A Jövő Mérnöke, 1985 (32. évfolyam, 1-40. szám)
1985-01-25 / 1. szám
Párt, demokrácia pártdemokrácia (Folytatás az 1. oldalról.) a hasznáról is meg vagyok győződve, igyekszem a gyakorlatban én magam is eszerint tenni. Nagyon károsnak tartom azonban azt a szemléletet, amely a nevelést egérszében vagy túlzott mértékben az osztályfőnöki munkával azonosítja. Hosszabb távon a nevelést nem szabad egyes oktatók részértfeladatának tekinteni, minthogy, ez most sem helyes. Az osztályfőnököktől is elvárjuk az egyéni problémákkal való , törődés mellett a tanulóköri közösség formálását, a KISZ- alapszervezet segítségét. A KISZ-alapszervezet közvetlen pártirányításának elősegítésére pártinstruktorokat bízunk meg. — Akiknek a működését szintén korlátozza az oktatás mechanizmusa, s a kevés munkakapcsolat. De valóban ennyire összemosódnának az osztályfőnök és az instruktor feladatai? — Hasonlítsd össze a deklarált feladatainkat, illetve kérdezd meg a hallgatókat, mik az elvárásaik! Kiderül majd: nagyon hasonló, inkább csak hangsúlykülönbségek vannak, felelősséggel kell közvetíteni és képviselni a nagyobb közösség érdekeit is. Ezt persze könnyebb felismerni, mint következetesen megcsinálni. Ez tulajdonképpen egyfajta munkastílust jelent. S ha nem is lehet minden kérdést szó szerint továbbítani, de törekedni kell arra, hogy tartalmilag mindent érdemben vigyünk tovább! „Tökéletes tökéletlen . Elég demokratikus fórum van a karon? — Igen. Nem ezeknek a számát kell növelni, sőt! Hiába vitatunk meg sokszor előkészítetlen anyagokat, az öszszes lehetséges fórumon, ettől önmagában még nem lesz szélesebb a demokrácia! El kell tudni dönteni, hogy mit milyen fórum elé bocsátunk. Szerintem az emberek nem tartják a demokrácia megcsorbításának, ha a vezetők egy domináns érdeknek megfelelően határozott, markáns irányvonalat, állásfoglalást képviselnek. A sok, kicsi, helyi vélemény, mechanikus kiegyensúlyozása esetleg épp a nagyközösség érdekeit nem engedi érvényesülni. Így születhetnek a konkrét, megfogható, világos iránymutatás helyett a jól ismert „hibamentes”, „tökéletes”, de ugyanakkor keveset érő anyagok. — Milyen a KISZ és a párt viszonya a karon? — Egészében jó, de a kép színes. Voltak ebben a viszonyban nehéz időszakok is. És persze mindez kari szinten igaz. „Lejjebb”, közép- és alapszervezeti szinten változatos a kép, s ez a viszonyok ismeretében érthető. Párttagjaink egy része nem rendelkezik megfelelő információkkal ahhoz, hogy megfelelően felkészülve vehessen részt a hallgatói közösségek vitáiban. Enélkül pedig nem szívesen vállalták ezt a szerepet, és emiatt az utóbbi időben nem is nagyon szereztek — szintén emiatt — gyakorlatot a hallgatói közösségek előtti vitákban, politizálásban. Nagy ugrás — bakugrás — Véleményed szerint szűkség van ma gyökeres változásra? — Nincs, de szükségesnek tartom, hogy világos perspektívákat lássunk magunk előtt, a rövid, közép- és hosszú távú célok összhangban legyenek. Az egyetemes változások nem mindig és mindenben gyógyszerek. Például az oktatásban az adott viszonyok között a „nagy ugrás” típusú változások több kárt okozhatnak, mint hasznot. A vágyak és a realitások összekeverése végül is nem előrelélést eredményez. Ideges is voltam annak idején a gödöllői ifjúsági parlament vitájáról szóló híreket hallván. Alapvető változásokat csak nagy felelősséggel, a feltételek biztosításával szabad csinálni. A gyors változás jelszavával és reményével ráadásul igen könnyű az embert manipulálni. Másrészt: lehet, hogy egyszerűbben is megoldhatók a problémák. Itt volt például a gépészparlament, s a javaslat: a kísérleti csoport képviselője legyen tagja a kari tanácsnak. A dékán ennek nem látta értelmét, de nem zárkózott el attól, hogy az őket érintő kérdések tárgyalására meghívja, a hallgatók pedig, úgy tűnik, presztízskérdést csináltak belőle. Én úg gondolom, hogy rossz az, ha a gépészkaron egy tankör képviseletét csak úgy lehet biztosítani, ha annak egy képviselője részt vesz a kari tanácsban — még ha különleges helyzetű tankörről is van szó. Összemosástalanítás — A demokrácia szempontjából elsőrendű fontosságú kérdés: milyen a demokratizmus a pártban? — Sokat küszködtünk, amíg kialakult az a mechanizmus, amely a gépészkaron ma is működik. Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a pártcsoportokban megfogalmazott problémák érdemben, torzítás nélkül jussanak el például a dékánhoz. Az alapszervezeti vezetőségek igyekeztek, s igyekeznek jól képviselni választóikat, és nem bírálják felül az általuk felvetett gondokat. Nagyon fontos kérdés, hogy az egyes területek tapasztalataiból, véleményeiből kibontsuk a kari szintű közöst, általánost, de ugyanakkor ne mossuk össze valami jellegtelen átlagba a helyi sajátosságokat. Fel kell ismerni azokat a dolgokat, amelyekben a kis közösség véle- , ménye mérvadó, ezt tisztelet- Minden politikai vita törvényszerűen átvezet az egyetemi okben kell tartani, ugyanakkor tatás fő kérdéseibe (Fotó Székely Tamás) Sok pólusnak híg a leve — A korábbiakban elmondottak alapján úgy tűnik, a szószátyár demokráciával szemben a „jó királyság"-ot, hatékony autokráciát tartod jobbnak? — Ez nem így van. A túlzottan sok pólusú hatalmi struktúra helyett azonban jobbnak tartanám, ha kevesebben döntenének — de gyorsabban, s markánsabban. S ha tévednének — álljanak a helyükre mások, s ennek legyen meg a szervezett, demokratikus biztosítéka. Teöke Gábor "Rosszindulatból" mondom. A munka ugyanannyi, a dicsőség viszont egyre nő... Jelenkorunk kínjai között szokás emlegetni, hogy manapság nemigen akar senki politikai-társadalmi funkciót vállalni. Így nemhogy válogathatnánk a tisztségviselők között, hanem szinte lasszóval kell fogni őket. Különösen áll ez — így mondják — a fiatalokra. Van aki ezt azzal magyarázza, hogy a családalapítástól, lakáshelyzettől űzötten nem érdemes funkciót vállalni, a politikába ölni az energiánkat, hisz míg mi ezzel foglalkozunk, a többiek géemkáznak... Ezzel kapcsolatban egy érdekes megfigyelést hallottam: míg a kis funkciókra úgy kell fogdosni — a jobbára fiatal vagy női — jelölteket, addig az idősebbek többnyire foggalkörömmel ragaszkodnak a cím-, státusz- és funkcióhalmozáshoz. Eszerint kell lenni egy pontnak, ami felett már érdemes funkciót vállalni. Logikus is, hiszen a második, harmadik megbízástól az általad végzett munka már alig növekedhet, ugyanúgy — mondjuk — napi négy óra az elfoglaltságod az egésszel. A feladatokat itt is, ott is úgyis elvégzi valaki, és tied a dicsőség. hajó Követeljük meg egymástól a szükséges mennyiségű pesszimizmust Ijesztő mértékű lopásokról adott részletes információkat az egyik múlt év végi impulzus, a villamoskari diákújság; a beszámolóból hosszú részleteket átvett a Jövő Mérnöke is. Egy beszélgetés valahol ezen a nagy egyetemen ... Valakivel, akinek nincs közvetlen köze az adott problémához, viszont volt KISZ-es tisztségviselő, kollégiumi nevelőtanár, tehát fiatal. Tehát ismeri a kollégiumi életet, házirendet, a rend vagy rendetlenség okát, szabályozó, rendező vagy rendezetlenítőelveit. Érdekelt abban, hogy ezek a szabályok milyenek. És komoly pártfunkciót visel. „Áttekintése” van. ★ Milyen ma a tágan értelmezett házirend a kollégiumodban? Mire mondják egyes „öregek”, „cinikusok”, „álszentek” és „konzervatívok”, hogy a mai műegyetemi kollégium (tisztelet a kivételnek!) egy kupleráj. Ahol a rendőrség egy tarka párduc előkerítését sem vállalná, nemhogy pénz, karóra, magnó tolvaját. Csaknem teljesen szabadon, alig ellenőrizve jönnek-mennek az emberek; a diákok, s a klubok hívott vagy hívatlan, várt vagy nem várt látogatói, a tartós szerelmek és az alkalmi partnerek, a társkeresők ... Akárkik, akik kíváncsiak, milyen egy kolesz belül és sokan mások! A negyven év második húsz esztendejében, a dinamikus fejlődés ragyogó égboltú éveiben sikerült három darab, ezres nagyságrendű — hatalmas forgalmú — monstrumot is építenünk... Sokat fejlődtünk. S egyúttal az épületek bejáratai is áttekinthetetlen metróbejárattá „fejlődtek”. J., akivel most beszélgetek, martinászcsaládból származik. Hozhatott volna hát magával otthonról puritán életszemléletet, szigorú felfogást a szabályokról és a rendről (mert az ilyesmi gyerekkorban akkor is mélyen beleivódik az emberek lelkébe, ha esetleg egész estéket vitatkoznak át később az apjukkal), mégis, a lopásokból származó százezres nagyságrendű anyagi veszteségek után is, ugyanaz a véleménye, mint a legtöbb bohó hallgatónak, s az (egyesek szerint a tömegek uszályában sodródó, népszerűséget hajszoló) KISZ-esnek, kollégiumi bizottsági titkárnak és nevelő tanárnak. Vívmánynak tartják a kollégiumi szabadságot, amit elveszíteni katasztrofális volna. Tudja, milyenek voltak az ország kollégiumi viszonyai a hatvanas években; látott régi házirendeket, amelyekben külön bejáratú és ellenőrzött fiú és lány-épületszárnyak, folyosók voltak. Mondja, hogy látta leírva: a vendég csak diákbizottsági tag kíséretében mehetett fel vendéglátója szobájába. Néhány éve még nálunk is fegyelmit kapott az egyik karon az a diák, akit rajtakaptak, hogy a kollégiumi szobában a partnernőjével töltötte az éjszakát. Ugyanakkor más kollégiumokban, a megértő igazgató, közderültségre, ráhúzta a paplan végét a kikandikáló négy lábra, s csak egy személyhez intézte a kérdést, amivel bejött a szobába —, szóval, látványosan deklarálta, hogy csak hallgatólagosan, de tudomásul van véve a „szabálytalanság” ... A türelem tovább nőtt, egy idő óta az egyetem legnagyobb részén csak csöveztetésért, esetleg prostituáltak benntartásáért (ez is már vagy nyolcéves história) adnak fegyelmit. A legtöbbet félszívvel, „megértően”, tucatnyi, esetleg hivatalosan is kimondott ellenvélemény ismeretében, némileg határozatlanul, de mindenekelőtt minél emberségesebben... Közben pedig legyünk őszinték, történtek hosszan titkolt, részleteiben furcsa históriák is. Halott idegen lányt találtak egy zuhanyozóban, aki ott lett öngyilkos, de senki sem tudta, senki nem akarta tudni, hogy kinek az ismerőse volt, hogy került be, holott azt az akkori, s a mostani szabályok szerint is nyilván kellene tartani, kihez jött egy vendég ... Erőszakos, félmeztelen idegen tört rá egy öltözködő lányra, aki az ablakon keresztül — szerencsére földszinti szobában történt az eset — tudott csak elmenekülni a nem is huszonéves férfi elől... Nem tudtuk, mikor mi volt a pontos igazság, csak a szokatlanul lassan terjedő szóbeszéd járta, a megkérdezett illetékesek tagadtak. Magyarán szólva, nem egyebek, mint pletykák. J. azt mondja, volt bennük valami, de mindennek, s a lopásoknak ellenére mindennél rosszabb volna a merev szabályok visszaállítása. — Ha az ember bennfentesen, magabiztosan jön be, szerintem a legtöbb kollégiumba be tud menni, ez tény. Bizonyára sehol sem volna lehetetlen olyan rendszert kialakítani a bejárat elrendezésével, valami elektronikus szerkezettel, lyukkártyával, blokkórával, akárhogy, amelyben mindenki ellenőrizhető, de ez embertelen... — Az is ezen a véleményen van, akit már komoly kár ért? — Nem tudom... Lehet, hogy inkább az egész épületben zárakat kellene cseréltetni, de ez rengeteg pénz, s milyenek vagyunk? Én is csak azóta zárom az ajtómat, amióta nős vagyok ... — Szerinted tehát a tolvajnak már kulcskészlete is van a szobákhoz. — Megmondom neked, mire gondolok. Nemcsak, hogy féltem a kollégiumok szabadságát, a szexuális szükségleteknek viszonylag rugalmasabban megfelelő házirendet, a kötetlen, természetes diákéletmódot, az egymás iránti bizalom éreztetésének lehetőségét, s azt az érzést, hogy szabadon élünk... De meg vagyok győződve, a srácok közt van kleptomániás, s néhányan vérszemet kaptak. ’ — ? — Igen. Sajnos. Mióta vannak azok a személyleírások (amelyekről az Impulzus cikke írt), utánafutottak egy-egy gyanús egyénnek, aztán sehol semmi, egyre erősebb érzésem, hogy kergetni a gyanús idegent, ez még mindig pótcselekvés, jó show, hisztéria, kinek-kinek a vérmérséklete szerint, de egyszer csak szembe kell néznünk majd valakikkel — közülünk... És nem jósolok a tolvajoknak nagy jövőt, mert ez a lopkodás nem ugyanaz, mint a puskázás, amit minden diák fedez... Azt senki nem fogja árulkodásnak tartani, ha tolvajt jelent. — Gondolod? Van valamilyen egységes norma a srácok körében, hogy mi a lopás, mi az árulkodás...? — Hogy a fenébe ne volna? Csóró diáktól elvegye a társa a kabátra, kajára, akár a sítúrára valót? — Akkor az ellopott videokamera már más eset... — Ugyan! Ekkora érték? Az nem egy embert szolgált, s hogy jutunk másikhoz? Dehogy más eset! — Biztos vagy benne, hogy mindenki így gondolkodik? — Biztos. Ezt a családból hozza magával a mai fiatal... Szerintem rövidesen rendbe jön ez a dolog... ★ Optimális. Optimista, így ugrálnak a fejemben a fogalmak, s nem értek egyet ezzel a fiatal kommunistával. Ez is előfordulhat, nem igaz? Legfeljebb ritkán vitatkozunk kommunista a kommunistával a nyilvánosság előtt, azaz ekkora nyilvánosság előtt. Vagy ha igen, nem mint kommunisták vitatkozunk, hanem témától függően, mint például építő és építtető, a vitában esetleg része van világnézetünknek, elkötelezettségünknek, de ez csak része. De most ez és csakis ez a szemszögem. A világnézet, hogy úgy mondjam. Egyetértek azzal, hogy a szexuális igények harmonikus kielégítése, a bizalom légköre, a fesztelenség létfontosságú az emberek számára, általában boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá teszi az egyetemi éveiket. De ezen túl tele vagyok kételyekkel. Először: a tolvaj (ok) a százezerrel együtt elvitték a bizalmat, a fesztelenséget és a szabadságot, de már — sokaktól — a biztonságérzetet is. Másodszor: ha szeretnénk, hogy ne veszítsünk el egy nehezen elért szintet, eredményt, akkor juszt is optimisták vagyunk, juszt sem nézünk szembe a fejlődés ellentmondásaival és nem is javítjuk ki az új rendszer hátrányait, s nem fejlesztjük tovább a rendszert? Hiába következik belőlük gond és baj ? Tényleg megvan az a veszély ilyenkor, hogy elveszítjük, amit elértünk? Harmadszor: tényleg egységes, vitathatatlan erkölcsi normák vannak lopás- és árulkodásügyben? Csak ki kell várni, amíg hatnak? Elmondom a híres pulóverpéldát: két család pihen a réten gyerekestől, s egy kisebb földhráz választja el őket egymástól. A gyerekek az egyik családtól átjönnek a kis magaslaton a másiknak a „térfelére”, kis ideig ott játszanak az idegen család közelében, majd szüleik visszahívják őket, s elszaladnak, ottfelejtve egy kék pulóvert. Kisvártatva áthallik, hogy a szülők szedelőzködnek, biztatják a sarcokat, gyerünk, indulás. A kis Mari, az innenső család gyermeke észreveszi az otthagyott pulcsit, s ugrik, hogy utánuk vigye. A családfő zordul szól: Hová rohansz? Ha nem jönnek érte vissza, ittfelejtették. Majd én megtalálom, s neked éppen jó lesz. Aztán az uborkásüveg-példa: Panna néni rendetlen, piszkos, öreg, elhanyagolt. Az ajtón öntözi ki a mosogatólevet, az üres piszkos edényt néha még az udvarra is kiteszi, hogy ne lássa azt a sok mosatlant. S kint felejti hosszasan az ötliteres uborkásüvegét is. Éppen nem lehet kapni égen-földön. Szomszéd Kocsisné bejön hát a kerítéslukon, s elviszi. „Egy ilyen koszos, rendetlentől? Azt sem tudja a vén hülye, hol mije hányódik... ”. Emlegethetném az alkatrészszerzési ügyeket (mert nem lehet kapni), a vámzűröket, a gyári szarkálkodást, a közértkosár, az éttermi edény hazaszállítókat. Szóval, olyan egyértelműek, biztosak a normák? ★ Nem is mondom, hogy nincs bennem is tehetetlenség-érzés kollégiumi lopásügyben. De dühömben még vitaköröket is képes lennék kezdeni erkölcsi kérdésekről, normaértelmezésről egy olyan kollégiumban, ahol mindenki meg van rázva ezektől az istenverte eseményektől. S ahol máig nem lehet elérni, hogy zárják a diákok az ajtókat. Ha nincsenek biztonságban, hát azt álmodják, hogy biztonságban vannak, s ha van, aki nem érdemli meg a bizalmat, ez nem ok arra, hogy ők elveszítsék, sőt arra sem, hogy korlátozzák kissé. Lehet, hogy beszélgetést rendeznék erről a stúdióban rendőrségi szakemberekkel. Tervezeteket bocsátanék össznépi vitára, hogy csinálhatnánk rendet. Megpróbálnék külföldi tapasztalatokat szerezni, de gyorsan. Nem tudom. Cselekvéskényszerem lenne. De éppen az a „világnézeti” problémám ebben a helyzetben, mint már annyiszor, hogy szabad-e optimistának lenni? Szerintem ez a fajta optimizmus annyi, mint elhinni, hogy az következik, ami jó nekem. Szeretném, érdekem lenne, tehát úgy is lesz. Pedig annyira nem valószínű!! Ebben a vitában, mint kommunista a kommunistának, azt mondom J.-nek, hogy követeljük meg egymástól a szükséges mennyiségű pesszimizmust, vagyis legyünk pontosak: a realitásérzéket. Van, aki peszszimizmusból nem cselekszik, úgy látszik, van, aki optimizmusból nem cselekszik; a régiek mind a kettőt úgy hívták, hogy jóra való restség... Erről mi a véleményed? ■algő