Katholikus Néplap, 1856. január-december (9. évfolyam, 1-26. szám)
1856-01-02 / 1. szám
gott kőemlék, de azért az előbbinél sokkal méltóságosabb, sokkal meghatóbb,magasan gyepezett roppant sírdombjai egyenes hosszú sorokban vonulnak alá s fel, vastag tölgyekből faragott egyszerű szárnyas keresztekkel támogatva ; ki a sorok között jár, a halál komor városában képzeli magát lenni; egy-egy roskadozó fakereszt láttára félelmesen dobbanik a szív fázó vére, és a múlandóság porai fölött ingó fűszálak susogni látszanak a feltámadást ; s míg a beszakadt a sír száraz kórói között ijedve surranik el az örökkévalóság jelképe a pikkelyes kígyó, búsan sóhajtja addig az árkolatok bokrai közül sírva nyögő szellő: Jöjj el, jöjj el! siess már, Jézus, Téged szívem vár! — E temető közepén kisded domborulaton emelkedik a főkereszt, melly fehér puha kőből faragva van; sovány moha zöldül rétegeiben, s egyszerűn keríti körtörte alapzatát árvacsalány-koszorú. E kereszt dicsősége az Istennek, öröme az angyaloknak, s szárnyai szent árnyékában csöndesen pihennek a halottak, mert e kereszt a jótékonyság filléreiből készült, bizonyítván ezt a kereszt törzslapján olvasható következő felirás: Jézus, Megváltója Emberi nemzetnek! Fogad ajándékot Szegény Szőllősidnek; Légy gyámol mellette Halála óráján; S könyörülj itt hagyott Árva maradékán. — E most leirt keresztnek balján, Jézus szive felől emelkedik, mintegy fejedelme a többi síroknak, egy nagyszerű siremlék, ragyogó veres márványból ; e sírkőnek nincsen sirdombja; sirdomb helyett hasonló veres márványból kétlépcsőzetü roppant kőtábla fekszik a földön. Mint az emlék arany betűi mutatják, e márványhalom alatt fekszik néhai báró Barkóczy László székesfejérvári püspök, ki 1847-ik évi dec. 13-án a pozsonyi országgyűlésen meghalt, s végrendeletében meghagyá, hogy tetemei ezen elhagyott s csak szegények által használt temetőbe temettessenek ; talán azért kívánkozott ő ide temetkezni, mert bársonyban születvén, nem hasonlíthatott születésében a szegény Jézushoz; holta után akart tehát Megváltójához hasonlítani, rejtve nyugvó porait a szegények közé; talán azért kívánkozott ő ide temetkezni, mivel életében szegénynek hitte magát, s legalább holta után kincsek között kívánt pihenni, minthogy sz. Lőrincz mondása szerint: „A szegények az anyaszentegyház kincsei!44 Alázatos lelke még a temetőben sem kívánt kitűnni, mert végrendeletében magának sírkőre fillért sem hagyott, hanem magas rokonai álliták e fényes emléket neki.. .Nemes lélek!dicső Főpásztor! megaláztad magadat, és ime! felmagasztaltattál; fagyos télben tették le nehéz koporsódat; de forró könyek hullottak áldott hantjaidra; nyugodjál örök békében! — És ti jó lelkek, rokonok! kik az egyházi pályán elhullott véreteknek emléket emeltetek, legyen áldott nevetek a földön, s majd egykor idvezült lelketek legyen örökkén élő emléke László bátyátoknak az Istennek országában! — Folyó évi május első napjainak egyik kora reggelén, alig hogy a hajnalcsillag elaludt, és a ráczok tornyának aranyozott keresztje óriás lámpaként lobogott a kelő nap piros sugaraiban ; a püspöki siremlék talapzatán egy fiatal, csinos, de gyászosan öltözött urfi üldögélt; mintegy tizenkilencz éves lehetett; arcza halovány volt, mint a sírból kilépő halotté; s fejét a sirkéhez támasztva szemeiből szakonkint nehéz könycseppek gördültek alá; szerencsétlennek lehetett őt ismerni első pillanatra, ki talán azért jött e puszta temetőbe, hogy senki ne háborgassa őt addig, míg bánatos érzelmei kitörésének szabad utat enged; és valóban az ifjú maga is azt hivé hogy fájdalmainak senki tanúja nem leend, amint egyszerre Csoór felől, az úgy nevezett hármas hídról, gyorsan peregő paraszt kocsi siet, s megáll a temető puszta kapujában. Egyszerű ember szállott le a kocsiról, kurta kék dolmányban s kék nadrágban, s levetve lovas szerszámait, belépett a sirkertbe, s egyenesen a sírkőhez tartott, hol a fiú ült. A kék dolmányos ember észrevévén a fiút, meghökkent, s lassúbb lépésekkel ugyan, de mégis a firkéhez közelített, kíváncsian és figyelmesen nézegette azt, hol elöl, hol hátul, hol egyik, hol másik oldalán, míg végre a fölirás előtt megállván, mint a reményében megcsalatott ember, neheztelőleg hajtogatta fejét, néhány érthetlen szavakat mormogva fogai között. Az ifjúnak ezen ember viselete igen feltűnő jen, s minden kedvetlensége daczára is elhatározá magában a tűnődő embert megszólítani: „Atyafi! ki legyen ön, és mit bámul a sírkövön?44 Most az ember levette kalapját, s tiszteletteljes kifejezéssel igy felele: „Uram! én Kokó vagyok, a sukorói halász; Inotán valék János bátyámnál látogatóban, ki nekem ama rendkívüli újságot beszélé, hogy e temetőben egy püspök sirja van, s hogy annak márvány keresztjéből egy forrás fakadott, föltettem magamban azért, hogy erre jöttömben megtekintem a a követ, de ime nem találok semmit rajta.44 A fiú pedig erre így szólt: „Szegény jámbor Kokó! ha könyeim forrását letörlöd e kőről, nem találsz itt más vizet, mint néha szilajon zúgó zápor árját, néha szeliden jégző harmat gyöngyeit.44 „De ugyan kedves urfi! monda Kokó — mi bánthatja is önnek lelkét?! olly szép, és fiatal, és mégis olly halovány ; olly csinos öltözetben bizonyára urnák fia, és mégis illy korán sirdombok között ül, mintha e világtól készakarva megválni kívánna!44 E szavakra a fiú szomorú fejét igenlőleg hajtogató, s majdaz emberre függesztve fájdalmas tekintetű szemeit.