Kapu, 1989. február (2. évfolyam, 2. szám)

Krasznai Zoltán: Veszélyes vélekedések

4 KRASZNAI ZOLTÁN Veszélyes vélekedések (A „reform-diktatúra“ esélyeiről) „.. .mert növeli, ki elfödi a bajt...“ (Illyés Gyula: Bartók) A Budapesti Sportcsarnokban november 29-én megrendezett pártaktíván az MSZMP főtitkárának szájából olyan kifejezéseket hallottunk, amelyeket demokratizálódó közéletünk varázsában élve már egy ideje a politikai kultúra terrénumán kívülinek gondol­hattunk. „Ellenforradalom, fehérterror, osztályharc“ — röpköd­tek az ötvenes éveket felidéző kifejezések. A gondolat első rianása a hökkenésé volt: no igen, hazatérve a nyugat-európai maszkabálról az MSZMP főtitkára saját igazi fi­zimiskáját mutatta híveinek. A második viszont az elemzésé: ha egy rendszer politikai vezetőjének a fejében a rendszer fennállásá­nak negyvenedik évében ilyen fogalmak társulnak a demokratizáló­dáshoz, az a szükségesnél is több ok a történelmi küldetéstudat reví­ziójára. A harmadik reakció az ösztönöké: ha ez így megy tovább, még az osztályharc éleződésének tétele is elő fog mászni az ideológi­ai mélyhűtőből. (Lehet, hogy mégis a boldogtalan emlékezetű Jo­­szif Visszarionovicsnak lenne igaza: a szocializmusban törvénysze­rűen éleződik az osztályharc? Tényleg ennyire nem kellene nekünk az az egyre sápatagabb fényes jövő?­ Kisvártatva azonban visszatalált reformeri habitusához Grósz Károly, s ettől kezdve újból ércesen zengett a reformretorika. A figyelmetlen nézők (olvasók) tudatzavarról, sőt inkonzisztenciáról beszéltek: hogy lehet a sztálinizmus zord kísértetével riogatni az amúgy is csak verbálisan (reálisan , verbálisan) létező gyenge reform-sarjacskákat? Akik így vélekedtek, nem vették észre, hogy a főtitkári beszéd két része logikusan kapcsolódott egymáshoz. Az összekötő kapocs szerepét betöltő mondat így hangzott: „A nem­zetközi gazdaságtörténetben struktúraváltást eddig csak diktatóri­kus módon valósítottak meg.“ Ezután következett a kegyosztó gesztus: a gazdaságtörténeti tapasztalatok ellenére „mi azonban mégis ezt az utat választot­tuk...“ (ti.: a „szocialista demokratizálás“ útját). Ne tekintse az Olvasó rosszhiszeműségnek, hogy már most megfogalmazom a néhány hónap múlva könnyen esedékessé váló magasszintű bejelentés szövegét: „Mivel hazánkban a fölülről­­meg-­elengedett demokrácia megzabolázhatatlanná vált, anar­chiába (pártalakulások) és »fehérterrorba« torkollott, egyébként is éleződik az osztályharc, a nemzet jövője iránti felelősségtől áthat­va és a gazdaságtörténeti tapasztalatokat (is) felismerve, valamint a szükséges gazdaságszerkezeti átalakulások ösztönzése végett a párt vezetése úgy döntött, hogy újból bevezeti (variáns: kellő eré­­llyel érvényesíti) a diktatúrát (szükségállapotot — ahogy tetszik).” Ne tessék mosolyogni: nemcsak az 1981-es esztendő Luca-székéről integet felénk a fekete szemüveges (vö.: fényes) jövő, hanem a re­­formerségből csak alig „kizupátt“ szakértők szájából is mind töb­bet hallani a szót: reform-diktatúra. Még csak ízlelgetik, forgatják szájukban, öblögetik: re-form-dik-ta-tú-ra. Fából vaskarika. A főtitkári beszédben elhangzott gazdaságtörténeti hivatkozás ugyanis pontatlan és helyzetünkre nem érvényes. Igaz ugyan, hogy a megkésve felzárkózó, ún. „periféria-országok“ általában valami­féle — rendszerint jobboldali —diktatúra körülményei között kezdték meg a felzárkózást, ám mihelyt a gazdaságszerkezeti alkal­mazkodásban elérték azt a küszöböt, ahol a diktatúra a további adaptációt már akadályozta, a társadalmak lerázták magukról — nem könnyűszerrel, de általában vértelenül (lásd: Portugália, Gö­rögország, Spanyolország, Törökország, Brazília, Argentína, Dél- Korea, Fülöp-szigetek stb.). Ám félreértés ne essék: a gazdasági szerkezetátalakításban élenjáró, a világgazdaság strukturális átala­kulását multinacionális vállalataik működő tőkekihelyezéseivel mozgásba lendítő országok a polgári demokrácia körülményei kö­zepette hajtották végre az MSZMP főtitkára által is oly kívánatos­nak tartott fordulatot (USA, Japán, NSZK és a Thatcher-korszak Angliája). A vezető tőkés országokban végbemenő szerkezeti átala­kulás tette lehetővé és ösztönözte a megkésve felzárkózó országok szerkezeti alkalmazkodását. Ha fordítva lett volna, úgy a farok csóválta volna a kutyát, ami (általában) ellentmond mindennapos tapasztalatainknak. A világgazdasági összefüggésekből számos következtetés adó­dik, ezek azonban alapvetően különböznek attól, ami a főtitkári beszédben elhangzott: 1. A világgazdasági léptékkel mérve legjelentősebb szerkezeti átalakulások a polgári demokrácia körülményei között zajlottak le. Ezekben az országokban semmi szükség nem volt a demokrati­kus intézmények „leváltására“. JÁRAI ISTVÁN ULTIMA RATIO (Dunatáj ’89) Kicsorbult peremén a porcelán időnek Festett indák a homlokomra nőnek, S hullámzó nem-tudásban: Botladozom erdei szederben, Mezőn kukoricásban. Bugája­ vesztett metsző levelek közt, Vagy szúrós összevissza gazban, Kapaszkodni kéne holmi igazban, Otthonban, Kihajló, fészek­hordó ágban, Mielőtt a reményt golyóra váltják, Ott, abban a kukoricásban. Nézd, tudom, hogy oly világban nincs tovább, Hol kéz a kézben játszik A képzelettel, Ami valóságnak látszik — Ottan az itt és itt az ottan Elnyugszik végül, csöndet ér földbe­ fagyottan. És nincsen hivatalos változat. Csak kivert fogú látszatok. HÁT NESZTEK EGYETLEN HATALMAM: VAGYOK, HOGY JÁTSSZATOK.

Next