Katholikus Néplap, 1864. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1864-07-07 / 27. szám
„Mennyországnak királynéja, Üdvözlégy kegydus Mária!“ Lelked s a pornak harcza közt, így mondám el ezt éneket, S ott véltem látni arczodon A visszatérő életet; Reád borulva szomorún Hangzott tovább a hő ima : „Élet, édesség, reménység, Üdvözlégy kegydus Mária!“ De ah! ki hitte volna azt, Hogy csalfa kép ez életjel, Hogy lelked bucsucsókja az, Mit elszálltában rád lehel! ? Árván maradva, szólt imám: — A fájdalom ... a bu dala —• „Évának árva fiai Hozzád kiáltunk, Mária!“ S mióta téged, jó anyám, A néma siri hant fedez ; Mióta engem, ha fiad’ Ajkad már annak nem nevez; Azóta bus az élet itt, Azóta zeng igy szám dala : „E siralom völgyéből fel — Te hozzád vagyunk, Mária!“ Anyám ! majd ... majd ha lelkem is, Az Úrhoz, félve , messze száll, — Ölelni várd az uj lakost A czél, az Üdv határinál, Odázva, szóljon ott a dal, Az egygyé olvadt hő ima : „Holtunk után szent Fiadat Mutasd meg nekünk, Mária!“ S ha majd kegyelmet nyerve én Jézust — az Istent — láthatom, S magam’, veled örökre egy ... Ég lakójának mondhatom, Áldólag szóljon ott a dal, így zengjen majd a hő ima : „Oh! irgalmas, oh! édes ... szent... Oh ! boldog ... boldog Mária !“ Horváth Kálmán. Hármas ajándék. Ha szived’ keresztény Szeretet hatja át, Úgy Jézusnak adtad Lelked szép aranyát. Ha értelmed szárnyal Az Úr trónja elé, Miként a tömjén füst Fölszáll az ég felé. S e halandó testet, Lelkednek hüvelyét, Ha úgy tekinted mint Kibérlelt lakhelyét; Ha mindezt megteszed, Jézus kegyelmet ad, Mert áldoztál neki : Aranyt, tömjént, myrrhát. Igaz. 211 — Ki Istenben bízik , meg nem csalatkozik. Csodálatos és megdöbbentő a természet az ő változásaiban ! Zöld és gazdag tenyészettel takarja el kívül a tűzhányó hegy oldalát, míg kebelében egy vidékeket pusztító lángtenger forr ! Remegő szívvel nézdeli a gazdag az ég felhőit, s forró imával esdi le termékenyítő cseppjeit, éshideg borzalommal fordul el, ha kénytelen keserűen tapasztalni, hogy méhében csak sújtó villámait rejtegette ! Játszi szellők dagasztják a hajó vitorláit a pihent tengeren, míg néhány pillanat múlva rémes vihar korbácsolja föl hullámait, s bőszült haragjában mindent irgalmatlanul sodor el feneketlen mélységébe. Csodálatos és megdöbbentő a nagy természet az ő változásaiban ! Túl a harmat hazáján, messze, magasan nyúlnak fel szent Gotthard bérczkoronái. A roppant távolban, meddig a szem csak terjedhetett, mitsem lehete látni, mint egy sziklákkal s jéggel borított sivatagot. A hegygerincz emelkedettebb csúcsai a szokott fénykörben csillogónak s hosszan elnyúló árnyakat vetőnek az alantabb fekvő vidékre. Néma csend, mint Afrika sivatagainak sajátja, nyugovók e megkövült világ fölött. A nap gyönyörpompában szállt le, s a völgyekben az est alkonya sötétült. Az elérhetlen magasságba nyúló „Saskő“ tövében, melynek csúcsa csak derült időben vola látható, igénytelenül, föl sem tűnve áll szerényen egy lak, melynek külső barátságos kinézése, tisztasága gondos tulajdonosra mutatnak. De térjünk be hozzá egy kissé, talán szíves fogadtatásra is találhatunk. Az egyszerű szobában, hova a nyájas olvasót vezetem, szemeink önkénytelenül is egy elaggott férfiun állapodnak meg, kinek hófehér hajfürtjei s kissé előre hajlott teste elég bizonyságot nyújtanak életének idejéről. Az öreg lehetett körülbelül hetven éves, ki nem csak előrehaladt kora miatt, hanem jámbor oktatásaival a szerencsében, vigasztalásaival a szerencsétlenség napjain s őszinte vallásosságánál fogva is az ismerősök tiszteletét, szeretetét érdemelte ki; de föl is kereste őt a vidék népe, kiket közönségesen a ,,jó Albert bácsinak“ szokták nevezni, meglátogatta boldog, boldogtalan, kivált, kik szívüket a világ csábjaitól visszatartották, kik képesek valának fölfogni s érezni azon lelki vigasztalást, melyet csak tiszta vallásosság önthet a kebelbe. Volt látogatói között sok nyavalygó is, kik nemcsak lelki, hanem testi sebeikre is enyhet kerestek a jó öregnél. Orvosa vala ő e vidéknek, s ismerve a gyógyfüvek erejét, nem késett e tekintetben is vigasztalásukra lenni. Midőn hozzá belépünk, szokott helyén, a jól fűtött kályhánál ülve találjuk ; mellette látjuk mintegy tizennyolcz éves leányát, egyetlen gyámolát, kinek arczán az ifjuság viruló tavasza, szemeiben az ég tündökölt, s unokáját, a kedves kis szökestirtó Endrét, mint rózsatő alatt a hószinó gyöngyvirágot, kezében tartva egy könyvet, melynek régisége mellett is elrongyollott czimlapján e szó vala olvasható : Biblia. E szent könyvből szokott az öreg olvastatni a kis Endrével minden ünnep és vasárnap. Az áldozó nap sugarai ragyogó fénynyel aranyozák meg a sziklacsúcsokat, melyek hóval valának födve, melyről a nap esti sugarai szikrákká töredezve csillámlanak alá az az öreg Albert kis szobájába. A közel eső falu kis harangja áhitatos merengéssel törté el az aggastyán kebelét s arcra derült vala, mint az ég azúrja, midőn a nap felleget repeszt ketté 27*