Katholikus Néplap, 1856. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1856-07-02 / 27. szám

­rvukt 222 JVjon Isten áldása minden növény és termesztmény, de ki nem elégitek, ha megfogyatkozik a kenyér; és legyen bár hús, gyümölcs, bor bőségben, de ha nincs kenyér, ki nem elégítik azok az embert, és a kenyér után mint legszükségesebb élelmi czikk után sóvárog az egész emberiség, azért Krisztus Jézus is apostolait imádkoz­ni tanítván, azt mondotta nékik, hogy testi táplálásukra mindenek előtt kenyeret kérjenek a mennyei Atyától, ezt tartván mind a test táplálására, mind az élet fen­­tartására legszükségesebbnek. S mivel a kenyér anya­gát az aratás adja meg, melly közönségesen júliusban vitetik végbe, méltán nevezhetni, s üdvözölhetni ezt az év leghasznosabb hónapjául. Már az a törvényben nevezetes volt az aratás időszaka, melly Nizán hónapnak neveztetett; és ezen hónapban a bevégzett aratás után hálaünnepet ültek a zsidók az Ur nyilvános parancsa következtében, melly „kalászok ünnepének“ neveztetett. Ekkor az ara­tás sikeréért az uj termésből uj kenyeret vittek s mutat­tak be kedves illatu hálaáldozatul az Urnak, véletlen irgalmáért, gondviseléséért és jótéteményeiért; egy­szersmind pedig megemlékezvén ekkor őseiknek is negyven éves vándorlásukról a pusztában, midőn sáto­rok alatt pihenték ki az utazás fáradalmait; ezen ünne­pet sátorok alatt ülték meg, a miért sátorok ünnepének is nevezték.­­ Az isteni gondviselésnek rendje szerint az aratás ideje most is bekövetkezik évenként juiius hónapban, mellynek elébe öröm- s reményteljesen néz a föld népe; közeledtéhez vígan készül a gazda; s be­köszöntésekor édes megelégedéssel metszi az arató, könnyű sarlójával a meghajlott érett kalászok fölnyuló szárait; és bámulva szemléli a sokszorozott magot, mellyek a kalászok rendszeres tokjaiból olly szépen tűnnek elő burkolatuk alul. — „Isten! Te mindenségnek hatalmas ura! fölkiált ekkor a vizsgálódó hálás ember szive s lelke egész odaadásával: Isten! milly végetlen a Te hatalmad az égen és földön. — Megnyitod Te al­kalmas időben az egek csatornáit, áldást árasztó har­­matcseppeket és esőket halajtasz a föld színére, s bőven gyümölcsözővé teszed azt. Elhelyezed a napot az ég bol­tozatára, hogy tüzes sugarait a földre lövelvén, fölme­­legítse ezt kellő fokozatra, és a méhében rejlő elhalt magokat kicsiráztassa, növésre hozza, s gyümölcsöz­­tesse. Megáldod istenileg a munkálkodók szorgalmas fáradalmait, és sokszorozva adod vissza nekik azt, mit ők gondviselésedbe bizva, jó remény fejében a föld keblébe takartak. Azért áldjad lelkem az Urat, és el ne feledd soha bő adományait!“ — Tudom is, hogy a lelkes jó keresztények örömmel s hálás szívvel emlé­keznek meg máskor is, de főleg az aratás idején azon isteni jótéteményről, mellyben részesülnek az aratás által, látván s tapasztalván, mint gondoskodik a jó és irgalmas Isten mindennapi eledelükről igen bő mérték­ben. — De kötelessége is mindenkinek igy érezni, és cselekedni, és a ki ezt mellőzi s elmulasztja, az önként magára süti az emberiséget lealacsonyító hálaadatlan­­ság ocsmány bélyegét. Noha tehát a hála a szív legnemesebb tulajdona, és az ember egyik főbb kötelessége ; de az aratás gyü­mölcsére nézve, nem kizárólag minden, hanem szük­séges az is, hogy az aratás által nyert isteni adomá­nyokat kellően megbecsüljük, a pazarlást kerüljük, és azokkal üdvösen és hasznosan éljünk. — Igen is „kel­lőleg kell azokat becsülni“ mert „Isten ajándékai.“ Valamint t. i. mindennek, úgy a jótétemények becsé­nek is megvan fokozata, a jótévé tekintélye, és a jó­tétemény minősége s mennyiségének mértéke szerint. Ki nem tudja ugyan­is, hogy az ajándékok, bár kitől jöj­jenek is azok, kedvesek a gyermek szemeiben ; de még­is legkedvesebbek a szülök által nyújtottak. Becsesek a honfiak előtt is az érdem kitűnő jutalmai, bár honnan eredjenek is azok, de legbecsesebbek mégis a fejedelem­től származottak. Nem kell te hát kedveseknek és legna­gyobb becsüeknek tartanunk azon adományokat és aján­­dékokat, mellyeket a legjobb atyának, a mindenség leg­hatalmasabb fejedelmének, az Istennek ingyen jóvoltából nyerünk és veszünk évenként az aratás gyümölcseiben. És még is milly sokak előtt becstelenek ezek annyira, hogy ha a bőség idején az adományozó Isten jóságáról futólag megemlékeznek is; ha a vett jókkal eltöltözve, a meglepetés első perczeiben csókolják is a kegyes adó jótevő kezeit; ha mondanak is azokért alázatos hangon akkor neki hálát; de csak hamar megfeledkez­nek a vett jótéteményekről, és állandó becsben tartani nem tudják, avagy restellik. — Ollyanok ők, mint az értetlen gyermekek, kik játék eszközeiket, ha legdrá­gábbak is azok, csak rövid ideig szeretik; addig t. i. mig azokat meg nem unják, azon túl összezúzzák, el­dobják, sárba tiporják, nem tekintvén sem az ajándé­kozó személyét, sem az ajándék mivoltát és becsét, de különböző beszámítással. Továbbá, az aratás gyümölcseire nézve szüksé­ges , hogy el ne pazaroljuk azokat ,azaz: rész és vétkes czélokra, hasztalan tárgyakra, és szükségen kívül el ne vesztegessük, hanem kellően és mértékle­tesen használjuk; szem előtt tartván mindenkor az irányt, és kézben a mértéket, ne­hogy jó utat téveszt­ve, igaztalanságot kövessünk el mind az adományozó jó Isten, mind magunk irányában. S mellyek hát a vét­kes czélok, hasztalan tárgyak, szükségen kívüli dol­gok? kérditek talán: „A torkosság, vagy is az étel s italbani mértéketlenség, melly által a hasnak és nem Istennek létetik szolgálat — a has lévén istenek. — Pedig az illyeneknek azt jósolja az Istenlelke, hogy „nemcsak meg nem gazdagodnak, de szükséget is fog­nak szenvedni“ — sőt: idő előtti halált is szereznek magoknak, mert „a mértéketlen étel, és ital miatt már sokan meghaltak.“ A czifraság és fényűzés, s főleg a ruházatbani túlságos pompa, mellyek igen sok család­nak végromlását idézték elő, és szomorú példányait naponta láthatni épen nem nagy újság. Avagy nem lát­ni-e a városi tekintélyesebbek közt is ollyanokat, kik a legszükségesebben is fogyatkozást szenvednek, hi­­telök csökken, és aggodalommal nézhetnek magok és családjok szomorú jövendője elé. S mi hozta őket a szomorú helyezetbe. A fényűzés és pompa, mellyekre elegendő jövedelmök nem vala. Nem látni-e a faluk szántóvető mezei gazdák közt is ollyanokat, kik az aratás bevégeztével a termés arányához képest igen keveset tetenek hombárjaikba, mert annak nagyobb

Next