Katholikus Néplap, 1862. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)

1862-07-03 / 27. szám

227 — Az egyházunk dicső egén fénylő csillagok, Szent őseink tisztelője már köztök ragyog. Szent István, Imre, László — Oly égből lengő zászló, Melyre mindig fölbuzdulnak a hiv magyarok. Mi is azért gyűltünk egybe Jézus nevében, Nagy királyunk-, szent Lászlónak hiv seregében, Hogy ily jó vezér alatt, Megnyerjük oltalmadat, Kegyes Jézus! életünknek minden ügyében. Add nekünk is, hogy hitünket, mely hozzád vezet, Tettre birja és terjeszsze a hiv szeretet; Ez táplálja a reményt S bennünk minden érzeményt; Ez szerezzen buzgalmunknak örök érdemet. Jézus ! legyen színed előtt kedves ajándék , Mit szent czélra szent nevedben nyújt a jó szándék ; Te áldd meg az adományt, Mit a jó szív jóra szánt; Hogy általad hiveidnek javára váljék. Ki szent László királyt adtad pártfogásunkra, Jézus! áraszd áldásodat társulatunkra : Hogy egyesítsen veled Az egy hit, egy szeretet. Jézus! segíts, Jézus! vezess örök czélunkra. Tárk ány i. Anyai emlék. Szabó Imrétől.*) Jdám! kedves egyetlen gyermekem ! Naponkint érzem közeledni az időt, midőn egyedül fogsz állni a világban anya nélkül, mint gyönge csemete, melynek gyámka­róját kitörte a szél. Te vagy legdrágább kincsem; te vagy szerelmemnek, gondjaimnak legvedvesebb tárgya mindazok között, melveket a földi élet nyújtott. Nem válhatok el tőled a nélkül, hogy anyai áldásom mellé egy saját kezemmel Írott emléket is ne hagyjak, mely halálom után oldalad mellett némileg helyemet pótolja. Hadd viszhangozzák ez Írott betiik anyád szavait akkor is, midőn ajkai már elnémultak, és szive a sir ölén hamvad. Jó leány előtt, milyennek téged. Idám, ohajtlak és hiszlek, mindig ott lebeg a megholt anya képe, s a sir­halom, mely szendergő jDorait takarja, könyv gyanánt áll, melyből üdvös tanulságokat olvas ki koronkint. De én mégis azt hiszem, hogy ha emlékem mellett szavaim is hangzanak szivvilágodban, úgy lesz, mintha együtt volnánk, mintha szivemre hajtott fejed hollófürteit si­mogatnám; és te szemeimbe mosolygva, szavaimmal egész lelkemet magadba szívnád, melynek minden gon­dolata a te boldogságod. Oh, ha emléksoraim ily pilla­natokat idéznének elő; ha te, kedves gyermekem, elan- dalodásodból föleszmélve, és engemet oldaladnál nem találva, siromhoz sietnél, leborulnál a néma hantokra, könyeiddel öntöznéd azokat: oh! gyermekem, mily *) Mutatvány Szabó Imrének „A Falu Őrangyala“ czimü vallá- bob regényéből, mely a Szent-István-Társulat által kiadásra clfogadtaott, « pár nap múlva díszes kiállításban elhagyja a sajtót. S z e r k. boldogságot adnál nekem még az örökkévalóságban is. Isten angyalai leszállnának hozzád, földi társukhoz; 1 fölszedett könycseppjeidet elhoznák nekem, és én — oh Idám! e gondolatnál reszket kezemben a toll, szemem­ből a megindulás könyüi hullnak— és én a dicsőülés koronájába tűzdelném azokat drága gyöngyökül. A mit itt irva találsz, nem lesz előtted uj; mind elmond­tam én azt már neked élő szóval is. De azért — ugy-e kedves! nem lesz unalmas az ismétlés?Az anyai szere­tetnek bármily sürü nyilatkozata sem lehet urodalmas a jó gyermek előtt!! A boldogság nélktilözhetlcn eszköze: rendelteté­sünk helyes fölfogása s a boldogság igaz forrásainak ismerése. Hogyan legyen boldog, ki azt nem tudja, miért van e földön ? Hogyan találhatná föl a boldog­ságot, ki azt nem ott keresi, a hol van ? A nőnem, melynek Idám! te is egyik még gyönge hajtása vagy, szeretni és e szeretet által boldogítani és boldog lenni teremtetett. Szeretet a nőnem hivatása, ez életeleme. Kitetszik ez a teremtés történetéből, melyet a szent könyv lapjain gyakran elolvastunk együtt. Ott állt az első ember az éden bájölén, megáldva a Teremtőtől minden áldással. Minden szép volt, a mi körülfolyta; minden, a mivel érintkezett, uj gyönyört hozott számára. Es mégis hiányt érzett. Mi híjával le­gyen ? futó sejteménynyel is alig találgató. Csak érezte, hogy mig azt nem birandja, mindig lesz kivánni va­lója ; mindig lesz szivében egy ür, melyet az édennek minden bája sem tölthet be. A Teremtőtől nyert ép azon ajándokok, melyek a teremtés körében egyedül ő ! rá áradtak, voltak azok, mik e meg nem nevezhető I hiányra folyvást emlékeztették. Tudott gondolkodni; de, mert gondolatai viszont goldolatokat nem kelthet­tek, mint röptében kifáradt madár, bágyadva hulltak le. Tudott beszélni; de szavai válasz nélkül csonka viszhangban verődtek vissza, lassankint nyom nélkül halva el a lég reszketeg ölén. Szivében érezte a vonza­lom erejét; de. ha a teremtés hosszú során végig nézett, nem lelt megállapodást. Az Ur látta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, mert társlény nélkül szinte nem egész; és megalkotta a nőt, mintegy pótremekét a nagy teremtésnek, és a talány oldva lett. Látod ebből Idám, hogy a nő, a Teremtő gondolata szerint, arra teremtetett, hogy társlény legyen, mely az emberi szív űrét a szeretet osztakozó részvétével be­töltse. Megmutatta ezt a Teremtő a nő teremtésének istenileg gyöngéd módjával is. A férfit agyagból, a nőt a férfi csontjából alkotá. A férfi teremtésében több csodaszerü, megragadó és magasztos van; a nőében több az élet, a bensőség és gyöngédség. Ez lehet a nő forróbb szeretetének eredeti oka. A nő szeretni terem­tetett. Ez létoka és eleme egyiránt. Úgy is van az élet­ben. „A szeretet, mint Staelnő Írja, a férfi életében csak episod, de a nőnél egész élettörténet.“ Két neme van a szeretetnek: elfogadó és ál­dozó. Az boldog az érzeményben, melyet kelt; az ál­dozatban, melyet nyer. Emez boldog az érzelemben, mely önkeblében fakad, és az áldozatban, melyet hoz. A nő szivvilágában e második uralkodik; kell, hogy uralkodjék. Szeretni, szeretetből magát egészen odaál­dozni, — ez a nő élete. 27*

Next

/
Thumbnails
Contents