Katholikus Néplap, 1862. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1862-07-03 / 27. szám
Az egyházunk dicső egén fénylő csillagok, Szent őseink tisztelője már köztök ragyog. Szent István, Imre, László — Oly égből lengő zászló, Melyre mindig fölbuzdulnak a hiv magyarok. Mi is azért gyűltünk egybe Jézus nevében, Nagy királyunk, szent Lászlónak hiv seregében, Hogy ily jó vezér alatt, Megnyerjük oltalmadat, Kegyes Jézus! életünknek minden ügyében. Add nekünk is, hogy hitünket, mely hozzád vezet, Tettre birja és terjeszsze a hiv szeretet; Ez táplálja a reményt S bennünk minden érzeményt; Ez szerezzen buzgalmunknak örök érdemet. Jézus ! legyen színed előtt kedves ajándék , Mit szent czélra szent nevedben nyújt a jó szándék ; Te áldd meg az adományt, Mit a jó szív jóra szánt; Hogy általad hiveidnek javára váljék. Ki szent László királyt adtad pártfogásunkra, Jézus váraszd áldásodat társulatunkra : Hogy egyesítsen veled Az egy hit, egy szeretet. Jézus! segíts, Jézus! vezess örök czélunkra. Tárkány. Anyai emlék. Szabó Imrétől.*) Ádám! kedves egyetlen gyermekem ! Naponkint érzem közeledni az időt, midőn egyedül fogsz állni a világban anya nélkül, mint gyönge csemete, melynek gyámkaróját kitörte a szél. Te vagy legdrágább kincsem, te vagy szerelmemnek, gondjaimnak legkedvesebb tárgya mindazok között, melyeket a földi élet nyújtott. Nem válhatok el tőled a nélkül, hogy anyai áldásom mellé egy saját kezemmel írott emléket is ne hagyjak, mely halálom után oldalad mellett némileg helyemet pótolja. Hadd viszhangozzák ez Írott betűk anyád szavait akkor is, midőn ajkai már elnémultak, és szive a sir ölén hamvad. Jó leány előtt, milyennek téged. Idám, óhajtlak és hiszlek, mindig ott lebeg a meghalt anya képe, s a sirhalom, mely szendergő sorait takarja, könyv gyanánt áll, melyből üdvös tanulságokat olvas ki koronként. De én mégis azt hiszem, hogy ha emlékem mellett szavaim is hangzanak szívvilágodban, úgy lesz, mintha együtt volnánk, mintha szívemre hajtott fejed hollófürteit simogatnám, és te szemeimbe mosolygva, szavaimmal egész lelkemet magadba szívnád, melynek minden gondolata a te boldogságod. Oh, ha emléksoraim ily pillanatokat idéznének elő, ha te, kedves gyermekem, elandalodásodból föleszmélve, és engemet oldaladnál nem találva, siromhoz sietnél, leborulnál a néma hantokra, könyeiddel öntöznéd azokat, ah! gyermekem, mily boldogságot adnál nekem még az örökkévalóságban is. Isten angyalai leszállnának hozzád, földi társukhoz; fölszedett könycseppjeidet elhoznák nekem, és én volt Idám! e gondolatnál reszket kezemben a toll, szememből a megindulás könyüi hullnak— és én a dicsőülés koronájába tűzdelném azokat drága gyöngyökül. Amit itt írva találsz, nem lesz előtted uj; mind elmondtam én azt már neked élő szóval is. De azért — ugye kedves! nem lesz unalmas az ismétlés?Az anyai szeretetnek bármily sűrű nyilatkozata sem lehet iradalmas a jó gyermek előtt!! A boldogság nélkülözhetlen eszköze, rendeltetésünk helyes fölfogása s a boldogság igaz forrásainak ismerése. Hogyan legyen boldog, ki azt nem tudja, miért van e földön ? Hogyan találhatná föl a boldogságot, ki azt nem ott keresi, a hol van ? A nőnem, melynek Idám íte is egyik még gyönge hajtása vagy, szeretni és e szeretet által boldogítani és boldog lenni teremtetett. Szeretet a nőnem hivatása, ez életeleme. Kitetszik ez a teremtés történetéből, melyet a szent könyv lapjain gyakran elolvastunk együtt. Ott állt az első ember az éden bájelén, megáldva a Teremtőtől minden áldással. Minden szép volt, ami körülfolyta; minden, amivel érintkezett, új gyönyört hozott számára. És mégis hiányt érzett. Mi híjával legyen ? futó fejteménynyel is alig találgató. Csak érezte, hogy mig azt nem kirondja, mindig lesz kivánni valója ; mindig lesz szivében egy úr, melyet az édennek minden bája sem tölthet be. A Teremtőtől nyert ép azon ajándékok, melyek a teremtés körében egyedül őrá áradtak, voltak azok, mik e meg nem nevezhető s hiányra folyvást emlékeztették. Tudott gondolkodni, de, mert gondolatai viszont gondolatokat nem kelthettek, mint röptében kifáradt madár, bágyadva hulltak le. Tudott beszélni, de szavai válasz nélkül csonka viszhangban verődtek vissza, lassan kint nyom nélkül halva el a lég reszketeg ölén. Szívében érezte a vonzalom erejét, de ha a teremtés hosszú során végig nézett, nem lelt megállapodást. Az Úr látta, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, mert társlény nélkül szinte nem egész, és megalkotta a nőt, mintegy pótremekét a nagy teremtésnek, és a talány oldva lett. Látod ebből Idám, hogy a nő, a Teremtő gondolata szerint, arra teremtetett, hogy társlény legyen, mely az emberi szív űrét a szeretet osztakozó részvétével betöltse. Megmutatta ezt a Teremtő a nő teremtésének istenileg gyöngéd módjával is. A férfit agyagból, a nőt a férfi csontjából alkotó. A férfi teremtésében több csodaszerű, megragadó és magasztos van; a nőében több az élet, a bensőség és gyöngédség. Ez lehet a nő forróbb szeretetének eredeti oka. A nő szeretni teremtetett. Ez létoka és eleme egyiránt. Úgy is van az életben. „A szeretet, mint Staelne írja, a férfi életében csak episod, de a nőnél egész élettörténet.“ Két neme van a szeretetnek: elfogadó és áldozó. Az boldog az érzeményben, melyet kelt; az áldozatban, melyet nyer. Emez boldog az érzelemben, mely önkeblében fakad, és az áldozatban, melyet hoz. A nő szívvilágában e második uralkodik; kell, hogy uralkodjék. Szeretni, szeretetből magát egészen odaáldozni, — ez a nő élete. *) Mutatvány Szabó Imrének „A Falu Őrangyala“ czimű vallásori regényéből, mely a Szent-István-Társulat által kiadásra elfogadtaott, « pár nap múlva díszes kiállításban elhagyja a sajtót. Szerk. 27* 227 —