a vezetőség ezeket a hibákat nem bírálná nyíltan, akkor op­portunizmusra nevelné mind a hallgatókat, mind az oktatókat. Ez pedig semmiesetre sem egyezik a párt eszmei-politikai nevelésre vonatkozó módszeré­vel és a tényleges gyakorlattal. Nem a bírálattól kell félni, hanem a hibák elkövetésétől kell tartózkodni. Ha pedig va­laki nem restell elkövetni a hi­bákat, amely a mi viszonyaink ■között rendszerint egész évfo­lyam vagy egész tanszék előtt történik, akkor vállalni is kell az ezért járó bírálatot. Ha mi nem bírálunk, akkor ezt a te­vékenységet a burzsoá ideoló­gia hatása alatt lévők fogják gyakorolni éspedig nem a szo­cializmus építése szem előtt tar­tásával, ahogy erre a tapasz­­talat figyelmeztet bennünket. Az elmúlt négy hónap ta­pasztalatai alapján megállapít­hatjuk, hogy a sok és éles vita ellenére, amely e kérdés körül forgott, vagy talán éppen en­nek következtében, értünk el bizonyos eredményeket. Távol áll ez ugyan a kielégítőtől, de ellentétben az augus­ztusi és a márciusi határozatok előtti idővel, már tapasztalható az egészséges szellem mutatkozá­­sa. AZ önbírálattal viszont sehogy­­ sem állunk. Még a vezető­ség között is előfordul, hogy verejtékkel születik meg egy­­egy önbírálat. A taggyűlésen a legnagyobb ritkaság az ilyes­mi. Legutóbb is hallgatóink a félévi oktatással kapcsolatban néhány hibát megemlítettek. El kell ismerni, hogy ebben igazuk volt. De a félévi mun­ka értékelésénél hogy hogy­­nem, nem akadt egy hallgató, egy DISZ-titkár sem, aki a hallgatók munkáját és maga­tartását bírálta volna Pedig e téren még bizony komoly ba­jok vannak. Megtettek-e hall­gatóink mindent, a félévi vizs­gákra való felkészülés érdeké­ben? Sajnos sokan nem­. Ezt bizonyítja az is, hogy a félévi vizsgákra sokan nem mehet­nek igazolatlan mulasztásuk és hanyag munkájuk következté­ben. Erről azonban nem esett­­ szó. Az alapszervezet vezetősége a Szervezeti Szabályzat és pártunk Központi Vezetősége tanításai alapján változatlanul mindent el fog követni a párt­szerű bíráló szellem kifejlesz­tése érdekében, mert a tapasz­talat szerint egyedül ez bizto­sítja a hibák gyors és eredmé-­ nyes kiküszöbölését, ami pe­dig érdeke oktatóknak és hall­gatóknak egyaránt. ézzel-lábbal, könyökkel tört helyet magának. Kikúszott a menza­ előtt várakozók sorai közül, fejébe nyomta Icalapját, meg­­lóbálta táskáját, és nagyot sóhajtott: — Végre!... Végre túl vagyunk ezen a féléven is. Itt a SZÜNET. Most már lesz idő mindenre. És az egyetem rácsos kerítése men­tén végighaladva tervezgetett. Az iskolaév restségében elpuhult teste­met acélkeményre fogom edzeni, sportolni, síelni fogok. (Előlegben egyelőre acélkemény csapás az ak­tatáskával a kerítés vasrúdjára.) — És ön­kritikusan: Iván az ellógott óráikat kemény tanulással most pó­tolni fogod! (Újabb ütés a mit sem vétő kerítésre.) — Ésszerű időbeosz­tás; ez a lelke mindennek, — kere­kedik fel a józan mérnöki gondol­kodás. — Tehát a tanulást ésszerű szóra­kozással fogom vegyíteni. (A csapás megismétlése.) Isteni lesz! És eközben kap észbe: Ne oly vígan még békás, hisz az idilli (bár rövid) Szabadság előtt még ott zor­­donk­odik az utolsó akadály, a fele­lőtlen pillanatban előrehozott vizs­ga is. ■k ■. . Ön következik! — Mint lélek­harang csendültek ezek a szavaik Iván fülébe. Fel akart állni, de lábai nem engedelmeskedtek. Végül, maga sem tudta, hogyan, de ott állt a Professzor előtt. Kinyitotta száját, majd becsukta, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Azonban egy­szerre, egy hirtelen ötletnek engedve megtört hangon rebegte: — Először is, megragadom az alkalmat, hogy boldog karácsonyt­­kívánjak! — és ar­cára mosolyt erőltetve, a professzorra pislantott. Megdöbbenve kellett azonban ta­pasztalnia, hogy a várt hatás elma­radt. A zord vonások szemernyit sem lágyultak, és máris röppent a sóbál­vánnyá meredt Iván felé a kérdés: — ön most a Szaharában van. Egy darab drót Brinell keménységét akarja meghatározni, s csak egy ka­lapáccsal rendelkezik. Mit tesz ön? A történelemre vár a feladat, hogy választ adjon erre a kérdésre, vala­mint arra is, hogy a professzor miért nem dobta Iki Ivánt, a­ki rövid tűnő­dés után így válaszolt: — Tevére ka­pok, s elvágtatok a legközelebbi oázisig... ... A fő az, hogy Iván még kissé dobogó szívvel bár, de egy „egssel“ indexében bandukolt hazafelé, s lelki szemei előtt már lebegni kezdtek Dobogókő hóval borított lejtői... Ú, azok a szünidei tervbe ... E­zen a napon Iván hajnalban kelt. Álmosan, szemét dör­gölve vánszorgott az ablak­hoz és kitekintett. Nehéz, sűrű­­köd gomolygott, az utcán pocsolyák ásí­­toztak, a fák nedvesen csillogtak. A látvány Ivánt erre a kijelentésre ihlette: — A világ olyan, mint egy turbinaszivattyú!... Lehet, hogy ez a mélyértelmű és örökérvényű megállapítás az időjá­rás, és a turbinaszivattyúban ural­kodó sötétség és nedvesség közötti analógiából fakadt, de az is lehet, hogy semmi értelme sem volt. Ezek után Iván a csomagoláshoz látott. Mamája jó tanácsokkal és a kirán­duláshoz elengedhetetlenül szükséges eszközökkel látta el barátunkat. Cso­magja tartalmának felsorolása hosz­­szabb értekezés tárgyát­­képezhetné, így csak a leglényegesebbeket említ­jük meg. Úgymint teafőző, termosz, három lábas, iránytű, villany vasaló, távcső, egy patikára való gyógyászati segédeszköz, különféle rendeltetésű kötelék, ruhadoboz és egy közértnyi táplálék, mindehhez hozzászámítjuk a sífelszerelést, és a következő vizsgára való felkészülés céljait szolgáló jegy­zetet, előttünk áll Iván, aki megle­pően emlékeztetett egy sarkkutatóra, vagy köznapibb hasonlattal élve: egy málhás négylábúra. Hősünk ezután könnyes búcsúzkodás után elindult világkörüli útjára, melynek első állo­mását a Budapest—Dobogókő autó­­buszjárat megállója képezte. Barátja, Gabi, akiből a változat­lan, sőt egyre sűrűsödő ködben csak hátizsákjának, körvonalai lát­szottak, a sarkon vért, és a kör­nyék békés, alvó lakóinak na­gyobb épülésére bakancsával zajo­san topogott a kövezeten. „ Ébresztő föl! Álomszuszék! — ráz­ta meg Gabi Ivánt. Lassan felcihe­­lődnek, bánatos pillantást vetnek a szekrény oldalának támasztott sítal­pakra és elindulnak. Iván az ajtó­ból lehangoltan tekint a hátizsák te­tején, élő figyelmeztetésként heverő jegyzet felé. Habozik, majd győz benne a jobb érzés és hóna alá vág­ja a papírcsomagot. Hősies, elszántsággal — mi csak azért is sétálni fogunk — tapossák a térdig érő latyakot. De nem so­káig. Kétszáz méter után Iván ci­pője ötkilósra duzzadva megállást parancsol. Egy kivágott fatörzs rönk­je reme­k pihenőt nyújt. Helyet fog­lalnak, s kétségbeesett arccal bámul­nak egymásra, üm­i azonban hideg van. A cipőkben lassan folydogáló sár sem melegít, így hát visszain­dulnak. Iván csak este kap észbe, mikor az ágyban erőt vesz rajta a jó szándék és tanulni akar. A jegyzet kinnma­radt valahol a szabadban. Az ágyból és magából kikelve pizsamában, két tréningruhát magára húzva indul nyomozó körútra, de hasztalan. Mi­után másról nem tételezhető­ fel, egy hörcsög gyűjtötte be a jegyzetet, raktára kiegészítéseképpen. Ebben aztán meg is nyugodnak, b­­ár csak két nap van — sóhajt fel Iván — és még nem is síeltünk. Majd ma. A társal­góban egy lélek sincs és a kinyitott kapu finom csillogó vat­tatengert — szűz havat — tár fel. Gabi bírja ügyesebb érvekkel: menj előre, magyarázza Ivánnak, én majd csak utánad, hogy a hibáidat megfigyelhessen és kijavíthassam. Iván, sajnos, önmagát nem figyel­heti meg, mert a nekiszánás eredmé­nyeként egyszerre csak megindul fel­felé a lejtő, egyre gyorsuló iramban, azaz Iván csúszik lefelé, kezében a két bottal vadul és életveszélyesen hadonászva. Balra valami kék macikószerű tö­meg tűnik fel. Iván nem tud mit csinálni, két sílécével éppen ölre fogja a szembejövőt, egy helyes kis­lányt, akit azonban most nem lehet látni, tekintve, hogy — zsu­psz — másodpercek töredéke alatt Iván el­kaszálja a lányt, majd követi a fi­nom, puha hóba. Gabi fenn a lejtő tetején hango­san röhög, de nem sokáig, mert az átkozott léc „mű”-je, úgy látszik, hirtelen lecsökkent s ragadja magá­val Gabit a végzet — azaz az esés — felé. Borítsunk fátylat az eseményekre, hiszen a három fiatal még fél óra múlva is köpködte, rázta és porolta a havat ruhájáról. Viszont adjunk igazat Ivánnak, aki így kommentálta az eseményeket: nem rajongom a hóevésért, de esküszöm, megérte .. . . Utolsó nap a hegyen. Veszedelme­sen közeledik az élet akadályfutásá­nak buktatója: egy újabb vizsga. És Iván mit tehet most, belenyugszik átkozott szerencséjébe, ami lehetővé teszi, hogy az elveszített jegyzet el­lenére is tanuláshoz fogjon. Jutka ugyanis matematika szakos hallgató a TTK-n és önzetlenül felajánlja baráti segítségét, jegyzet formájában Ivánnak, így: Az utolsó napon Iván a tár­salgóban csücsül, előtte papír, ceru­za, tollak, radír, no meg Jutka jel­zete. Bánatosan néz f ki az ablakon, a Jutka körül lelkesen szorgoskodó Gabit szemlélve. Gabi a királynői Jutka csatolását igazgatja immár fél órája, kékre fagyott kézzel és orral. Hja, egy csinos lány, hja a sze­relem ... De minden csatolásnak vége egy­szer, s ők is tovasikla­k. A lány búcsút int botjával, Iván olvasás nélkül lapoz egyet a jegyzetben, s magában mormogja: lesz még ez másképp is a jövő évben... " J­utka mamája bosszúságát le­nyelve, kedves mosollyal há­rította el Iván szabadkozását az előszobát tarkító sáros lábnyomok és a kalapjáról lecsurgó kisded víz­esés miatt. Barátunk kissé korán ér­kezett, a többi vendégnek még nyo­ma sem volt, sőt őszinte bánatára még Jutka is távollétével tüntetett, az utolsó kellékeket vásárolta be a közeli Közértben. Iván sötétkék ruhájában kínosan feszengett, hosszú lábait tekergette és zavarát csak fokozta, hogy a ma­ma a soron lévő vizsgák várható eredményeiről érdeklődött. Majd egyszerre felállt, és rejtelmes mo­sollyal kisietett. Mikor visszajött, már az ajtóból közölte: — Megkíná­lom magát valami finommal. Tudja, a lányom sütötte ... Iván homloka elborult, balsejtelmek kezdték kí­nozni. S mikor a tálba tekintett, el­szürkült arccal vette tudomásul a borzalmas valóságot. Elhomályosuló szemei előtt a karácsonyról maradt mákos bejgli szeletei sorakozta­k ka­tonás rendben... frissan összegyűlt a társaság. S amikor az óramutató a tizen­kettesre kúszott, a kedvelt szokás­nak megfelelően kattant a villany­­kapcsoló és sötétség borult a szobá­ra. Iván barátunk dobogó szívvel torpta a hozzásimuló Jutka ajkára az első csókot... S a kigyulladó fény mellett egetverő hurrá üdvözölte a beköszöntött új esztendőt...­­ — Ön következik! — Ezek a sza­vak az utolsó ítélet harsonájaként hatoltak Iván fülébe. Pokolian érez­te magát. Gyomrát még Jutka rossz­emlékű bejglije nyomorgatta, resz­kető lábai megtagadni látszottak az engedelmességet. S mikor, maga sem tudta, hogyan — végre ott állt­­a professzor előtt, agyára őszi köd bo­rult, úgy érezte, mindent elfelejtett Egy darabig állt, majd megköszörül­­te torkát, szeme felcsillant, s egy hirtelen támadt ötletnek engedve, ezzel­­kezdte feleletét: — Először is megragadom az alkalmat, hogy bol­dog új évet kívánjak... Somogyi András—Beretvás Tárna JÖVŐ MÉRNÖKÉ nilHW W ......................................................................- -..«n**urak.: A Műszaki Egyetem az iparért A Központi Vezetőség novemberi határozata alapján egyetemünk — mint ahogy erről lapunk legutóbbi számaiban rendszeresen beszámol­tunk — fokozódó lendü­lettel veszi ki részét az ipar segítéséből a tech­nika fejlesztésében. Tan­székeink jelentős része különböző gyárakkal, üzemekkel, vállalatokkal kötött szocialista szerző­dést. Ezeknek a szocialis­ta szerződéseknek egyik fő alapelve: a technika fejlesztésére irányuló te­vékenység. Az I. Textiltechnológia Tanszék géplaborató­riumában levő gyűrűs­­fonógépen néhány hónap óta próbajáratás alatt áll egy kísérleti nyújtó­szerkezet, amelyet Zilahi Márton professzor és Me­rényi Gábor adjunktus tervei szerint szerkesztet­tek és kiviteleztek. A ha­zai gyártmányú nyújtó­mű az eddigieknél na­gyobb egyenletességű fo­nalakat készít és keze­lése egyszerűbb a hason­ló külföldi szerkezetek­nél. A jelenleg folyó kí­sérletsorozatok befejezé­se után a szerkezetet elő­állító Fonógépalkatrész­gyár elkezdi a korszerű­sített nyújtómű sorozat­­gyártását a pamutfonó­ipar számára. Ezzel a munkával az I. Textiltechnológia Tan­szék munkatársai komoly segítséget nyújtottak ipa­runknak. Kísérleti nyújtószerkezet az I. Textiltechnológia Tanszék gyűrűsfonógépén. 1956. január 3.

Next