Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)

1856-01-02 / 1. szám

gott kőemlék; de azért az előbbinél sokkal mél-, tóságosabb, sokkal meghatóbb; .magasan gyepezett roppant sirdombjai egyenes hosszú sorokban vonul­nak alá s fel, vastag tölgyekből faragott egyszerű szárnyas keresztekkel támogatva ; ki a sorok kö­zött jár, a halál komor városában képzeli magát lenni; egy-egy roskadozó fakereszt láttára félel­mesen dobbanik a szív fázó vére, és a múlandóság porai fölött ingó fűszálak susogni látszanak a fel­támadást ; s mig a beszakadt ó sir száraz kórói között ijedve surranik el az örökkévalóság jelképe a pikkelyes kígyó, búsan sóhajtja addig az árko - latok bokrai közül sírva nyögő szellő: Jöjj el, jöjj el! siess már, Jézus, Téged szívem vár! — E temető közepén kisded domborulaton emel­kedik a főkereszt, melly fehér puha kőből faragva van; sovány moha zöldül rétegeiben, s egyszerűn keríti kortörte alapzatát árvacsalány-koszorú. E* kereszt dicsősége az Istennek, öröme az angyalok­nak, s szárnyai szent árnyékában csöndesen pihen­nek a halottak, mert e kereszt a jótékonyság fillé­reiből készült, bizonyítván ezt a kereszt törzslap - ján olvasható következő felirás: Jézus, Megváltója Emberi nemzetnek! Fogad ajándékát Szegény Szőllősidnek; Légy gyámol mellette Halála óráján; S könyörülj itt hagyott Árva maradékán. — E most leirt keresztnek balján, Jézus szive felől emelkedik, mintegy fejedelme a többi sírok­nak, egy nagyszerű siremlék, ragyogó veres már­ványból ; e sírkőnek nincsen sirdombja; sirdomb helyett hasonló veres márványból kétlépcsőzetü roppant kőtábla fekszik a földön. Mint az emlék arany betűi mutatják, e márványhalom alatt fek­szik néhai báró Barkóczy László székes-fe- jérvári püspök, ki 1847-ik évi dec. 13-án a pozso­nyi országgyűlésen meghalt, s végrendeletében meg­hagyó, hogy tetemei ezen elhagyott s csak szegé­nyek által használt temetőbe temettessenek ; talán azért kívánkozott ő ide temetkezni, mert bársony­ban születvén, nem hasonlíthatott születésében a szegény Jézushoz; holta után akart tehát Megvál­tójához hasonlítani, rejtve nyugvó porait a szegé­nyek közé; talán azért kívánkozott ő ide temet­kezni, mivel életében szegénynek hitte magát, s legalább holta után kincsek között kívánt pihenni, minthogy sz. Lőrincz mondása szerint: „A szegé­nyek az anyaszentegyház kincsei!44 Alázatos lelke még a temetőben sem kívánt kitűnni, mert vég­rendeletében magának sírkőre fillért sem hagyott; hanem magas rokonai álliták e fényes emléket neki.. rNemes lélek!dicsőFőpásztor! megaláztad magadat, és ime! fólmagasztaltattál; fagyos télben tették le nehéz koporsódat; de forró könyek hullottak ál­dott hantjaidra; nyugodjál örök békében! — És ti jó lelkek, rokonok! kik az egyházi pályán el­hullott véreteknek emléket emeltetek, legyen ál­dott nevetek a földön, s majd egykor idvezült lel- ketek legyen örökkén élő emléke László bátyá­toknak az Istennek országában! — Folyó évi május első napjainak egyik kora reggelén, alig hogy a hajnalcsillag elaludt, és a ráczok tornyának aranyozott keresztje óriás lám­paként lobogott a kelő nap piros sugáraiban ; a püs­pöki siremlék talapzatán egy fiatal, csinos, de gyászosan öltözött urfi üldögélt; mintegy tizenki- lencz éves lehetett; arcza halovány volt, minta sírból kilépő halotté; s fejét a sirköhez támasztva szemeiből szakonkint nehéz könycseppek gördül­tek alá; szerencsétlennek lehetett őt ismerni első pillanatra, ki talán azért jött e puszta temetőbe, hogy senki ne háborgassa őt addig, mig bánatos érzelmei kitörésének szabad utat enged; és valóban az ifjú maga is azt hivé hogy fájdalmainak senki tanúja nem leend, a mint egyszerre Csoór felől, az úgy nevezett hármas hídról, gyorsan peregő pa­raszt kocsi siet, s megáll a temető puszta kapujában. Egyszerű ember szállott le a kocsiról, kurta kék dolmányban s kék nadrágban, s levetve lovai szer­számait, belépett a sir-kertbe, s egyenesen a sírkő- hez tartott, hol a fiú ült, A kék dolmányos ember észrevevén a fiút, meghökkent; s lassúbb lépések­kel ugyan, de mégis a sirkóhez közelitett; kíván­csian és figyelmesen nézegette azt, hol elöl, hol há­tul, hol egyik, hol másik oldalán, mig végre a föl- irás előtt megállván, mint a reményében megcsala­tott ember, neheztelőleg hajtogatta fejét, néhány érthetlen szavakat mormogva fogai között. Az ifjú­nak ezen ember viselete igen feltűnő lön, s minden kedvetlensége daczára is elhatározá magában a tű­nődő embert megszólítani: „Atyafi! ki legyen ön, és mit bámul a sirkövön?44 Most az ember levette kalapját, s tiszteletteljes kifejezéssel igy felele: „Uram! én Kokó vagyok, a sukorói halász; Ino- tán valék János bátyámnál látogatóban, ki nekem ama rendkívüli újságot beszélé, hogy e temetőben egy püspök sirja van, s hogy annak márvány ke­resztjéből egy fo r rá s f a k a d 0 tt; föltettem ma­gainban azért, hogy erre jöttömben megtekintem a a követ, de ime nem találok semmit rajta.44 A fiú pedig erre igy szóla: „Szegény jámbor Kokó! ha könyeim forrását letörlőd e kőről, nem találsz itt más vizet, mint néha szilajon zugó zápor árját, né­ha szeliden jegző harmat gyöngyeit.44 „De ugyan kedves urfi! monda Kokó — mi bánthatja is önnek lelkét?! olly szép, és fiatal, és mégisolly halovány ; olly csinos öltözetben bizonyára urnák fia, és még­is illy korán sirdombok között ül, mintha e vi­lágtól készakarva megválni kívánna!44 E szavak­ra a fiú szomorú fejét igenlőleg hajtogató, s majd ^az emberre függesztve fájdalmas tekintetű szemeit,

Next

/
Thumbnails
Contents