Új Szó, 1969-1970 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1970-05-23 / 42. szám

1970 május 23 Amikor felfelé jöttek, a hegyoldal sé­tányai még csaknem néptelenek voltak. Pedig sütött a nap, április vége volt, eny­hén meleg, aranyfényű tavasz. A hegy alján egy asszony cukorkát árult, meg nem is akármilyen édességet; ott pör­gette helyben a hurkapálcikára a vatta­cukrot, de csak imitt-amott akadt vevő. Leültek az egyik padra, a fiú frissen vasalt zsebkendőjét terítette a leány alá. Éppen a nagy szállodára lehetett látni. A szálló ablakai nyitva voltak, a szobák áhítozva szívták magukba a tavaszi fényt. Lakóik közül néhányan kint kö­nyököltek a nyitott ablakban. Hátukat kellemesen sütötte a nap, de mintha egy leheletnyi szél fújt volna. —Fázol?—kérdezte a fiú. —Még nem . . . —mondotta a szőke­hajú leány — de lehet, hogy fogok . . . —Vegyél csokit ... — kínálta. —Kösz . . . felezzünk . . . Sztaniolpapír zörgött, a fiú csokoládét nyújtott a leánynak, aki tört belőle. —Ne így . . . ! harapj . . . , akkor azt hiszem megcsókoltál . . . A leány a fejét rázta, hangosan fel­nevetett. —Nem, nem . . . Odanézz !—mondotta hirtelen és a szálló felé mutatott, ahol az egyik ablakban valaki meztelenül állt . . . vagy pontosabban, vetkőzött, s néhány pillanatra megállt az ablak előtt, ruhátlanul. —Szép? — kérdezte a leány gúnyosan. —Szép . . . nem szép ... — hangzott a válasz. A látomás eltűnt, az ablak is becsukó­dott. —Azért furcsa . . . —Micsoda? —Hát, hogy így odaáll meztelenül . . . —Máskor is láttam már . . . úgy lát­szik, ez itt szokás. —Furcsa szokás . . . Egy pillanatra csend támadt. A fiú meg szerette volna kérdezni, vájjon ki­állna-e ő is az ablakba, de nem. Nem kérdezi. Biztosan megbántaná. Persze ... hirtelen az is eszébe jutott, hogy egyszer mondott valami olyat, hogy a főnöke valami ilyesmivel megrnkatta . . . Ok­talan gondolat! Lent gépkocsik futottak, körülöttük a tavaszodó hegy pompázott, olykor-oly­kor madárfütty indult valamelyik fáról, bokorról, aztán az is elhallgatott. —Jó lenne, ha lenne kocsim? —Jó ... De ne hidd, hogy jobban be­csülnélek. A kocsi nem minden! —De én elvinnélek . . . messze . . . mindenfelé... —Hová? —Az egész világon körbe . . . —Mindegy . . . Az ember ember, a ko­csi az kocsi. Kocsi nélkül is rendes lehet az ember . . . A fiú szinte belepirult. Jól esett halla­nia, hiszen a kocsi elérhetetlennek tűnt végképp előtte, aki a kisvárosi iskolában apró nebulók fejébe próbálgatja elültetni a nagy tudomány sok-sok csiráját . . . Nincs amerikai nagybácsi, nincs semmi remény, hacsak a lottó nem! —De azért jó lenne elmenni világot látni . . . —Jó ... —Szívesen jönnél velem a világ körül? —Most rossz hangulatban vagyok. Ne kérdezz ilyesmit . . . —Hát milyesmit kérdezzek? —Semmilyesmit. Hallgassunk! A száloda ablakaiban újabb fejek je­lentek meg, az előbbiek közül néhányan eltűntek. Még sosem látta innen a várost, nem szokott erre járni. És ő . . .? Az előbb azt mondta: “máskor is látta már . . .” Várjon egyedül járt erre, vagy mással . . .? —Mikor lesz jó kedved? Holnap? —Lehet, hogy holnap . . . —Holnap is eljövünk ide? Nem válaszolt, a fiúra nézett,­­s elne­vette magát. —Tudod mit? Majd decemberben . . . —Ez csak tréfa ... ne tréfálj velem! —Jó, nem tréfálok . . . Nagyon fáj a fejem.­­—Miért nem mondtad eddig? De hol­nap, ugye, eljövünk? —Mondottam . . . majd decemberben. Felállt, a fiú is. —Jó, decemberben! Elindultak a napsütötte sétányon, csak most vették észre, hogy a kis­pado­kon itt is, ott is ülnek. —Szóval decemberben . . . Nekem az is jó. —Vagy a jövő nyáron . . . A leány újra nevetett, és megfogta a fiú kezét. Egymásra néztek, mosolyog­tak, aztán futni kezdtek lefelé, kéz a kézben, a leány haja lobogott és kaca­gása még felhallatszott a sétány végéig. Odalent megálltak egy pillanatra, amíg megcsókolták egymást, aztán ka­ronfogva mentek tovább . . . Antalfy István M­INDIG TA­VASZ... ÚJ SZÓ Svéd munka- és lakásügyi miniszter látogatása budapesti létesítményeknél SVÉD építésügyi küldöttség Eric Holmqvist, a Svéd Királyság munka- és lakásügyi minisztere vezetésével látogatást tett a Terve­zésfejlesztési és Típustervező Intézetnél és a 3-as számú Mázgyár­nál. A vendégek megtekintették még a nemrég felavatott budapesti Metrót is. Képünkön: Eric Holmquist és Bondor József, építésügyi miniszter. 5 oldal IIIIIIIIIMIIIIIIIIilllllllllllllllllllllilllllllllllllllliilllllllllllllililllllllllillllilllllllllllllMIIIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIIIIillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllMllllllllillllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll Sallai Elemér: TITKOS! SZIGORÚAN BIZALMAS! TITKOS INTŐ JELEK A JÖVŐRE: Megvert fasiszta parancsnokok keserves sirámai lány vezérezredes elkésett felismerései (Folytatás a múlt hétről) A villámháborúra szisztematikusan ké­szülő és a maga nemében valóban párat­lan haditechnikát felhalmozó hitlerista Wehrmacht szakemberei már a háború első szakaszában felismerték, hogy hadi­gépezetük fölényét c­sak látszólagosan és átmenetileg igazolja a Szovjetunió ellen indított támadás meglepetésszerűsége. Már ekkor megszülettek olyan értékelé­sek, amelyeket—a dühkitörésektől félve — még Hitler elől is eltitkoltak, mert felismerték, hogy a szovjetország óriási méretű ipari kapacitása, a tudományos kutatóintézetek széles hálózata, valamint a stratégiai szempontból döntő fűtő- és nyersanyagbázisok feltárása olyan kitű­nően felszerelt hadműveleti kötelékek és magasabb gépesített egységek megszer­vezését tette lehetővé, amilyenekkel ed­dig még nem ütköztek meg a Szovjet­unió elleni támadást megelőző időben. Érthető, hogy a németeknél lényege­sen kevésbé tájékozott és a világnézeti kényszerképzetekből eredő fikciók hatá­sa alatt még inkább szűk látókörű Hor­­thy-stratégáknak milyen — újabb — meglepetést okoztak a szovjet fegyve­rekkel történt első találkozások. Elsőnek abból a jelentésből idézünk, amelyet hétpecsétes titokként, szigorúan bizalmasan vitéz Jány Gusztáv vezérez­redes, az ízzé-porrá vert 2. hadsereg — haditapasztalatokban gazdag — parancs­noka intézett a honvédvezérkar főnöké­hez. “Azt kérem Nagyméltóságodtól, hogy ne csak a kiképzés tekintetében egy­szerűsítsünk rendkívül sürgősen, ha­nem a fegyver kivitelezésében is. A­­kármelyik orosz fegyvert veszem kéz­be, valamennyi durva formájú ugyan, de alig áll néhány alkatrészből. Ezek sem finoman csiszolt, szellemes szer­kezetek, hanem egyszerűek és törhe­tetlenek. Nem kell hozzájuk műmes­ter, szétszedésüket és összerakásukat nem kell hónapokig gyakorolni. Pom­pásan, eredményesen működnek, de a legegyszerűbb ember is azonnal meg­érti szerkezetüket és el sem tudja rontani azokat. Akár a szovjet önmű­ködő puskát, a géppisztolyt, a nehéz­puskát, az aknavetőt, vagy a Sztálin orgonát nézem — valamennyi kitűnő hatású, remek fegyver. Ugyanakkor olcsók, tömegesen előállíthatók. A magyar géppisztoly majdnem 300 pen­gőbe kerül, az orosz ennek egyötödé­ért előállítható. Külön kiemelem, hogy mint egyéni fegyver, különösen az orosz automata pisztoly, automata puska, valamint a kis gránátvető volt csapatainknak nagyon kellemetlen. Ami az orosz tan­kokat illeti, az orosz T-34-essel szem­ben a mi T-38-asaink a harcot felvenni nem tudják. Egy ellentámadásból alig néhány tankunk menekül vissza, a többit az oroszok kilövik. A mi pán­célvadászaink és a T-38-asok nem kor­szerűek, zsákmányai lettek az orosz T-34-eseknek és KV-II-eseknek, mert ezek páncélját átütni nem tudják. Az oroszok például a harmadik urivi csa­tában nevetve kiültek harckocsijaik tornyába és kigúnyoltak bennünket.” Alátámasztják a 2. hadsereg megvert parancsnokának siralmait a haditechni­kai szakértők, vitéz Bajnóczy Zdenko főhadnagy, Praznovszky Kálmán vezér­kari százados és a Magyar Királyi Hon­véd Haditechnikai Intézet szakmai véle­ményei, amelyeket ugyancsak “szigorúan titkos” jelzéssel terjesztettek fel a ve­zérkari főnöknek. “A mi tüzünk teljesen alárendelt jel­legű volt — jelenti Bajnóczy — az oroszokéval szemben. Ez pánikhoz és az önbizalom elvesztéséhez vezetett. Az ok az volt, hogy az oroszok kezében az automata puska és különösen a távcsöves puska rendkívül hatásos fegyvernek bizonyult.” Praznovszky százados a szovjet gép­pisztolyt, a kézigránátot, különösen az akkori 33-M-típusút és a “Tokarev” ön­­töltőspuskát méltatja. “Az orosz géppisztoly az eddigi har­cokban nagyon jól bevált. Hihetetlen, hogy az orosz gyalogságot milyen nagy számban, szinte tömegesen lát­ták el ezzel a hatásos kézifegyverrel. Fontos lenne, hogy tüzetesen megis­merkedjünk szerkezetével ... Kitű­nően használják az orosz katonák nyeles kézigránátjaikat is. Erdei har­cokban előnyben van a csapódó kézi­gránáttal szemben, mert fához ütődve, idő előtt nem robban. Éppen időzített­­ségénél fogva igen hatásos a helység­harcokban és a kiserődök ellen is. A legnagyobb fejlettségi fokot az idő­zített kézigránátoknál a 33-M típusú szovjet kézigránát képviseli. Dobásnál ez teljesen automatikusan viselkedik: a csappantyú ellobbantását ugyanaz a rugó hajtja végre, amelynek erőfeszí­­tését maga a dobási lendület adja meg ... A 41-M “Tokarev” öntöltő puska azért igen jó fegyver, mert a tapasztalatok szerint lőszabatossága kiváló, tűzgyorsasága nagy, hátralö­­kése pedig úgyszólván semmi.” A honvéd Haditechnikai Intézetnek a Honvédvezérkar főnöke elé terjesztett 58.800/9. számú jelentésében elsősorban a szovjet páncélosok hatékonyságának értékelése tarthat érdeklődésre számot: “Az oroszok a harckocsik szerkeszté­sében meglepően rövid idő alatt értek el igen figyelemreméltóan magas szín­vonalat. Főértékük a kiváló acélból készült erős páncélzat és a hatékony lövéstechnika. Rendkívül veszedelmes ellenfél a T-34-es — hatékony fegy­verzete, ferde páncélzata és nagy moz­gékonysága miatt. A KW­ I nehéz harcokési kevésbé mozgékony ugyan, de fegyverzete rendkívül erős s leküz­dése nagyon nehéz, mert 75 millimé­teres páncélzatát kevés fegyver bírja átütni.” (Folytatjuk)

Next