Kapu, 1989. február (2. évfolyam, 2. szám)
Krasznai Zoltán: Veszélyes vélekedések
4 KRASZNAI ZOLTÁN Veszélyes vélekedések (A „reform-diktatúra“ esélyeiről) „.. .mert növeli, ki elfödi a bajt...“ (Illyés Gyula: Bartók) A Budapesti Sportcsarnokban november 29-én megrendezett pártaktíván az MSZMP főtitkárának szájából olyan kifejezéseket hallottunk, amelyeket demokratizálódó közéletünk varázsában élve már egy ideje a politikai kultúra terrénumán kívülinek gondolhattunk. „Ellenforradalom, fehérterror, osztályharc“ — röpködtek az ötvenes éveket felidéző kifejezések. A gondolat első rianása a hökkenésé volt: no igen, hazatérve a nyugat-európai maszkabálról az MSZMP főtitkára saját igazi fizimiskáját mutatta híveinek. A második viszont az elemzésé: ha egy rendszer politikai vezetőjének a fejében a rendszer fennállásának negyvenedik évében ilyen fogalmak társulnak a demokratizálódáshoz, az a szükségesnél is több ok a történelmi küldetéstudat revíziójára. A harmadik reakció az ösztönöké: ha ez így megy tovább, még az osztályharc éleződésének tétele is elő fog mászni az ideológiai mélyhűtőből. (Lehet, hogy mégis a boldogtalan emlékezetű Joszif Visszarionovicsnak lenne igaza: a szocializmusban törvényszerűen éleződik az osztályharc? Tényleg ennyire nem kellene nekünk az az egyre sápatagabb fényes jövő? Kisvártatva azonban visszatalált reformeri habitusához Grósz Károly, s ettől kezdve újból ércesen zengett a reformretorika. A figyelmetlen nézők (olvasók) tudatzavarról, sőt inkonzisztenciáról beszéltek: hogy lehet a sztálinizmus zord kísértetével riogatni az amúgy is csak verbálisan (reálisan , verbálisan) létező gyenge reform-sarjacskákat? Akik így vélekedtek, nem vették észre, hogy a főtitkári beszéd két része logikusan kapcsolódott egymáshoz. Az összekötő kapocs szerepét betöltő mondat így hangzott: „A nemzetközi gazdaságtörténetben struktúraváltást eddig csak diktatórikus módon valósítottak meg.“ Ezután következett a kegyosztó gesztus: a gazdaságtörténeti tapasztalatok ellenére „mi azonban mégis ezt az utat választottuk...“ (ti.: a „szocialista demokratizálás“ útját). Ne tekintse az Olvasó rosszhiszeműségnek, hogy már most megfogalmazom a néhány hónap múlva könnyen esedékessé váló magasszintű bejelentés szövegét: „Mivel hazánkban a fölülrőlmeg-elengedett demokrácia megzabolázhatatlanná vált, anarchiába (pártalakulások) és »fehérterrorba« torkollott, egyébként is éleződik az osztályharc, a nemzet jövője iránti felelősségtől áthatva és a gazdaságtörténeti tapasztalatokat (is) felismerve, valamint a szükséges gazdaságszerkezeti átalakulások ösztönzése végett a párt vezetése úgy döntött, hogy újból bevezeti (variáns: kellő eréllyel érvényesíti) a diktatúrát (szükségállapotot — ahogy tetszik).” Ne tessék mosolyogni: nemcsak az 1981-es esztendő Luca-székéről integet felénk a fekete szemüveges (vö.: fényes) jövő, hanem a reformerségből csak alig „kizupátt“ szakértők szájából is mind többet hallani a szót: reform-diktatúra. Még csak ízlelgetik, forgatják szájukban, öblögetik: re-form-dik-ta-tú-ra. Fából vaskarika. A főtitkári beszédben elhangzott gazdaságtörténeti hivatkozás ugyanis pontatlan és helyzetünkre nem érvényes. Igaz ugyan, hogy a megkésve felzárkózó, ún. „periféria-országok“ általában valamiféle — rendszerint jobboldali —diktatúra körülményei között kezdték meg a felzárkózást, ám mihelyt a gazdaságszerkezeti alkalmazkodásban elérték azt a küszöböt, ahol a diktatúra a további adaptációt már akadályozta, a társadalmak lerázták magukról — nem könnyűszerrel, de általában vértelenül (lásd: Portugália, Görögország, Spanyolország, Törökország, Brazília, Argentína, Dél- Korea, Fülöp-szigetek stb.). Ám félreértés ne essék: a gazdasági szerkezetátalakításban élenjáró, a világgazdaság strukturális átalakulását multinacionális vállalataik működő tőkekihelyezéseivel mozgásba lendítő országok a polgári demokrácia körülményei közepette hajtották végre az MSZMP főtitkára által is oly kívánatosnak tartott fordulatot (USA, Japán, NSZK és a Thatcher-korszak Angliája). A vezető tőkés országokban végbemenő szerkezeti átalakulás tette lehetővé és ösztönözte a megkésve felzárkózó országok szerkezeti alkalmazkodását. Ha fordítva lett volna, úgy a farok csóválta volna a kutyát, ami (általában) ellentmond mindennapos tapasztalatainknak. A világgazdasági összefüggésekből számos következtetés adódik, ezek azonban alapvetően különböznek attól, ami a főtitkári beszédben elhangzott: 1. A világgazdasági léptékkel mérve legjelentősebb szerkezeti átalakulások a polgári demokrácia körülményei között zajlottak le. Ezekben az országokban semmi szükség nem volt a demokratikus intézmények „leváltására“. JÁRAI ISTVÁN ULTIMA RATIO (Dunatáj ’89) Kicsorbult peremén a porcelán időnek Festett indák a homlokomra nőnek, S hullámzó nem-tudásban: Botladozom erdei szederben, Mezőn kukoricásban. Bugája vesztett metsző levelek közt, Vagy szúrós összevissza gazban, Kapaszkodni kéne holmi igazban, Otthonban, Kihajló, fészekhordó ágban, Mielőtt a reményt golyóra váltják, Ott, abban a kukoricásban. Nézd, tudom, hogy oly világban nincs tovább, Hol kéz a kézben játszik A képzelettel, Ami valóságnak látszik — Ottan az itt és itt az ottan Elnyugszik végül, csöndet ér földbe fagyottan. És nincsen hivatalos változat. Csak kivert fogú látszatok. HÁT NESZTEK EGYETLEN HATALMAM: VAGYOK, HOGY JÁTSSZATOK.