Katholikus Néplap, 1868. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1868-07-02 / 27. szám

210 ez időtől fogva egyes nyelvbeli értekezések jelentek meg tőle a Hunyfalvy által szerkesztett „Nyelvtudomá­nyi munkálatokban.“ A nyelvészet terén szerzett érde­meinek elismeréséül a magy tud. társaság őt levelező tagjául választotta 1858. év. decemb. 15-én. A következő évben megjelent tőle az első „Finn nyelvtan“ magyar nyelven, a magy. akadémia kiadása. Elszórtan a lapokba irt ő számtalan czikkeket, ezek közöl p. a kitűnő „Magyar átokminta ismertetését“ a magyar „Sion“-ban. Az egyetemes magyar Encyclopae­dia dolgozó társul kt rá. Nemsokára reá elkezdé a finnek óriási „Kalevale“ czimü eposzát fordítatni, mely terje­delemre nézve Homér Iliászát jóval fölülmúlja s 22800 verssorból áll 50 énekre (rum) osztva. Ezen hőskölte­ményből eddig már mintegy nyolcz tiz éneket bir tőle az akadémia nemzeti nyelvünkre áttéve. Tagjává lön a finn tudom. társulatnak. Széplaki plébániáját híveinek nagy fájdalmára azonban ama magasztos szándékból, hogy egyházi és hazai kötelmeinek minél szentebben megfeljen 1864-ik év tavaszán a süttörivel cserélte fel. Itt hirdeté az igét négy évig s nyujta hiveinek lelki tápot s vigaszt. — Az ernyedetlen férfiú nem csak szóval, hanem tettes tollal is küzd ezen szép eszme : „a jogi” mellett. — Ennek tanu­­jeleit adja néhány év óta a játszi és sújtó bökversei­­epig­ramma által „Iróniáiban.“ — A közügy előmozditásán egyaránt fáradozó pap legtevékenyebb részt vett a nevezetes soproni kath. gyűlésen, csattanó szónoklatai­ban szorosabban megállapítván az enyim és tied közti határt. A mindenoldalu téren szerzett érdemeinek elisme­réséül legújabban a győri székeskáptalan valóságos kanonokjává neveztetett ki, s egyszersmint ő Méltó­sága a megyés püspök ur által a nagyobb papnövelde kormányzásával bízatott meg. Á .. y. Sz. A h­al­álitélet. (Herchenbach után (Gyulay.) I. A fenyőerdőn hollósötét éj terült el; oly homály volt, hogy még fenyegető a felhőket sem láthatták , me­lyek az égen tornyosultak. De a tikkasztó hőség oly nyomasztólag nehezült a fekete földre, hogy bizton lehetett nagy vihar előhírnökének tartani. A Gryanus csend uralgott mindenfelé, egy ág sem mozdult; a ter­mészet mintegy félni látszott a bekövetkezendő veszély előérzetében. A hegy tövében álló kis egyház tornyá­ban épen éjfélt ütött az óra, és ütései soká viszhangoz­­tak még az erdőfedte hegyek közt, míg mintegy panasz- és zokogásban végrezgése is elhalt­. A kis egyház szűk mellékajtaján két férfi lépett ki: a lelkész és az egyházfi (harangozó, sekrestyés stb.), de őket nem lehete látni, csak a lámpa világát, melyet az egyházfi vitt elől. A lámpafény a hegy felé közele­dett s a két férfiú némán haladt egymásután, mert a pap az Ur testét vitte magával. — A csengetyü tiszta hangja szakitá csak meg néha az éj csendét, aztán ismét elhangzott a borzasztó magányban. Most fölfelé kezdtek menni. Az egyházfi egészen a földre világított lámpájával, mert a keskeny gyalog­­utat a fenyők csomós gyökerei úgy benőtték, hogy még világos nappal is igen vigyázni kelle. A lelkész mégis szünet nélkül siettette, mert a hegytetőn egy nyomoró agyag-kunyhóban halálán volt az öreg Mag­dolna. Évek óta egyedül lakot­­tt fenn, s egy lélek sem volt ezen utolsó küzdelmében segítségére. — Bizonyos fuvaros, ki esetleg ez után jött, igen aggasztó állapot­ban találta őt s jelentést tett a lelkésznél. — Ez itt veszélyes hely — susogta lassan az egy­házfi. — Tovább tovább! sürgette a lelkész, Magdolna nem várhat. Ismét magasabbra jutottak. A cserjék és gyökerek minden lépésnél akadályul szolgáltak, de nem volt szabad avval sokat törődniük, mert az öreg Magdolna haldoklott. Közel a czélhoz néhány lépést lefelé kelle tenni ; az egyházfi egyszer vigyázatlanul lépett és elesett; a lába megrándult. Egy gyenge jajszót hallatott s a lel­kész segítségével újra fölemelkedett. Nagy nehezen újra elől botorkált, mig végre a kunyhóhoz értek. A siri csend, mely körűlé uralgott, még magányosabbá, ridegebbé tette, mint természete­sen volt. Mély homályban állt; az öreg Magdolnának végórájában még mécs sem világított. Lelkész és egyházfi beléptek a megtámasztott aj­tón a szegényes lakásba; az egész csak kis üledék, melyet a lámpafény kissé megvilágított. A lelkész a beteg után nézett s a kunyhó egyik szegletében egy hitvány párnán találta. Szegény össze­szedte utolsó erejét s térdeire emelkedett, meghalni; de e kényszeritett helyzetben csak úgy tudta magát fön­­tartani, hogy ha hátát az agyagfalnak vetette. — Magdolna! szólt gyöngéden a lelkész, hallottam, hogy beteg vagy. — Nem csak beteg, plébános uram — susogta — a halálhoz is közel vagyok. — Nincs senkid, a ki ápolna végnapjaidban ? — S kérdé tovább a pap. — Senkim! — felesé. — Hát fiad ? — Jancsi már régóta nem törődik velem — vála­szolt. — Ő a hegyekben barangol, csempészet és vad­­orzás a kenyere, és — mint mondják — még roszabb is. Néhány nap élőt itt volt; figyelmeztettem állapo­tomra, de ő elment és nem jött többé vissza. Imádkoz­tam érte, plébános úr; kérem, tegye azt ön is, ha meghalok. Elhallgatott, a sok beszéd által kimerült. A lel­

Next