Katholikus Néplap, 1855. január-május (8. évfolyam, 1-18. szám)

1855-01-03 / 1. szám

2 nevel, önmagával s az egész világgal kibékülve a legboldogabbak egyikének tartja magát. Szo­morú, szomorú múlt te, s te vidám, örvendetes jelen! Mikép gondoljak én rád, oh sötét múlt! Te vagy ... de nem, nem mondom el, mi vagy te énnékem , hisz sokat, nagyon sokat tanultam én belőled. Megtanultam , hogy gyarló ember va­gyok, s mégis a hatalmas Isten őrködik fölöttem. Gyarló vagyok, ezt saját tapasztalásomból tu­dom , ollyan vagyok, mint a földön heverő pá­­­boly, amellyet kénye szerint emel vagy sújt le a zúgó szél keze. De az Isten, olt ezen jóságos atya, ki csak azért eresztette el, vagy mit mondok, nem eresztette­m el kezemet, én magam löktem őt el magamtól, s idegen isteneknek, önnön szenvedé­­lyimnek, indulatimnak szolgáltam; de ő csak ha­gyott, s én mint pásztornélküli juh idestova bo­lyongtam, miglen malasztjának hevitő sugarai, felolvaszták szivem jegét , megnyiltak szemeim, s visszakivánkoztam az Ő atyai karjaiba. S most itt vagyok, visszajöttem, mint a tékozló fiú, kö­nyeimmel áztattam térdeit s ő megbocsátott....... Oh te szép szeretet anyja, Magyarok dicső ki­rálynéja, ki szüled a kegyelem Istenét, légy ezen­túl is a kegyelmek osztogatója s a bűnösök me­nedéke. Légy közbenjárom szent Fiadnál, hogy ő, kit én holnap magamhoz venni szándékozom, maradjon velem mindörökké. Úgy legyen.“ Ezek a napló végszavai. S valljon mi lehetett oka az itt beszélő ifjú illy nyilatkozatának ? Valljon mi vezethette őt el jóságos Atyjától, az Istentől?.. Újra fölütöm a naplót, s néhány lappal előbb ezt találom. ..Hi­ába, mind hiába, tovább már nem játszhatom Is­tenemmel. Lelkemben egy visszafojthatlan kí­vánság támadt: vissza kell térni, kitől elpártol­tam, atyámhoz, kit olly rútul meggyaláztam. „Miserere mei Deus secundum magnam miseri­cordiam tuam.“ Irgalmazz nekem Istenem a te nagy irgalmasságod szerint és törleszd el bűnö­met. „Táplálj Uram engem a könyhullatás ke­­­nyerével, és nyújtsd nekem a könyhullatás ita­lát mértékben.“ Nem, tovább nem lehet, — én megyek s megvallom bűnömet. De hogyan? Ké­pes leszek-e én szóval elmondani minden csele­­kedetemet? Képes leszek-e én szóval leírni lelkem előbbi állapotját? Nem. S azért rendbe szedem először egész életem történetét, s írásba foglalva nyújtom át lelkiatyámnak. Isten , segíts e nagy munkában! „Születtem 1832-ik évi Boldogasszony-hó 26-ik napján.Szüleim szolgálattal keresték min­dennapi kenyerüket. Én voltam másodszülöttjök. S tán ez volt oka, hogy velem mindjárt kisded koromban is olly szigorún bántak, és nekem sem­mit el nem néztek, míg ellenben bátyám iránt igen engedékenyek és kimélők voltak. Úgy lát­szott, hogy bátyámat inkább szerették, mint en­­gemet; s mégis nem ő, hanem én voltam az, kit jobban szerettek. Ha olly szigorún nem bánnak velem, s minden legkissebbért meg nem fedde­­nek, ki tudja, mi lett volna belőlem ? Természe­temnél fogva igen igen érzékies voltam. Indula­­timat nem bírtam féken tartani; különösen nagy volt bennem a falánkság, mellyért nem egyszer büntetett meg édes anyám. Az imádsághoz jóko­rán hozzá szoktatott jó anyám, s mig kisebb vol­tam, mindig keresztet vetve, s e fohászt rebegve kellett lefekünnöm: „Jézus, Mária, szent József légy velem.“ Később pedig soha sem kaptam e­­lőbb kenyeret, vagy ebédet és vacsorát, mig csak az illető imádságot el nem mondottam. Jól em­lékezem rá: egykor épen estére harangoztak, s én házunk kapujában játsztam, a harangszóra térdre borultam, s az Úr angyalát kezdém imád­kozni, midőn egy idegen lévén arra s hallván, hogy olly szépen tudok imádkozni, egy krajczárt adott ajándékba. Olly érzékies gyermeknek, mint én valók, ez nagyon jól esett, és csak annál in­kább nevelte bennem a hiúságot és kevélységet. Hét éves koromban iskolába adtak szüleim, de már ekkor jól tudtam olvasni, mert anyám, mi­helyt csak elég erősnek gondolt rá, elővett az a b cz-vel. Mikor aztán tanítom újra az a b cz-t, s a szótagolást próbáltatta velem, csak nevettem ma­gamban, és vártam az alkalmat, midőn olvasás­­bani jártasságomat kitüntethessem. Ez nem so­kára megtörtént, s én örültem, rendkívül örültem, ha tanítóm dicsért és társaim bámultak. Ez még inkább növelte büszkeségemet, melly végre te­tőpontját érte el, midőn elemi iskoláim végezté­vel egy ezüst keresztecskével ajándékoztak meg. A hiúság, a dicsvágy, a büszkeség felsőbb isko­láimban sem haltak ki szívemből. Az iskolai ren­det szorosan megtartom, lecskéimet pontosan meg­­tanulom, mert én tündökleni vágytam. De ke­­vély voltam, és szégyennek tartottam, valamit mástól kérdezni, s azért vagy könyvek olvasása, vagy hallgatás által iparkodtam tudatlanságo­mat elhárítani. Könyveket kezdek hát olvasni, s­oh Istenem, milly könyveket! Egyszerre csak azt vevem észre, hogy nekem is megnyiltak sze­meim, mint első szüleinknek, s én látom, hogy meztelen vagyok, elvesztettem a keresztségben nyert ártatlanság fehér öltönyét ... S szégyen­lettem az emberek szemébe nézni; azt gondol­tam, mindenik kiolvassa szememből a benne rej­lő gondolatokat. Az érzékiség rabja lettem­­. . .

Next