Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1861-07-04 / 28. szám
PEST, JULIUS 4. 28 szám. II. FÉLÉV. 1861. Megjelenik e lap hetenkint egyszer , csütörtökön. Előfizetési dij : helyben félévre 1 frt 31 kr., s egész évre 2 frt 62 kr. a. ért.; vidékre postán félévre 1 frt 66 kr., s egész évre 3 frt 32 kr. a. ért. Az előfizetési pénzek a Szent-István-Társulat ügynöki hivatalába (Lipót-utcza, 8. sz.) bérmentesen , a lap szerkesztését illető levelek pedig a „Katholikus Néplap“ szerkesztőségéhez (Pest, Zöldfa-utcza, 14. sz.) intézendők. A keresztény ember méltósága. Az apostolok fejedelme fönséges rajzát adja a keresztény ember méltóságának, mondván: „Ti vagytok a választott nemzet, királyi papság, szent nemzetség, és Istennek tulajdon, megváltott népe“ (Pél. I. 2, 9.). Igen, az ember legbecsesebb teremtménye az Istennek e földön, nem csak azért, mert tulajdon képmására alkotó, halhatatlan lelket lehelvén belé, hanem azért is, mivel őt megváltá. A királyi Zsoltáros e fölötti elmélkedtében e szavakra fakadt : „Engedj lelkem az Istennek, mert tőle van az én üdvöm“ (Zsolt. 61, 6.). Ezzel t. i. a végtelen szeretet az irgalmasság azon csodaművét magasztala, mely szerint a Magasságbeli nem csak teremtő, hanem megváltó Istenünk is lévén, az örök kárhozat veszélyében forgott lelkünket megváltani kegyeskedők. Lehet-e ennél nagyobb hálára kötelező kitüntetést csak képzelni is ? Valóban bármennyire erőlködjék is az emberi bölcseség, mégsem lesz soha is képes az emberi méltóságot magasabb polczra emelni, mint amelyen a keresztényt az isteni kinyilatkoztatás világánál fönnen ragyogni szemléljük. Íme, noha az Isten a szellemi valóságú angyalokat több tökéletességekkel ruházta föl, mindazáltal az embert kitűnőbb megkülönböztetésben részesité, mennyiben istenségét halandó természetünkkel egyesité, velünk a megtestesülés titka által valóságos vérrokonságba lépett, és minket megváltani méltóztatott, holott a kevély angyaloknak meg nem kegyelmezett. Megfoghatlan megtiszteltetés, kimarázhatlan szeretet! Ha ugyanis mindvégig engedelmes hűséggel ragaszkodunk az Istenhez, úgy legalább némileg csak megérthetnek, hogy hozzánk annyira leereszkedők, emberré lévén, velünk egyesült és megváltott. De ki képes megmagyarázni a titkot, hogy ép akkor közeledék a legfölségesebb az emberhez, midőn ez tőle elpártolt, sőt tettleg is ellene véteni merészkedő? Pedig mégis úgy történt. Mert „midőn ellenes volnánk, — mond szent Pál — megbékéltettünk az Istennel, az ő fiának halála által“ (Rom. 5, 10.). Szent Leo pápa nagy-karácsonyapján tartott beszédében az isteni irgalom imeren kegyességét, hogy hívei erkölcsös maguk viseletével meghálálni igyekezzenek, imigy buzditá őket: „Ismerd meg ah keresztény méltóságodat,és az isteni természet részesévé válva, ne kívánj elfajult életet élve, az előbbi bűnökbe visszaesni. Gondold meg, hogy minő fő- és testnek levél tagjává. Jusson eszedbe, hogy a sötétség hatalma alól kiragadtatva, áthelyeztettél Isten világosságába és országába!“ Sz. Ágoston pedig fölkiálta : „Oh lélek, ily nagy a te értéked!“ És valljon kié legyen az oly nagy áron megváltott lélek? Kié másé, ha nem, ki azt a teremtés, megváltás és megszentelés kegyelmével magáévá tévé, a teljes Szent Háromság egy Istené. Azért nyomaték azon titokszerű jel is a mi lelkünkbe, midőn megkeresztelteténk; mert Krisztuséi lettünk, ki minket akkor a váltság malaszthasznaiban részesítve, lelkünket a bűn szennyéből kitisztitá, és Istennek szent nemzetségévé avatott. És mi azon ünnepélyes pillanatban egész életünkre kiható fogadást tevők, miszerint mint Istennek választott népe, az ő szent pirancsolatinak utján járandunk, hogy keresztény méltóságunkat le nem alacsonyitva, kerülendjük a bűnt, és szent segedelme mellett tisztán megőrizni igyekvendünk azon fehér ruhát, melyet visszanyert ártatlanságunk jeléül a keresztelő pap kezünkbe adott. A keresztény ember méltósága, magasztos hivatása tehát annak megfelelő életmódra kötelez; vagyis, kell, hogy Krisztus a mi előképünk életét magunkon mintegy lemásolni, hozzá mindinkább hasonlókká lenni igyekezzünk, hogy mi is elmondhassuk Isten kegyelméből a nemzetek apostolával: „Élek, pedig már nem én, hanem él bennem a Krisztus“ (Gál. 2, 20.), az én életem élete. Bizonyára nem könnyű, de nem is lehetetlen feladat, miután csak komolyan akarjuk, az Úr Jézus Krisztusban mindent véghez vihetünk. Szent Ágoston is sok ideig tűnődött magában, elhagyja-e, el tudja-e hagyni bűnös szokásait; egyszer azonban a szintén festés vérből állott szentek életét forgatva elméjében, lelke egész erejével rászánta magát az életjobbulásra, mondván: „Ha ezek és azok végre tudák hajtani a megtérés munkáját, miért ne te Ágoston?“ Hogy mily fényész-28