Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)

1861-07-04 / 28. szám

— 222 — lopa jön Jézus anyaszentegyházának annakutánra, tudva van. Tehát kell, hogy az ó-emberből kivetkezzünk, jól tudván, hogy valamint kevélység, engedetlenség és ki­­váncsiság által szakadtunk el Istentől már ős-szüleink képében a paradicsomban, és ezen kívül személyesen is vétkezvén, úgyszintén az alázatosság, engedelmesség és önmegtagadás útján szükséges hozzá visszatérnünk, hogy Üdvözítőnk eme fölhívásának is eleget tegyünk: „Tanul­jatok tőlem, úgymond, mert szelíd és alázatos szivü va­­gyok”” (Mát. 11, 29.); és: „Ha ki utánnam akar jönni, tagad­ja meg magát, és kövessen engem“(Mát. 16, 24.). Igen,ő az önmegtagadással járó alázatosság életét élte, hogy érze­tében soknemü gyöngeségeinknek föl ne fuvalkodjunk, és emberi méltóságunk magas polczáról, elbizakodván, le ne szédüljünk, ő mind halálig engedelmeskedék m­eny­­nyei Atyjának, hogy ne induljunk romlott indulataink és hajlamaink után, hanem testünket nemesebb ré­szünknek, a léleknek alávetve, az ő szentséges akarat­jának teljesítésében fáradozzunk; ő szegénységben töl­­té földi vándorlása napjait, hogy a múlandó javak fö­­löttébbi keresésében el ne vetemedjünk, azokba czélun­­kat ne helyezzük, hanem megannyi eszközökül használ­juk Isten dicsőségére és felebarátaink javára. Ámde bármily igaz és helyes legyen is mindez, mégis nem egy világfi szánandó vakságában úgy véle­kedik, mikép nem életre, hanem legfölebb is klastromba való szabályzat az egész. Hisz így szerintük az ember­nek minden iránt érzéketlenné kellene válnia. Pedig mi lenne például oly mód mellett a hazából, melynek élet­­vndor, tevékeny, bátor polgárokra van szüksége, olya­nokra, kik meg ne hunyászkodjanak, hanem emelke­dett lélekkel merjenek szót emelni az igazság, a jog, és törvény mellett? Mintha bizony a hitbuzgó kereszté­­nyekbből kerülnének ki a szolgalelkek, kik emberi méltóságukat lealacsonyítva, lelketlen eszközökül hagy­ják magukat fölhasználtatni, minden szentnek, igaznak, jognak és törvényesnek agyongázolására. Íme anya­­szentegyházunk első három századában a szent hitün­kért tűzzel-vassal pusztított keresztények készebbek voltak mindent inkább elszenvedni, sőt még a matyr­­halált is kiáltani, mintsem meggyőződésök és vallásuk ellen véteni, és a lélekismeret-szabadság Isten-adta leg­szentebb jogaiból csak egy hajszálnyit is engedni. És ugyan mi tette őket képesekké, ily hősi elszántság- és lélekszilárdságra ? Nem egyéb, mint hogy éltöket Üdvözí­tőnk életéhez alkalmazva, erősek valának a hitben. Hogy utókövetkezésében mi hasznot hozott a né­pek­ és nemzetekre a hajdani keresztények azon önföl­­áldozási példája, imigy adja elő l. Eötvös József nagy hazánkfia (A 1­9. század uralkodó eszméinek befolyása stb. czimű jeles munkája II. köt. 14 old.): „A keresz­ténység nem lépett föl ugyan ellenségesen a pogány állam ellen, s minden világi dolgokban elismeré hatal­mát; de midőn azon tant hirdeté, hogy az ember ren­deltetése tulfekszik e földi léten, a kereszténynek Isten országáról beszélt, melyre itt csak elő kell készülnie ; midőn nem a tettleges ellentállást téve kötelességül hí­veinek, hanem azt, hogy hitükért minden sanyargatást szenvedjenek, és azok számára, kik e kötelességnek ele­get tőnek, a vértanúi koronát biztosítá, akkor az egyéni szabadság elvének végső diadalát a világi dolgokban is előkészíté. A kereszténység az ó­világi állam mindenha­tóságának a vallásos meggyőződésben először szabott legyőzhetlen korlátot, s ez­által utat tört e hatalom to­vábbi megszorítására.“ Egyébiránt már szent Pál apos­tol is megmutatta, hogy a keresztény alázatosság épen nem nyomja el az ember keblében a jogosság és törvé­nyesség érzetét. Igen, ő mindamellett, hogy hitelvül fölállitá, miszerint „nincs hatalom, hanem az Istentől; az okáért ki a hatalomnak ellentáll, Isten rendelésének áll ellene“; mégis nem mulasztotta el polgári jogát is igénybe venni, midőn a bíróság igazságtalan ítélete el­len óvást téve, nemes önérzettel ügyét fölebbezte, mond­ván: „Római polgár vagyok!A császárra hivatkozom!“ (Apost. csel. 25, 11.). Vajmi jól fölfogta tehát Jézus evangéliumának szellemét Montesquieu, kinek melléből e nevezetes vallomás tört ki: „Csodálatos dolog­ a ke­resztény vallás, mely csupán a más világ boldogságát látszik tárgyazni, a földi jólétnek, politikai jog- és nép­jognak is eszközlője, melyeknek az emberiség nála nél­kül mindeddig birtokába nem jutott volna.“ Egy hírne­ves németországi katholikus író pedig az ember sza­badakarata­ és keresztény méltóságáról értekezve, e nagyfontosságú szavakat ejtő tolla alá: „Oh ember, te szabadnak teremtettél, hódolj meg önkényt Isten előtt, és megdicsőitve nyered vissza szabadságodat!“ És ez nem csak erkölcsi értelemben, de politikai tekintetben is való. Mikor is volt Magyarország szaba­dabb, a külföld előtt is tekintélyesebb és boldogabb? bizonyára akkor, midőn az igaz vallásosság, vagyis az Isten iránti élő, munkás hit, a tőle való függés és gyá­­molíttatás szükségének érzete, a szegények viskóiban és a nagyok palotáiban egyképen uralkodók; midőn e nemzet azon égi hit lángjánál fölgyuladva, a haza- és egyházért, az európai polgárisodásért oly nagyszerű áldozatokat hozott vér-, pénz- és egyéb tettekben, me­lyekhez hasonlókat a világ bár­mely nemzete sem tud fölmutatni; midőn a nagy Hunyady János kardja markolatán olvasót hordozva, utolsó óráján a templom­ba kiváná magát vitetni, merő alázatosságból nem tart­ván magát méltónak arra, hogy az Oltári­ szentségben beteg ágyában részesittessék; és midőn végre e dicső atyá­nak hozzá méltó nagy fia, Mátyás király, az igazságos, Magyarországot a dicsőség tetőpontjára emelve, Mária- Czellbe zarándokolt, és a mai napig is nemzeti múzeu­munkban látható imakönyvéből imádkozik, hogy a né­pek Istenének áldását lekönyörögje azon nemzetre, mely­nek önállása­, nagysága-, szabadsága- és dicsőségéért élt-halt. Tehát vallásosságra van szüksége minden nemzet­nek, de különösen a magyarnak, kinek minden időn és enyészeten átragyogó nemzeti története az imádandó isteni gondviselés bizonyság­könyve. És ép azért vajha a vallásos érzés legalább is oly tiszteletben részesüljön közöttünk, a minő tekintélylyel és becsülettel bir nálunk a bevett divat és illendőség, esannyira, hogy alig talál­kozik egyén, ki ahhoz ruházat- s külmagaviseletben ne alkalmazkodnék! Vajha minden oly botránykoztató szó, kifakadás és tett, mely a bármely hitfelekezetüek előtt is szentnek tartott vallásos érzést sértheti, a nemzeti jó­lét ellen irányzott megrohanásnak bélyegeztessék! Kell,­­ hogy átalánossá váljék ismét közöttünk azon meggyő-

Next