Katholikus Néplap, 1868. július-december (21. évfolyam, 27-53. szám)

1868-07-02 / 27. szám

211 kész letérdelt s imádkozott a szegényért, kinek még halála óráján is elvetemült fiára kelle emlékezni, és ki az utolsó pillanatban is miatta aggódott. Miután elvégezte imáját, az egyházfit kiküldötte és egyedül maradt vele. Gyónás után a szent utieledel- ben részesité, azután visszahanyatlott a párnára s a pap és egyházfi imái közt várta utolsó lehelletét. Nem sokáig kelle várni. — Haldakolva ismét azt susogta : — Emlékezzetek meg fiamról! A halálküzdelem véget ért, az öreg Magdolna élet­telenül feküdt a nyomora kunyhóban. — A világ sok örömet nem nyújtott neki soha, sok szivességet nem tanúsított irányában soha, egy sirt azonban ott lenn a hegy alatt a temetőben mégis csak kell adnia. — Csak találnánk valakit, ki az éjjel a tetemnél virrasztana! — mondá a pap, — irtózom szegényt igy magára hagyni. — En itt maradok — felelt az egyházfi — lábam úgy is oly igen dagadt, hogy rálépni sem tudok; lehe­tetlen volna most haza mennem. — Mig ezt mondotta kést vett elő zsebéből és lábairól úgy metszette le a csizmát. A sarokban egy hordócska viz állt; a lelkész azt oda hozta és segített az egyházfi lábát bele tenni. — En is itt maradnék — mondá a lelkész — de ez éjjel minden pillanatban várhatom, hogy még egy beteghez fognak hívni. — Menjen csak Isten nevében — szólt az egy­házfi — mig lábomat ápolom, imádkozhatom én a meg­holtért. A pap Magdolna fejéhez állitá a lámpát s kilépett a sötét éjszakába. — A nyomasztó hőség, a tikkadtság még egyre növekedett s az egyedül és vigyázva haladó arczát izzadság cseppjei boriták el. Hogy neki ne men­jen homlokkal a fenyőfáknak, kezeivel mindig előre nyújtva kelle hadonászni; mégis sokszorhozzájok ért s csaknem kárt vallott. Most sebes villám czikázott a sötétségben s pilla­natra megvilágitá a kísérteties kinézésű fenyőtörzseket és egymásba összenőtt lombkoronáit. Az első villámot csakhamar másik, harmadik követte és tompa, nehéz dörgés rázkódtatá meg a hegyoldalt. Az eddig mozdu­latlanul álló fákat gyors szélrohamok kezdék ingatni s a lekonyuló ágak az éjjeli vándor arczát korbácsolták. A villámok még gyorsabban következtek, a dörgés egyre nőtt, a fák lángban úszva erősebben inogtak; a szél már ágakat tördelt s a keskeny ösvényre vagy a lelkész fejére hordta. Egy fényű törzséhez támaszkodott, hogy kissé pihenhessen. A szél e pillanatban némileg csillapult és csend lön a természetben, mintha dühében kimerült volna. Egyszerre kiáltást hallott közel hozzá. Összerez­zent, mert oly éles és átható volt, hogy csontot és velőt rázkódtatott. — Istenem, mi baj történik itt — jegyzé meg a lelkész — bizonyára a villám sújtott valakit! Ismét egy kiáltás, most még erősebb.) A pap előre rohant a sűrűségbe, segíteni akart a szerencsétlenen. Következő pillanatban ismét megvilá­gította a léget egy lángoló villám; a pap visszarettent, mert alig két lépésnyire tőle irtózatos jelenetet látott. A mohán kinyujtózva feküdt egy jólöltözött férfii, egy másik kék felső ruhás föléje hajolt s a villám fényénél vonásait vizsgálta. Az elnyujtózottnak arczát vér borí­totta, homlokán mély seb látszott. E pillanatban vilá­gos lett, hogy itt gyilkosság történt. A gyilkos halálos fegyverét még most is kezében tartotta ; egy vastag ág volt ez, melyet a vihar letört. Félni látszott, áldozata még él, mert újra fölemelte a véres ágat s még egyszer a megsebzett homlokára irányozta. A pap rá akart kiáltani, de a szó elhalt ajkán, és nem volt képes helyéről mozdulni sem. A gyilkos nem látta őt, habár eléggé világított a sok villám; nagyon el volt foglalva az átkozott cselek­ménynyel. — Most lehajolt, áldozatától egy pénzövet rabolt el s önmagára csatolta föl azt. A pap ismét tagjainak hatalmában érezte magát; a rémület bizonyos nemű kiáltásával az agyonverthez közeledett és kezét annak szivére tette. Már nem dobo­gott — csöndes volt. A mint lehajolt, valami kiesett zsebéből, de ő nem vetteúszre; azt sem látta, hogy papi öltönye véres lett. A kék felöltős ember mintegy megkövülve állt a pap előtt; gyilkos eszközét még mindig kezében tartva, nagy szemeket vetve, merőn nézett rá. — Gyilkos! — kiálta a pap, — a birvágy téged a legirtózatosabbra vitt, mire az ember képes. Vesd el zsákmányodat és add át magadat a bírónak; mert a ki vért ont, annak vére ontassék. A félelem merevsége most elhagyta a gyilkost, mert látta, hogy emberrel van dolga és nem természet- fötötti lény nyel. A pap felé tartott és vakmerő hangon kiáltott : — Pap, iparkodjál kimenni az erdőből és vigyázz, hogy hamar el ne áralj. — Nekem nem sok kell, hogy magam biztosítására e gyilkosságot másikkal tetézzem. Elhordd magád innét és hallgass, ha életed kedves! A lelkész lassan odább ment; ő a béke embere volt s nem is tartotta tanácsosnak egy gyilkossal ki­kötni. A villámok megvilágiták útját, de a gyilkos szava még mindig fülében hangzott; mintha azt nem ma hal­lotta volna először, egészen ismerősnek tetszett. Midőn néhány száz lépéssel lefelé haladt, pillanatra megállt, a tüztengerbe bámult s igy szólt magában : „O volt bizonyosan; ezen ember hangja oly ijesztő valami, hogy nem lehet könnyen elfelejteni. — Bármily nehe­zemre esik, meg kell tenni kötelességemet, holnap a bírónak feljelentem. Talán nem fog megölni, ha szólok is. — Es ha megtartja szavát, még akkor sem szabad hallgatnom, hanem köteleségemet kell teljesítenem. Aztán tovább ment; nemsokára leért a hegyről. Dobogó szivvel lépett a lelkész-lakba s szobájába vonult. Még mindig előtte állt a gyilkosság rettentő képe. Soká gondolkodott a fölött, vájjon köteles-e ő csak­ugyan a bűntényt följelenteni, vagy nem tenne-e job­ban, ha a felfedezést a véletlenre bízná; de mindig az első érzés vergődött túlsúlyra : nem szabad elhallgat­nia. — Ezen elhatározás után a megfeszített képe előtt *

Next

/
Thumbnails
Contents