Katholikus Néplap, 1856. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1856-07-02 / 27. szám
rvukt 222 JVjon Isten áldása minden növény és termesztmény, de ki nem elégitek, ha megfogyatkozik a kenyér; és legyen bár hús, gyümölcs, bor bőségben, de ha nincs kenyér, ki nem elégítik azok az embert, és a kenyér után mint legszükségesebb élelmi czikk után sóvárog az egész emberiség, azért Krisztus Jézus is apostolait imádkozni tanítván, azt mondotta nékik, hogy testi táplálásukra mindenek előtt kenyeret kérjenek a mennyei Atyától, ezt tartván mind a test táplálására, mind az élet fentartására legszükségesebbnek. S mivel a kenyér anyagát az aratás adja meg, melly közönségesen júliusban vitetik végbe, méltán nevezhetni, s üdvözölhetni ezt az év leghasznosabb hónapjául. Már az a törvényben nevezetes volt az aratás időszaka, melly Nizán hónapnak neveztetett; és ezen hónapban a bevégzett aratás után hálaünnepet ültek a zsidók az Ur nyilvános parancsa következtében, melly „kalászok ünnepének“ neveztetett. Ekkor az aratás sikeréért az uj termésből uj kenyeret vittek s mutattak be kedves illatu hálaáldozatul az Urnak, véletlen irgalmáért, gondviseléséért és jótéteményeiért; egyszersmind pedig megemlékezvén ekkor őseiknek is negyven éves vándorlásukról a pusztában, midőn sátorok alatt pihenték ki az utazás fáradalmait; ezen ünnepet sátorok alatt ülték meg, a miért sátorok ünnepének is nevezték. Az isteni gondviselésnek rendje szerint az aratás ideje most is bekövetkezik évenként juiius hónapban, mellynek elébe öröm- s reményteljesen néz a föld népe; közeledtéhez vígan készül a gazda; s beköszöntésekor édes megelégedéssel metszi az arató, könnyű sarlójával a meghajlott érett kalászok fölnyuló szárait; és bámulva szemléli a sokszorozott magot, mellyek a kalászok rendszeres tokjaiból olly szépen tűnnek elő burkolatuk alul. — „Isten! Te mindenségnek hatalmas ura! fölkiált ekkor a vizsgálódó hálás ember szive s lelke egész odaadásával: Isten! milly végetlen a Te hatalmad az égen és földön. — Megnyitod Te alkalmas időben az egek csatornáit, áldást árasztó harmatcseppeket és esőket halajtasz a föld színére, s bőven gyümölcsözővé teszed azt. Elhelyezed a napot az ég boltozatára, hogy tüzes sugarait a földre lövelvén, fölmelegítse ezt kellő fokozatra, és a méhében rejlő elhalt magokat kicsiráztassa, növésre hozza, s gyümölcsöztesse. Megáldod istenileg a munkálkodók szorgalmas fáradalmait, és sokszorozva adod vissza nekik azt, mit ők gondviselésedbe bizva, jó remény fejében a föld keblébe takartak. Azért áldjad lelkem az Urat, és el ne feledd soha bő adományait!“ — Tudom is, hogy a lelkes jó keresztények örömmel s hálás szívvel emlékeznek meg máskor is, de főleg az aratás idején azon isteni jótéteményről, mellyben részesülnek az aratás által, látván s tapasztalván, mint gondoskodik a jó és irgalmas Isten mindennapi eledelükről igen bő mértékben. — De kötelessége is mindenkinek igy érezni, és cselekedni, és a ki ezt mellőzi s elmulasztja, az önként magára süti az emberiséget lealacsonyító hálaadatlanság ocsmány bélyegét. Noha tehát a hála a szív legnemesebb tulajdona, és az ember egyik főbb kötelessége ; de az aratás gyümölcsére nézve, nem kizárólag minden, hanem szükséges az is, hogy az aratás által nyert isteni adományokat kellően megbecsüljük, a pazarlást kerüljük, és azokkal üdvösen és hasznosan éljünk. — Igen is „kellőleg kell azokat becsülni“ mert „Isten ajándékai.“ Valamint t. i. mindennek, úgy a jótétemények becsének is megvan fokozata, a jótévé tekintélye, és a jótétemény minősége s mennyiségének mértéke szerint. Ki nem tudja ugyanis, hogy az ajándékok, bár kitől jöjjenek is azok, kedvesek a gyermek szemeiben ; de mégis legkedvesebbek a szülök által nyújtottak. Becsesek a honfiak előtt is az érdem kitűnő jutalmai, bár honnan eredjenek is azok, de legbecsesebbek mégis a fejedelemtől származottak. Nem kell te hát kedveseknek és legnagyobb becsüeknek tartanunk azon adományokat és ajándékokat, mellyeket a legjobb atyának, a mindenség leghatalmasabb fejedelmének, az Istennek ingyen jóvoltából nyerünk és veszünk évenként az aratás gyümölcseiben. És még is milly sokak előtt becstelenek ezek annyira, hogy ha a bőség idején az adományozó Isten jóságáról futólag megemlékeznek is; ha a vett jókkal eltöltözve, a meglepetés első perczeiben csókolják is a kegyes adó jótevő kezeit; ha mondanak is azokért alázatos hangon akkor neki hálát; de csak hamar megfeledkeznek a vett jótéteményekről, és állandó becsben tartani nem tudják, avagy restellik. — Ollyanok ők, mint az értetlen gyermekek, kik játék eszközeiket, ha legdrágábbak is azok, csak rövid ideig szeretik; addig t. i. mig azokat meg nem unják, azon túl összezúzzák, eldobják, sárba tiporják, nem tekintvén sem az ajándékozó személyét, sem az ajándék mivoltát és becsét, de különböző beszámítással. Továbbá, az aratás gyümölcseire nézve szükséges , hogy el ne pazaroljuk azokat ,azaz: rész és vétkes czélokra, hasztalan tárgyakra, és szükségen kívül el ne vesztegessük, hanem kellően és mértékletesen használjuk; szem előtt tartván mindenkor az irányt, és kézben a mértéket, nehogy jó utat tévesztve, igaztalanságot kövessünk el mind az adományozó jó Isten, mind magunk irányában. S mellyek hát a vétkes czélok, hasztalan tárgyak, szükségen kívüli dolgok? kérditek talán: „A torkosság, vagy is az étel s italbani mértéketlenség, melly által a hasnak és nem Istennek létetik szolgálat — a has lévén istenek. — Pedig az illyeneknek azt jósolja az Istenlelke, hogy „nemcsak meg nem gazdagodnak, de szükséget is fognak szenvedni“ — sőt: idő előtti halált is szereznek magoknak, mert „a mértéketlen étel, és ital miatt már sokan meghaltak.“ A czifraság és fényűzés, s főleg a ruházatbani túlságos pompa, mellyek igen sok családnak végromlását idézték elő, és szomorú példányait naponta láthatni épen nem nagy újság. Avagy nem látni-e a városi tekintélyesebbek közt is ollyanokat, kik a legszükségesebben is fogyatkozást szenvednek, hitelök csökken, és aggodalommal nézhetnek magok és családjok szomorú jövendője elé. S mi hozta őket a szomorú helyezetbe. A fényűzés és pompa, mellyekre elegendő jövedelmök nem vala. Nem látni-e a faluk szántóvető mezei gazdák közt is ollyanokat, kik az aratás bevégeztével a termés arányához képest igen keveset tetenek hombárjaikba, mert annak nagyobb