Katholikus Néplap, 1855. január-május (8. évfolyam, 1-18. szám)
1855-01-03 / 1. szám
2 nevel, önmagával s az egész világgal kibékülve a legboldogabbak egyikének tartja magát. Szomorú, szomorú múlt te, s te vidám, örvendetes jelen! Mikép gondoljak én rád, oh sötét múlt! Te vagy ... de nem, nem mondom el, mi vagy te énnékem , hisz sokat, nagyon sokat tanultam én belőled. Megtanultam , hogy gyarló ember vagyok, s mégis a hatalmas Isten őrködik fölöttem. Gyarló vagyok, ezt saját tapasztalásomból tudom , ollyan vagyok, mint a földön heverő páboly, amellyet kénye szerint emel vagy sújt le a zúgó szél keze. De az Isten, olt ezen jóságos atya, ki csak azért eresztette el, vagy mit mondok, nem eresztettem el kezemet, én magam löktem őt el magamtól, s idegen isteneknek, önnön szenvedélyimnek, indulatimnak szolgáltam; de ő csak hagyott, s én mint pásztornélküli juh idestova bolyongtam, miglen malasztjának hevitő sugarai, felolvaszták szivem jegét , megnyiltak szemeim, s visszakivánkoztam az Ő atyai karjaiba. S most itt vagyok, visszajöttem, mint a tékozló fiú, könyeimmel áztattam térdeit s ő megbocsátott....... Oh te szép szeretet anyja, Magyarok dicső királynéja, ki szüled a kegyelem Istenét, légy ezentúl is a kegyelmek osztogatója s a bűnösök menedéke. Légy közbenjárom szent Fiadnál, hogy ő, kit én holnap magamhoz venni szándékozom, maradjon velem mindörökké. Úgy legyen.“ Ezek a napló végszavai. S valljon mi lehetett oka az itt beszélő ifjú illy nyilatkozatának ? Valljon mi vezethette őt el jóságos Atyjától, az Istentől?.. Újra fölütöm a naplót, s néhány lappal előbb ezt találom. ..Hiába, mind hiába, tovább már nem játszhatom Istenemmel. Lelkemben egy visszafojthatlan kívánság támadt: vissza kell térni, kitől elpártoltam, atyámhoz, kit olly rútul meggyaláztam. „Miserere mei Deus secundum magnam misericordiam tuam.“ Irgalmazz nekem Istenem a te nagy irgalmasságod szerint és törleszd el bűnömet. „Táplálj Uram engem a könyhullatás kenyerével, és nyújtsd nekem a könyhullatás italát mértékben.“ Nem, tovább nem lehet, — én megyek s megvallom bűnömet. De hogyan? Képes leszek-e én szóval elmondani minden cselekedetemet? Képes leszek-e én szóval leírni lelkem előbbi állapotját? Nem. S azért rendbe szedem először egész életem történetét, s írásba foglalva nyújtom át lelkiatyámnak. Isten , segíts e nagy munkában! „Születtem 1832-ik évi Boldogasszony-hó 26-ik napján.Szüleim szolgálattal keresték mindennapi kenyerüket. Én voltam másodszülöttjök. S tán ez volt oka, hogy velem mindjárt kisded koromban is olly szigorún bántak, és nekem semmit el nem néztek, míg ellenben bátyám iránt igen engedékenyek és kimélők voltak. Úgy látszott, hogy bátyámat inkább szerették, mint engemet; s mégis nem ő, hanem én voltam az, kit jobban szerettek. Ha olly szigorún nem bánnak velem, s minden legkissebbért meg nem feddenek, ki tudja, mi lett volna belőlem ? Természetemnél fogva igen igen érzékies voltam. Indulatimat nem bírtam féken tartani; különösen nagy volt bennem a falánkság, mellyért nem egyszer büntetett meg édes anyám. Az imádsághoz jókorán hozzá szoktatott jó anyám, s mig kisebb voltam, mindig keresztet vetve, s e fohászt rebegve kellett lefekünnöm: „Jézus, Mária, szent József légy velem.“ Később pedig soha sem kaptam előbb kenyeret, vagy ebédet és vacsorát, mig csak az illető imádságot el nem mondottam. Jól emlékezem rá: egykor épen estére harangoztak, s én házunk kapujában játsztam, a harangszóra térdre borultam, s az Úr angyalát kezdém imádkozni, midőn egy idegen lévén arra s hallván, hogy olly szépen tudok imádkozni, egy krajczárt adott ajándékba. Olly érzékies gyermeknek, mint én valók, ez nagyon jól esett, és csak annál inkább nevelte bennem a hiúságot és kevélységet. Hét éves koromban iskolába adtak szüleim, de már ekkor jól tudtam olvasni, mert anyám, mihelyt csak elég erősnek gondolt rá, elővett az a b cz-vel. Mikor aztán tanítom újra az a b cz-t, s a szótagolást próbáltatta velem, csak nevettem magamban, és vártam az alkalmat, midőn olvasásbani jártasságomat kitüntethessem. Ez nem sokára megtörtént, s én örültem, rendkívül örültem, ha tanítóm dicsért és társaim bámultak. Ez még inkább növelte büszkeségemet, melly végre tetőpontját érte el, midőn elemi iskoláim végeztével egy ezüst keresztecskével ajándékoztak meg. A hiúság, a dicsvágy, a büszkeség felsőbb iskoláimban sem haltak ki szívemből. Az iskolai rendet szorosan megtartom, lecskéimet pontosan megtanulom, mert én tündökleni vágytam. De kevély voltam, és szégyennek tartottam, valamit mástól kérdezni, s azért vagy könyvek olvasása, vagy hallgatás által iparkodtam tudatlanságomat elhárítani. Könyveket kezdek hát olvasni, soh Istenem, milly könyveket! Egyszerre csak azt vevem észre, hogy nekem is megnyiltak szemeim, mint első szüleinknek, s én látom, hogy meztelen vagyok, elvesztettem a keresztségben nyert ártatlanság fehér öltönyét ... S szégyenlettem az emberek szemébe nézni; azt gondoltam, mindenik kiolvassa szememből a benne rejlő gondolatokat. Az érzékiség rabja lettem. . .