Katholikus Néplap, 1861. július-december (14. évfolyam, 28-53. szám)
1861-07-04 / 28. szám
— 222 — lopa jön Jézus anyaszentegyházának annakutánra, tudva van. Tehát kell, hogy az ó-emberből kivetkezzünk, jól tudván, hogy valamint kevélység, engedetlenség és kiváncsiság által szakadtunk el Istentől már ős-szüleink képében a paradicsomban, és ezen kívül személyesen is vétkezvén, úgyszintén az alázatosság, engedelmesség és önmegtagadás útján szükséges hozzá visszatérnünk, hogy Üdvözítőnk eme fölhívásának is eleget tegyünk: „Tanuljatok tőlem, úgymond, mert szelíd és alázatos szivü vagyok”” (Mát. 11, 29.); és: „Ha ki utánnam akar jönni, tagadja meg magát, és kövessen engem“(Mát. 16, 24.). Igen,ő az önmegtagadással járó alázatosság életét élte, hogy érzetében soknemü gyöngeségeinknek föl ne fuvalkodjunk, és emberi méltóságunk magas polczáról, elbizakodván, le ne szédüljünk, ő mind halálig engedelmeskedék menynyei Atyjának, hogy ne induljunk romlott indulataink és hajlamaink után, hanem testünket nemesebb részünknek, a léleknek alávetve, az ő szentséges akaratjának teljesítésében fáradozzunk; ő szegénységben tölté földi vándorlása napjait, hogy a múlandó javak fölöttébbi keresésében el ne vetemedjünk, azokba czélunkat ne helyezzük, hanem megannyi eszközökül használjuk Isten dicsőségére és felebarátaink javára. Ámde bármily igaz és helyes legyen is mindez, mégis nem egy világfi szánandó vakságában úgy vélekedik, mikép nem életre, hanem legfölebb is klastromba való szabályzat az egész. Hisz így szerintük az embernek minden iránt érzéketlenné kellene válnia. Pedig mi lenne például oly mód mellett a hazából, melynek életvndor, tevékeny, bátor polgárokra van szüksége, olyanokra, kik meg ne hunyászkodjanak, hanem emelkedett lélekkel merjenek szót emelni az igazság, a jog, és törvény mellett? Mintha bizony a hitbuzgó keresztényekbből kerülnének ki a szolgalelkek, kik emberi méltóságukat lealacsonyítva, lelketlen eszközökül hagyják magukat fölhasználtatni, minden szentnek, igaznak, jognak és törvényesnek agyongázolására. Íme anyaszentegyházunk első három századában a szent hitünkért tűzzel-vassal pusztított keresztények készebbek voltak mindent inkább elszenvedni, sőt még a matyrhalált is kiáltani, mintsem meggyőződésök és vallásuk ellen véteni, és a lélekismeret-szabadság Isten-adta legszentebb jogaiból csak egy hajszálnyit is engedni. És ugyan mi tette őket képesekké, ily hősi elszántság- és lélekszilárdságra ? Nem egyéb, mint hogy éltöket Üdvözítőnk életéhez alkalmazva, erősek valának a hitben. Hogy utókövetkezésében mi hasznot hozott a népek és nemzetekre a hajdani keresztények azon önföláldozási példája, imigy adja elő l. Eötvös József nagy hazánkfia (A 19. század uralkodó eszméinek befolyása stb. czimű jeles munkája II. köt. 14 old.): „A kereszténység nem lépett föl ugyan ellenségesen a pogány állam ellen, s minden világi dolgokban elismeré hatalmát; de midőn azon tant hirdeté, hogy az ember rendeltetése tulfekszik e földi léten, a kereszténynek Isten országáról beszélt, melyre itt csak elő kell készülnie ; midőn nem a tettleges ellentállást téve kötelességül híveinek, hanem azt, hogy hitükért minden sanyargatást szenvedjenek, és azok számára, kik e kötelességnek eleget tőnek, a vértanúi koronát biztosítá, akkor az egyéni szabadság elvének végső diadalát a világi dolgokban is előkészíté. A kereszténység az óvilági állam mindenhatóságának a vallásos meggyőződésben először szabott legyőzhetlen korlátot, s ezáltal utat tört e hatalom további megszorítására.“ Egyébiránt már szent Pál apostol is megmutatta, hogy a keresztény alázatosság épen nem nyomja el az ember keblében a jogosság és törvényesség érzetét. Igen, ő mindamellett, hogy hitelvül fölállitá, miszerint „nincs hatalom, hanem az Istentől; az okáért ki a hatalomnak ellentáll, Isten rendelésének áll ellene“; mégis nem mulasztotta el polgári jogát is igénybe venni, midőn a bíróság igazságtalan ítélete ellen óvást téve, nemes önérzettel ügyét fölebbezte, mondván: „Római polgár vagyok!A császárra hivatkozom!“ (Apost. csel. 25, 11.). Vajmi jól fölfogta tehát Jézus evangéliumának szellemét Montesquieu, kinek melléből e nevezetes vallomás tört ki: „Csodálatos dolog a keresztény vallás, mely csupán a más világ boldogságát látszik tárgyazni, a földi jólétnek, politikai jog- és népjognak is eszközlője, melyeknek az emberiség nála nélkül mindeddig birtokába nem jutott volna.“ Egy hírneves németországi katholikus író pedig az ember szabadakarata és keresztény méltóságáról értekezve, e nagyfontosságú szavakat ejtő tolla alá: „Oh ember, te szabadnak teremtettél, hódolj meg önkényt Isten előtt, és megdicsőitve nyered vissza szabadságodat!“ És ez nem csak erkölcsi értelemben, de politikai tekintetben is való. Mikor is volt Magyarország szabadabb, a külföld előtt is tekintélyesebb és boldogabb? bizonyára akkor, midőn az igaz vallásosság, vagyis az Isten iránti élő, munkás hit, a tőle való függés és gyámolíttatás szükségének érzete, a szegények viskóiban és a nagyok palotáiban egyképen uralkodók; midőn e nemzet azon égi hit lángjánál fölgyuladva, a haza- és egyházért, az európai polgárisodásért oly nagyszerű áldozatokat hozott vér-, pénz- és egyéb tettekben, melyekhez hasonlókat a világ bármely nemzete sem tud fölmutatni; midőn a nagy Hunyady János kardja markolatán olvasót hordozva, utolsó óráján a templomba kiváná magát vitetni, merő alázatosságból nem tartván magát méltónak arra, hogy az Oltári szentségben beteg ágyában részesittessék; és midőn végre e dicső atyának hozzá méltó nagy fia, Mátyás király, az igazságos, Magyarországot a dicsőség tetőpontjára emelve, Mária- Czellbe zarándokolt, és a mai napig is nemzeti múzeumunkban látható imakönyvéből imádkozik, hogy a népek Istenének áldását lekönyörögje azon nemzetre, melynek önállása, nagysága-, szabadsága- és dicsőségéért élt-halt. Tehát vallásosságra van szüksége minden nemzetnek, de különösen a magyarnak, kinek minden időn és enyészeten átragyogó nemzeti története az imádandó isteni gondviselés bizonyságkönyve. És ép azért vajha a vallásos érzés legalább is oly tiszteletben részesüljön közöttünk, a minő tekintélylyel és becsülettel bir nálunk a bevett divat és illendőség, esannyira, hogy alig találkozik egyén, ki ahhoz ruházat- s külmagaviseletben ne alkalmazkodnék! Vajha minden oly botránykoztató szó, kifakadás és tett, mely a bármely hitfelekezetüek előtt is szentnek tartott vallásos érzést sértheti, a nemzeti jólét ellen irányzott megrohanásnak bélyegeztessék! Kell, hogy átalánossá váljék ismét közöttünk azon meggyő-