Jövő Mérnöke, 1956 (4. évfolyam, 1-18. szám)
1956-01-03 / 1. szám
2 Hé rekint és önbíráálat tíz egységes pártszervezetben, írta: Pálfai Pál alapszervezeti titkár, Dékáni Hivatal vez. A bírálat és önbírálat, mint a marxista-leninista nevelés fontos módszere, a kommunista pártok gyakorlati politikai nevelő munkájában, régen ismeretes. A mi pártunk is erre neveli a párttagságot, a pártiunk és onáriusokat. A bírálat, önbírálat jelentőségére nyomatékosan rámutatott az 1955. évi márciusi központi vezetőségi határozat, valamint az egyetemek munkáját értékelő augusztusi határozat is. A hallgatóikkal közös pártszervezet számos kérdést vet fel. Ezek közül a bírálat a „kényesek“ közé tartozik. Valóban: az oktatói tekintély biztosítása és a nyilvános bírálat olyan problémák, amelyekkel az alapszervezeteknek még sokat kell foglalkozniuk. A Villamosmérnöki Karon az előző tanévben három pártszervezet működött. Ezek szeptemberben egyesültek. A vezetőségválasztó taggyűlésen ismertettük a Központi Vezetőség 1955. augusztusi határozatát és ezzel kapcsolatban elemeztük a pártmunka és az oktatás néhány hibáját. A nyílt bíráló hang a párttagság egy részében, különösképpen egyes oktatók között meglepődést és bizonyos ellenérzést okozott. A tanév második taggyűlése a bírálatot folytatta, egyben megmutatta azt is, hogy néhány elvtársunk helytelenül értelmezi a bírálat és önbírálat kérdését az egységes pártalapszervezetben. Miben jelentkeztek a helytelen nézetek? Némelyek szerint megengedhetetlen, hogy a hallgatóság előtt szóvá tegyék az oktatók vagy az oktatás hibáit. Mások úgy vélték, hogy az alacsonyabb beosztású oktatók a hivatali függelem következtében olyan helyzetben varnnak, hogy komoly bírálatból úgysem léphetnek föl fölötteseikkel szemben. A hallgatók között akadtak olyanok, akik viszont nem medig kellően megalapozott és meggondolt bírálattal léptek fel. Mindkét részről tapasztalni lehetett az önbírálat hiányát. Az alapszervezet vezetőségének véleménye az volt — és ezt a taggyűléseken a beszámolóban kifejezésre is juttatta —, hogy az oktatói tekintély biztosítása és megvédése olyan feladat, amellyel állandóan foglalkoznikell. Mivel oktatóink nagy többsége magas tudományos felkészültséggel rendelkezik, hivatását szereti, a tekintélyük éppen ezért megalapozott. Mindemellett előfordulhatnak hibák az ő részükről is, mégis inkább azonban azoknál, akik gyakorlatlanabbak és még nem érték el azt a magas színvonalat, amely az előzőeket jellemzi. A pártvezetőségnek kötelessége e hibákra a tanári pártcsoportok útján fölhívni a párttag oktatók figyelmét, súlyosabb esetben pedig a taggyűlési előtt kell tárgyalni az ügyet. Egyik párttag docensünk például hosszú hónapokon keresztül nem járt taggyűlésre és nem vett részt a pártcsoport munkájában. Emiatt keményen megbíráltuk, sőt fegyelmi eljárást is indítottunk ellene. Egy másik oktatónk közel egy év óta tartozik egyhavi tagsági díjjal. Az is előfordult, hogy egy olyan oktatónk, akinek a fizetése három ési félezer forint körül van, nem a pártkongresszuson előírt tagdíjat fizette, a párton takarékoskodott Helyes-e ezeket a hibákat a nyilvánosság előtt tárgyalni, azaz a közös pártszervezetben az oktatókat többek között a fentiek miatt bírálni? A mi vezetőségünk szerint helyes. Helyes, mert erre tanít a párt, amikor a Szervezeti Szabályzatban előírja, hogy a párttagoknak kötelességük a hibák feltárása, és hogy a párton belül csak egyféle törvény van és ez a vezetőkre is vonatkozik. A szóbanforgó oktatóink kifogásolják a bírálatot, de nem veszik észre, hogy hibáikat a hallgatóság úgy is ismeri. Vajon nem veszik-e észre a hallgatók, hogy az előadó több alkalommal is belezavarodik előadásába, amelyet másnak kell kijavítani? Vajon nem veszik-e észre a hallgatók azt, hogy a gyakorlatokon egyesektől rendszeresen nem kapnak kielégítő választ kérdéseikre, vagy talán nem látják, hogy valaki egy egész tanév folyamán nem járt taggyűlésre? A válasz akérdésben van. Ha a vezetőség ezeket a hibákat nem bírálná nyíltan, akkor opportunizmusra nevelné mind a hallgatókat, mind az oktatókat. Ez pedig semmiesetre sem egyezik a párt eszmei-politikai nevelésre vonatkozó módszerével és a tényleges gyakorlattal. Nem a bírálattól kell félni, hanem a hibák elkövetésétől kell tartózkodni. Ha pedig valaki nem restell elkövetni a hibákat, amely a mi viszonyaink ■között rendszerint egész évfolyam vagy egész tanszék előtt történik, akkor vállalni is kell az ezért járó bírálatot. Ha mi nem bírálunk, akkor ezt a tevékenységet a burzsoá ideológia hatása alatt lévők fogják gyakorolni éspedig nem a szocializmus építése szem előtt tartásával, ahogy erre a tapasztalat figyelmeztet bennünket. Az elmúlt négy hónap tapasztalatai alapján megállapíthatjuk, hogy a sok és éles vita ellenére, amely e kérdés körül forgott, vagy talán éppen ennek következtében, értünk el bizonyos eredményeket. Távol áll ez ugyan a kielégítőtől, de ellentétben az augusztusi és a márciusi határozatok előtti idővel, már tapasztalható az egészséges szellem mutatkozása. AZ önbírálattal viszont sehogy sem állunk. Még a vezetőség között is előfordul, hogy verejtékkel születik meg egyegy önbírálat. A taggyűlésen a legnagyobb ritkaság az ilyesmi. Legutóbb is hallgatóink a félévi oktatással kapcsolatban néhány hibát megemlítettek. El kell ismerni, hogy ebben igazuk volt. De a félévi munka értékelésénél hogy hogynem, nem akadt egy hallgató, egy DISZ-titkár sem, aki a hallgatók munkáját és magatartását bírálta volna Pedig e téren még bizony komoly bajok vannak. Megtettek-e hallgatóink mindent, a félévi vizsgákra való felkészülés érdekében? Sajnos sokan nem. Ezt bizonyítja az is, hogy a félévi vizsgákra sokan nem mehetnek igazolatlan mulasztásuk és hanyag munkájuk következtében. Erről azonban nem esett szó. Az alapszervezet vezetősége a Szervezeti Szabályzat és pártunk Központi Vezetősége tanításai alapján változatlanul mindent el fog követni a pártszerű bíráló szellem kifejlesztése érdekében, mert a tapasztalat szerint egyedül ez biztosítja a hibák gyors és eredmé- nyes kiküszöbölését, ami pedig érdeke oktatóknak és hallgatóknak egyaránt. ézzel-lábbal, könyökkel tört helyet magának. Kikúszott a menza előtt várakozók sorai közül, fejébe nyomta Icalapját, meglóbálta táskáját, és nagyot sóhajtott: — Végre!... Végre túl vagyunk ezen a féléven is. Itt a SZÜNET. Most már lesz idő mindenre. És az egyetem rácsos kerítése mentén végighaladva tervezgetett. Az iskolaév restségében elpuhult testemet acélkeményre fogom edzeni, sportolni, síelni fogok. (Előlegben egyelőre acélkemény csapás az aktatáskával a kerítés vasrúdjára.) — És önkritikusan: Iván az ellógott óráikat kemény tanulással most pótolni fogod! (Újabb ütés a mit sem vétő kerítésre.) — Ésszerű időbeosztás; ez a lelke mindennek, — kerekedik fel a józan mérnöki gondolkodás. — Tehát a tanulást ésszerű szórakozással fogom vegyíteni. (A csapás megismétlése.) Isteni lesz! És eközben kap észbe: Ne oly vígan még békás, hisz az idilli (bár rövid) Szabadság előtt még ott zordonkodik az utolsó akadály, a felelőtlen pillanatban előrehozott vizsga is. ■k ■. . Ön következik! — Mint lélekharang csendültek ezek a szavaik Iván fülébe. Fel akart állni, de lábai nem engedelmeskedtek. Végül, maga sem tudta, hogyan, de ott állt a Professzor előtt. Kinyitotta száját, majd becsukta, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Azonban egyszerre, egy hirtelen ötletnek engedve megtört hangon rebegte: — Először is, megragadom az alkalmat, hogy boldog karácsonytkívánjak! — és arcára mosolyt erőltetve, a professzorra pislantott. Megdöbbenve kellett azonban tapasztalnia, hogy a várt hatás elmaradt. A zord vonások szemernyit sem lágyultak, és máris röppent a sóbálvánnyá meredt Iván felé a kérdés: — ön most a Szaharában van. Egy darab drót Brinell keménységét akarja meghatározni, s csak egy kalapáccsal rendelkezik. Mit tesz ön? A történelemre vár a feladat, hogy választ adjon erre a kérdésre, valamint arra is, hogy a professzor miért nem dobta Iki Ivánt, aki rövid tűnődés után így válaszolt: — Tevére kapok, s elvágtatok a legközelebbi oázisig... ... A fő az, hogy Iván még kissé dobogó szívvel bár, de egy „egssel“ indexében bandukolt hazafelé, s lelki szemei előtt már lebegni kezdtek Dobogókő hóval borított lejtői... Ú, azok a szünidei tervbe ... Ezen a napon Iván hajnalban kelt. Álmosan, szemét dörgölve vánszorgott az ablakhoz és kitekintett. Nehéz, sűrűköd gomolygott, az utcán pocsolyák ásítoztak, a fák nedvesen csillogtak. A látvány Ivánt erre a kijelentésre ihlette: — A világ olyan, mint egy turbinaszivattyú!... Lehet, hogy ez a mélyértelmű és örökérvényű megállapítás az időjárás, és a turbinaszivattyúban uralkodó sötétség és nedvesség közötti analógiából fakadt, de az is lehet, hogy semmi értelme sem volt. Ezek után Iván a csomagoláshoz látott. Mamája jó tanácsokkal és a kiránduláshoz elengedhetetlenül szükséges eszközökkel látta el barátunkat. Csomagja tartalmának felsorolása hoszszabb értekezés tárgyátképezhetné, így csak a leglényegesebbeket említjük meg. Úgymint teafőző, termosz, három lábas, iránytű, villany vasaló, távcső, egy patikára való gyógyászati segédeszköz, különféle rendeltetésű kötelék, ruhadoboz és egy közértnyi táplálék, mindehhez hozzászámítjuk a sífelszerelést, és a következő vizsgára való felkészülés céljait szolgáló jegyzetet, előttünk áll Iván, aki meglepően emlékeztetett egy sarkkutatóra, vagy köznapibb hasonlattal élve: egy málhás négylábúra. Hősünk ezután könnyes búcsúzkodás után elindult világkörüli útjára, melynek első állomását a Budapest—Dobogókő autóbuszjárat megállója képezte. Barátja, Gabi, akiből a változatlan, sőt egyre sűrűsödő ködben csak hátizsákjának, körvonalai látszottak, a sarkon vért, és a környék békés, alvó lakóinak nagyobb épülésére bakancsával zajosan topogott a kövezeten. „ Ébresztő föl! Álomszuszék! — rázta meg Gabi Ivánt. Lassan felcihelődnek, bánatos pillantást vetnek a szekrény oldalának támasztott sítalpakra és elindulnak. Iván az ajtóból lehangoltan tekint a hátizsák tetején, élő figyelmeztetésként heverő jegyzet felé. Habozik, majd győz benne a jobb érzés és hóna alá vágja a papírcsomagot. Hősies, elszántsággal — mi csak azért is sétálni fogunk — tapossák a térdig érő latyakot. De nem sokáig. Kétszáz méter után Iván cipője ötkilósra duzzadva megállást parancsol. Egy kivágott fatörzs rönkje remek pihenőt nyújt. Helyet foglalnak, s kétségbeesett arccal bámulnak egymásra, ümi azonban hideg van. A cipőkben lassan folydogáló sár sem melegít, így hát visszaindulnak. Iván csak este kap észbe, mikor az ágyban erőt vesz rajta a jó szándék és tanulni akar. A jegyzet kinnmaradt valahol a szabadban. Az ágyból és magából kikelve pizsamában, két tréningruhát magára húzva indul nyomozó körútra, de hasztalan. Miután másról nem tételezhető fel, egy hörcsög gyűjtötte be a jegyzetet, raktára kiegészítéseképpen. Ebben aztán meg is nyugodnak, bár csak két nap van — sóhajt fel Iván — és még nem is síeltünk. Majd ma. A társalgóban egy lélek sincs és a kinyitott kapu finom csillogó vattatengert — szűz havat — tár fel. Gabi bírja ügyesebb érvekkel: menj előre, magyarázza Ivánnak, én majd csak utánad, hogy a hibáidat megfigyelhessen és kijavíthassam. Iván, sajnos, önmagát nem figyelheti meg, mert a nekiszánás eredményeként egyszerre csak megindul felfelé a lejtő, egyre gyorsuló iramban, azaz Iván csúszik lefelé, kezében a két bottal vadul és életveszélyesen hadonászva. Balra valami kék macikószerű tömeg tűnik fel. Iván nem tud mit csinálni, két sílécével éppen ölre fogja a szembejövőt, egy helyes kislányt, akit azonban most nem lehet látni, tekintve, hogy — zsupsz — másodpercek töredéke alatt Iván elkaszálja a lányt, majd követi a finom, puha hóba. Gabi fenn a lejtő tetején hangosan röhög, de nem sokáig, mert az átkozott léc „mű”-je, úgy látszik, hirtelen lecsökkent s ragadja magával Gabit a végzet — azaz az esés — felé. Borítsunk fátylat az eseményekre, hiszen a három fiatal még fél óra múlva is köpködte, rázta és porolta a havat ruhájáról. Viszont adjunk igazat Ivánnak, aki így kommentálta az eseményeket: nem rajongom a hóevésért, de esküszöm, megérte .. . . Utolsó nap a hegyen. Veszedelmesen közeledik az élet akadályfutásának buktatója: egy újabb vizsga. És Iván mit tehet most, belenyugszik átkozott szerencséjébe, ami lehetővé teszi, hogy az elveszített jegyzet ellenére is tanuláshoz fogjon. Jutka ugyanis matematika szakos hallgató a TTK-n és önzetlenül felajánlja baráti segítségét, jegyzet formájában Ivánnak, így: Az utolsó napon Iván a társalgóban csücsül, előtte papír, ceruza, tollak, radír, no meg Jutka jelzete. Bánatosan néz f ki az ablakon, a Jutka körül lelkesen szorgoskodó Gabit szemlélve. Gabi a királynői Jutka csatolását igazgatja immár fél órája, kékre fagyott kézzel és orral. Hja, egy csinos lány, hja a szerelem ... De minden csatolásnak vége egyszer, s ők is tovasiklak. A lány búcsút int botjával, Iván olvasás nélkül lapoz egyet a jegyzetben, s magában mormogja: lesz még ez másképp is a jövő évben... " Jutka mamája bosszúságát lenyelve, kedves mosollyal hárította el Iván szabadkozását az előszobát tarkító sáros lábnyomok és a kalapjáról lecsurgó kisded vízesés miatt. Barátunk kissé korán érkezett, a többi vendégnek még nyoma sem volt, sőt őszinte bánatára még Jutka is távollétével tüntetett, az utolsó kellékeket vásárolta be a közeli Közértben. Iván sötétkék ruhájában kínosan feszengett, hosszú lábait tekergette és zavarát csak fokozta, hogy a mama a soron lévő vizsgák várható eredményeiről érdeklődött. Majd egyszerre felállt, és rejtelmes mosollyal kisietett. Mikor visszajött, már az ajtóból közölte: — Megkínálom magát valami finommal. Tudja, a lányom sütötte ... Iván homloka elborult, balsejtelmek kezdték kínozni. S mikor a tálba tekintett, elszürkült arccal vette tudomásul a borzalmas valóságot. Elhomályosuló szemei előtt a karácsonyról maradt mákos bejgli szeletei sorakoztak katonás rendben... frissan összegyűlt a társaság. S amikor az óramutató a tizenkettesre kúszott, a kedvelt szokásnak megfelelően kattant a villanykapcsoló és sötétség borult a szobára. Iván barátunk dobogó szívvel torpta a hozzásimuló Jutka ajkára az első csókot... S a kigyulladó fény mellett egetverő hurrá üdvözölte a beköszöntött új esztendőt... — Ön következik! — Ezek a szavak az utolsó ítélet harsonájaként hatoltak Iván fülébe. Pokolian érezte magát. Gyomrát még Jutka rosszemlékű bejglije nyomorgatta, reszkető lábai megtagadni látszottak az engedelmességet. S mikor, maga sem tudta, hogyan — végre ott állta professzor előtt, agyára őszi köd borult, úgy érezte, mindent elfelejtett Egy darabig állt, majd megköszörülte torkát, szeme felcsillant, s egy hirtelen támadt ötletnek engedve, ezzelkezdte feleletét: — Először is megragadom az alkalmat, hogy boldog új évet kívánjak... Somogyi András—Beretvás Tárna JÖVŐ MÉRNÖKÉ nilHW W ......................................................................- -..«n**urak.: A Műszaki Egyetem az iparért A Központi Vezetőség novemberi határozata alapján egyetemünk — mint ahogy erről lapunk legutóbbi számaiban rendszeresen beszámoltunk — fokozódó lendülettel veszi ki részét az ipar segítéséből a technika fejlesztésében. Tanszékeink jelentős része különböző gyárakkal, üzemekkel, vállalatokkal kötött szocialista szerződést. Ezeknek a szocialista szerződéseknek egyik fő alapelve: a technika fejlesztésére irányuló tevékenység. Az I. Textiltechnológia Tanszék géplaboratóriumában levő gyűrűsfonógépen néhány hónap óta próbajáratás alatt áll egy kísérleti nyújtószerkezet, amelyet Zilahi Márton professzor és Merényi Gábor adjunktus tervei szerint szerkesztettek és kiviteleztek. A hazai gyártmányú nyújtómű az eddigieknél nagyobb egyenletességű fonalakat készít és kezelése egyszerűbb a hasonló külföldi szerkezeteknél. A jelenleg folyó kísérletsorozatok befejezése után a szerkezetet előállító Fonógépalkatrészgyár elkezdi a korszerűsített nyújtómű sorozatgyártását a pamutfonóipar számára. Ezzel a munkával az I. Textiltechnológia Tanszék munkatársai komoly segítséget nyújtottak iparunknak. Kísérleti nyújtószerkezet az I. Textiltechnológia Tanszék gyűrűsfonógépén. 1956. január 3.