Katholikus Néplap, 1870. január-június (26. évfolyam, 1-24. szám)

1870-01-06 / 1. szám

2 Képzeljük csak magunknak a Tiszát, vagy Dunát. Ha benne viz helyett olvasztott arany folyna : mint siet­nének az emberek, vödrökkel és hordókkal, hogy be­lőle merítsenek és eltegyék! Ilyen olvasztott arany a folyó esztendő.. . Merítsetek belőle, különösen ti ifjak, az erény, a tisztaság edényével, hogy a bol­dogság ritka madara meglátván azt, egyszerű házacs­kátok ablaka alatt, leszálljon ahhoz... Leszálljon? Honnét? Arról a fáról, mely az üdvözitő Jézus szavai sze­rint, felnővén a mustármagból , legmagasabb vala­mennyi fa közt, úgy hogy az ég madara eljővén, ágain fészkel... Kell-e mondanom, hogy ezen fa a kath. egyház, a ti hitetek, melyet most gyökerestől ki akarnak irtani azok a népboldogitók, kik nektek, kath. testvérek, ulon, utszélen kívánják az aranyos-ezüstös „boldog uj esz­tendőt“ ? ! Mutassátok meg nekik, sz. István unokái, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket! Répássy János. Újévi szózat az 1870-ki Kath. Néplaphoz. Becses Lap ! újra kel napod : Mi lesz’ ez évi programod? Ugy-e bár: kard és olajág? Helyes; ez gyógyít, amaz vág. Árnyaktól soh’ se ijedj meg; Gyáva felett halál lebeg; Kövesd a hős Makabékat, Isten ügye nagy feladat. Mondd ki, mit a hős apostol: A világ hiába sarczol; Inkább hódolunk Istennek, Mint viharnak és tengernek. De ki tán feléd közeleg, Ha szive igazán meleg: Azt, mint rokonérzelmüt vedd, Mondd neki: szent béke veled. A magvető. Ki azt mondá: „Búza közöl Konkolyt kiszedni nem kell, Mig az aratás ideje Akkor mikor nem jő el11 ; O csak a türelem elvét Mondotta ki békésén. Hogy mig eljő az aratás, Egészben kár ne legyen. Béke legyen azon földön, Melyet ö létrehoza; Vetett h i t m a g búza lesz’ bár, Vagy ellenség konkolya. Kik e földöni czélt nézve, Ezt az elvet követik, Igen helyes utón járnak, Mert a békét szeretik. A béke egy földi isten, Ki kezet fogat velünk; S mig kezünk összeforrva van, Csendes, nyugodt kebelünk. De nem csak mi földkirályok, — Vagy úgy mondom: emberek, — Erezzük béke malasztát, Hanem föld is, és egek. Nézd a tengert, minő nyugodt, Mig csendes a békeség; És nézd, mikor szélviharral Jön reá, mint ellenség. Régi mondat az : te ember! Ha nem tudsz imádkozni, Eredj a széles tengeren Szélviharban utazni. Nézd az eget, mily kiesen Ragyog minden csillaga, Mintha épen a Teremtő Mosolyogna le maga. Meddig tart ez ? nem tovább, csak Mig a gőzök és szelek . Össze-összeháborodva Ott fenn nem dühöngenek. Ez ha történt, sötét az ég! Villámlik és mennydörög, Reszket a föld, reszket'rajta : Ember, állat, virány, rög. Jó tehát zöld olajfaág Mindenkinek kezében. Ha nem h i t m a g is, csak anyag Fogamzott meg szivében. * Hí * De ö, ki a búza s konkoly Jövője felett ítélt, — Hidd el oh mámoros világ! — Nem érte csak földi czélt. Az ö csűre az égi hon. Oda be csak búzát vesz: A konkoly mindig égni fog, És hamu soha nem lesz. —

Next

/
Thumbnails
Contents