Kapu, 1989. február (2. évfolyam, 2. szám)

Nagy Attila Kristóf: enyhe mozgolódás a kelléktárban (vers) - Szabados Tamás: Weisz Árpád a szegletkövön (vers)

MACY ATTILA KRISTÓF enyhe mozgolódás a kelléktárban „...azt állítjuk, hogy az uniformisos típus disznó, nem ember. És természetesen szabad rájuk lőni.” (Ulrike Meinhof) elő hát az érzelmekkel ki a garderobe-szekrényből a varrottas dolmányt sújtásos mentét kócsagtollas szemfedőt pitykés dilizubbonyt! fázika nemzettest a gombhoz vett kabátban meghűlt — hideg akár a jólnevelt hulla szaglik is már vagy csak csonkolt végtagjai üszkösödnek csendben? négy-öt magyar összehajol, gomboljuk újra a mellényt a csontokon? így töprenkednek előadás után örök öltöztetők örök sminkesek kelletlen kellékesek a keleti kamara­színpadon még ha statiszták is hullamosak vagy siratóasszonyok holt eszmék nekrofil szerelmesei ki sokat turkál végül jó jelmezze lel vegyétek vissza csak a zöld zubbonyokat vadásszatok hát a veszett vadőrrel paro­­lázzatok! lőjjetek bakot és igyatok áldomást míg dübörögnek a dózerek célzóvíztől nehéz fejjel gajdoljatok régi dalt! véreres vörös szemetek rég befelé fordult, kint is bent is országnyi lucskos agyhalál SZABADOS TAMÁS Weisz Árpád a szegletkövön Tavasz volt határozottan tavasz. A térkép­fejű egyre határozottabb hangot ütött meg (legalább 10 kilót hízott azóta) és a Kremlben az illetékesek övüket lassan a kezükre kezdték csavarni. A kivénhedt színész utolsó fellépésére indult Moszkvában újrabetonozták az elnöki kocsi útvonalának utait a világ lélegzetelállva figyelte a mutatványt csak az nem volt világos ki­ugrik és ki tartja kezében a karikát. — Mekkora szar lehet — gondolta W. Á. A zsebkopasz pengeélességű száját összeszorítva vigyorgott ő már tudott valamit. (Milyen kellemes szarszag lengi körül mondta egyszer Sz. L. de ezen most már senki sem nevet) Tavasz volt és a sarki rendőr kezében kivirágzott a gumibot. 15-én a tüntetők szabadon követelhették a kormány lemondását senki sem verte meg őket ezért. No és akkor mi van? A gyeplő egyik szárát meghúzzák a másikat lassan utána engedik és boldog vágtában kanyarodunk balra. Vegyék tudomásul mondta a sakkmester hogy Afganisztánban az Afganisztán és Magyarország az Magyarország. Ő csak tudja. Petőfi véres árnya hiába int felénk úgy 140 év távolából legfeljebb a költők mosakodtak egy kissé. Különben nyugodtan éltünk megszállva és feldarabolva. A sajtó szabadjára eresztve dühödten kaffogott „egy tőlünk keletre eső ország“ felé de a reform megvalósítását nem emlegette senki (lehet hogy megvalósult észrevétlen mint már annyiszor a történelemben mikor már csak a diadalmas véget jelentik be) Tíz éve köztudott dolgokat mennydörögtek mintha a magyar nép az utóbbi 40 évben ismereteit illetően bármikor is a sajtójára szorult volna. Új hangnemük egyre vészesebben közelítette annak az országnak a sajtóját amikor az egy „tőlünk nyugatra lévő“ országról beszél. De W. Á. nem felejtett semmit azt sem, hogy idáig mit írtak ugyanezek az urak — bár vannak csodálatos megvilágosodások — ugyanannak a humánumnak a nevében. Csak azt nem értette, hogyan képesek reggelenként a tükörbe nézni. Azután megfejtette: ahogy idáig. Tavasz volt HATÁROZOTTAN tavasz. Január 1-től nyitva a határ. A kör bezárult és W. Á. leült egy szegletkőre mert immár nem volt hova elinduljon.

Next