Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978 (85. évfolyam, 1-50. szám)

1978-01-08 / 1. szám

SZITNYAI ZOLTÁN: Az álmodozók A magyar táj, magyar égbolt, magyar milliók sugalmazó hatását nélkülözve, az emigrációs iro­dalom maradandó alkotásokkal vált a magyar irodalom egészének jelentős részévé. Művelőinek többségét a nemzeti irodalom ősi hagyományainak követésében nem tudta meg­állítani az a hazai propaganda, amely a nyelvi konferenciák létesítésével igyekezett megosztani a nemzeti szellemű emigrációs írók és olvasók táborát. Egy újabb áramlat szószólói, akik a rendszer­rel parolázó alku kölcsönös engedményeivel akarják közelebb hozni egymáshoz a vasfüggö­nyön túli és inneni magyarokat, reális törekvé­sek képviselőinek vallják önmagukat, és álmo­dozóknak azokat, akik nem hajlandók lemondani egy tál lencséért arról, hogy egy történelmi for­dulat visszahozhatja a nemzet szabadságát. Nem álmodozók, nem is maradiak, akik mer­kantil szellemtől befolyásolt szócsata tőzsdei zsi­vajában, kitartanak három évtizede vallott meg­győződésük mellett. Nem vonható kétségbe az említett áramlat szószólóinak jó szándéka, igaz magyarsága, de vitatható az álmodozás lekicsinylő jelzőjével ki­sebbíteni azokat, akik továbbra sem hajlandók alkura azzal a sápadt arcú, szelíd mosolyú párt­vezérrel, aki az 56-os szabadságharc végső dia­dalnak látszó, örömtől mámoros napján még ar­ról szónokolt a főtanács emelvényén, Nagy Imre miniszerelnök jobbján, hogy a magyar nép di­csőséges felkelése kivívta az ország független­ségét, és követeli a szovjet katonai erők teljes kivonását. Aztán eltűnt, és a főváros falait romboló ágyúk tüzében, dübörgő tankok mögül, Moszkva magyarországi helytartójaként tért vissza. Ő volt az, aki letörte a becsületes magyarok összefo­gását, s az országban marasztalt orosz katonai erő jelenlétével nézőítja, hitvány engedmények­kel szédíti megalkuvóvá a népet. A falusi szegénylegényből diktátori hatalom­mal rendelkező áruló közéleti pályáját bitófák hosszú sora szegélyezi, amelyekre a népbírás­kodás vérszomjas színészei akasztottak ifjú hő­söket, lányokat, tizenhat éves gyermekeket. De felakasztatták Nagy Imrét is, aki korábbi kom­munista magatartásának tévedéseit avagy bű­neit jóvá tette azzal, hogy nemzeti eszmék kö­vetője lett a szabadságharc idején, s az eltipor­­tatáskor az igaz magyar kétségbeesésével küld­te segítségért fajduló kiáltását a szabad világ felé. Az álmodozók valóban nem akarják követni azokat, akik álmodozóknak nevezik őket. Nem hajlandók kölcsönös engedményekkel parolázni Caraffa, Hocher, Haynau, meg a falvak népét akasztató, divatficsúr Szamuely utódjával. Többről van szó, mint pillanatnyi értékű en­gedményekről. A tragikusan nagy, történelmi realitás az, hogy a mai magyarság akarja-e, tud­ja-e folytatni a nemzet függetlenségéért, állami önállóságáért vívott évezredes harcot, amelyért a sokat, bár sokszor méltán kárhoztatott rendi világ magyarjai ontották vérüket. Avagy a vasfüggöny mögé börtönzött tizen­egymillió magyar beéri azzal, hogy megszűnt az éjszakáit felverő csengőfrász; hogy az ávéhó sze­­lídebb, az életszínvonal jobb; az ipari cikkek bősége, ha nem is minősége, vetekszik a nyuga­tival; hogy könnyebb útlevélszerzés teszi lehető­vé a külföldre való utazgatást, és nem is gon­dol arra, hogy megalkuvó magatartása követ­keztében a világ térképéről örökre eltűnhet az a parányi terület, amely ma még a magyarok hazáját, Magyarországot jelenti? Valóban álmodozók azok, akik annak tudatára akarják ébreszteni honfitársaikat, hogy ezer­éves állami lét örökségének megmentése és meg­őrzése vár rájuk? Az emigráció nem önmagáért van. Az emig­ráció történelmi küldetése több, mint a nyelv megőrzése és tisztaságának magától értetődő védelme az idegenben. Az emigráció azért van, és azért kell lennie, hogy megtegye mindazt, amivel az otthon élő magyarságban a haza fel­­szabadulásába vetett hitet tartja. Álmodozás-e, ha nem akar belenyugodni abba, hogy az emberi jogok védelmét és az eszmék szabad áramlásának követelményét deklaráló helsinki megállapodás meghátrált az oroszok ki­tartó követelése előtt, és elfogadta a határok változhatatlanságát? Nincs elég erő és szervezettség a magyar emigrációban ahhoz, hogy napirenden tartsa a magyar sérelmeket a nyugati világ fórumainál, és lobogó lángként hirdesse a határokon belüli millióknak — miként Jézus Krisztus mondta —, aki mindvégig kitart, üdvözül? A magyar emigráció, a Szent Korona kiszol­gáltatása elleni impozáns tiltakozásával bebizo­nyította, hogy birtokában van az erőnek, szer­vezettségnek és az üdvözülést hozó szívós kitar­tásnak. Hangja orkánként járta be Amerika, Kanada magyarlakta városait, behatolt az Egyesült Álla­mok törvényhozásának Capitoliumába, tüntetett az állami főhatalom Fehér Háza előtt, és tilta­kozott magánál az elnöknél. Ez a tiltakozás vissz­hangra talált Európában is, ahol a magyar ka­tolikus lelkészek és hívek nevében dr. Ádám György vatikáni megbízott tiltakozó távirata ta­lálóan utal arra, hogy: „Az a magyar nép, amely otthon és idekint még nem tudta elfelejteni, hogy szabadsága ügyét 1956-ban a szabad világ nem segítette, nehezen tudná megérteni, hogy nemzeti függetlensége zálogát most ugyanazok gondjára bízzák, akik 1956-ban eltiporták sza­badságát.” 1956 óta nem volt hasonló magyar megmoz­dulás, mint a mostani. Ismét magyar sérelmek­re terelődött a világ figyelme. Tudomást vettek arról azok is, akik nem tiltakozhatnak a vas­függönnyel körülzárt milliók karámjában, s azok is, akik már a rendszer szellemében nevelődve, alig tudnak valamit a Szent Koronáról, és bizo­nyára mit sem arról, hogy az nem csupán tör­ténelmi kegyelet tárgya, királyokat díszítő ék, hanem a magyar főhatalmat jelentő misztikus személy. Az emigráció tiltakozása érteti meg velük, hogy a Szent Korona miért nem kerülhet haza, miért nem szabad hazakerülnie mindaddig, amíg a magyar nép akarata nem dönthet sorsáról. E követelmény teljesülése nélkül muzeális érde­kesség, idegenforgalmi látványosság. A világot bejáró tiltakozás jelentőségét nem csökkenti, s eljövendő hatását nem hatálytala­nítja, hogy a négyesztendős főhatalom pünkösdi királya nem vette tudomásul a tiltakozást. A római pápa által, a kereszténység fejedelmi hittérítőjének, első királyunknak küldött Szent Korona (a mostani pápa ellenkezése nélkül) ha­zakerül ugyan, de nem a magyar nép kezébe, miként Carter szereti hangoztatni, nyilván olyan megokolásért, amely mentesítené őt a történel­mi felelősségrevonás alól. A történelmi vádbeszéd azonban el fog hang­zani, mert köztudott, hogy az orosz megszállás alatti ország népe nincs abban a helyzetben, hogy szabad akaratnyilvánítással elfogadhasson vagy visszautasíthasson valamit. Van valami keserű irónia abban, hogy a Szent Korona épp annak a rendszernek kerül a birto­kába, amely tagadja Isten létét, és nem mond le arról, hogy kommunistává forradalmasítsák a szabad világot, elsősorban annak leghatalma­sabb államát, Amerikát. Az amerikai magyarok heves tiltakozása any­­nyit máris elért, hogy Vance külügyminiszter nyilatkozatával (elszólásával?) kiugratta a nyu­lat a bokorból, és nyilvánvalóvá lett a döntés kufár háttere. Az elnök, aki a magyar népre hivatkozott, tá­jékozatlanságát bizonyította be a magyar nép­ről és a Szent Korona misztikus jelentőségéről. Nem a nép, hanem a rendszer óhaját teljesítet­te kedvező kereskedelmi kapcsolatokért, és dön­tése a Kremllel folytatott tárgyalásain is hasz­nára lehet. Aki oly kétkedve vallja magát az emberi jo­gok védelmezőjének, ezúttal nem népjogot vé­dett, hanem népjogot sértett. Megtagadta elnökelődeit, akik a korona kiadá­sának ismételten előterjesztett igényét azzal­ta­­(Folytatás a nyolcadik oldalon) DUNAI ÁKOS: Isten hozta az elvtársakat! Az utóbbi hónapok során lapunk majdnem mindegyik számában felhívással, kéréssel for­dultunk előfizetőinkhez: segítsenek, szerezze­nek új előfizetőket, mert ha az emigráció to­vábbra is nemtörődöm módon sorsára hagyja ezt a 84 éves lapot, hamarosan nem lesz kinek szerkesztenünk és kiadnunk a Katolikus Ma­gyarok Vasárnapját. A lap előfizetőinek száma nemhogy a kül­földön élő magyarok számával nincs arányban, de még azokéval sem, akik az emigráns élet­ben aktívan részt vesznek. Amikor valaki meg­látogat bennünket, és hosszasan elbeszélge­tünk, mindig szóba kerül az előfizetők kérdése is. Eddig még mindenki megdöbbenését fejezte ki afölött, hogy a Vasárnapnak csak ilyen ke­vés előfizetője van. Persze, tudomásunk szerint csak egy észak-amerikai hetilap példányszáma szárnyalja túl a miénket, de ez nem vigasz, ha­nem igen szomorú keresztmetszete az emigráns magyar sajtó helyzetének. A „kevés” és „sok” mindig relatív fogalom. (Két hajszál az ember fején kevés, de a hús­levesben sok.) Előfizetőink száma kevés, ha ar­ra gondolunk, hogy mennyinek kellene lenni, de sok, ha azt vesszük figyelembe, hogy több tucatnyi lapnak még ennyi sincs. Egyelőre há­lát kell adnunk az Istennek, hogy ennyi olva­sónk is van egyáltalán, de be kell látnunk, hogy ebül állunk.★ Mindez pedig csak azért jutott az eszünkbe, mert a karácsony előtt meghirdetett előfizetés­­gyűjtő akciót követően beérkezett új előfizeté­sek jegyzékét böngészve illusztris névre buk­kantunk. (Az „illusztris” megint csak relatív fogalom.) Lám, mégiscsak vannak sokan, akik a szívükön viselik a magyar emigráns sajtó sorsát, és előfizetésükkel támogatják nemzet­mentő szolgálatukban! Mégiscsak vannak, akiknek érdekük, hogy a Vasárnap továbbra is a kommunistaellenesség legfőbb magyar sajtó­terméke legyen! Mégiscsak vannak, akik be­látják, hogy mekkora szükség van a jó, haza­fias újságra! Mégiscsak vannak, akik igazat ad­nak nekünk, támogatják minden törekvésün­ket! , Álljon itt ország-világ előtt új, „tekintélyes” előfizetőnk neve és címe, mert aki ennyire tá­mogat bennünket, megérdemli a nyilvánossá­got. MAGYAR RÁDIÓ H—1800 Budapest 5 Postafiók 118 Hungary — Europe Boldogan vettük tudomásul, hogy ha a ma­gyar emigránsok nem is tülekednek az előfize­tésnél, de elüzenik, a megszelídült gyilkosok, a megjámborodott gazfickók, a mosolygó hara­miák, a megszalonképesült latrok nem hagyják elveszni a Vasárnapot, és 19 kemény tallért leszurkolnak a lapért és az évkönyvért. Örü­lünk, hogy ha a nagy szabadságban élő magyar nép — a moszkvai mintájú demokrácia játék­­szabályainak megfelelően — nem is rendelheti meg a lapot (sőt: ha valaki külföldről próbál bevinni egy példányt, már azért súlyosan meg­büntetik), de a Magyar Rádió hazugságbajno­kainak és lódítóatlétáinak rendelkezésére áll a Vasárnap! A meghatódástól megtelik könnyel a szemünk, ha az jut eszünkbe, hogy ezentúl immár három példány Vasárnap indul útnak Magyarország felé minden szombaton! Eddig csak az Országos Széchenyi Könyvtár Gyara­pítási Osztályára és a Sajtóirodára járt a Kato­likus Magyarok Vasárnapja, de most — mivel az egeket ostromolja az enyhülés, és nagy sza­­badsághős lett a georgiai mogyorótermelő úri­emberből — három példány mehet a vasfüg­göny mögé bezárt tízegynéhány millió magyar­nak! Nem is beszélve arról, hogy a Sajtóiroda a lap légipostával való küldésére fizetett elő, ami elég nagy különkiadást jelent az őszinte­ségéről és mindenekfeletti igazmondásáról hí­res irodának, de ők semmi költséget nem saj­nálnak, ha nemes magyar ügyről van szó! Szeretettel üdvözöljük körünkben a Magyar Rádiót, új előfizetőnket! Nem fogunk elfeled­kezni az új előfizetőnek járó jutalomkönyvről! Isten hozta közöttünk! 1978. — VOL. 85. ÉVF. Jan. 8. ~ VASÁRNAP - 1. sz. Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday The only Catholic Hungarian magyar hetilapja -------- Weekly Newspaper in the U.S.A Egyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefont (216) 799-2600 DR. KOLLARITS BÉLA: KI LEGYEN A BÍRÓ? A belgrádi konferenciáról érkezett jelentés számol be arról, hogy az Egyesült Államok delegátusa a Szov­jetuniót bírálta, mert 12—15 évig terjedő időre bebör­­tönzik az emberi jogok harcosait. „Washingtonnak nincs erkölcsi joga arra, hogy más országokat az emberi jogok­ra kioktasson. Kik bíráskodjanak mások felett? Azok le­­gyenek a bírák, akik napalm bombákat és borzalmas­pusztító fegyvereket használtak, hogy Vietnam népének­­százezreit öljék meg, és falvaik százait töröljék el a földd színéről?” — vágott vissza a szovjet delegátus. Súlyos vádakat mondott ki a szovjet kiküldött, olyant vádakat, amelyek felnyitják az emlékezés zsilipjeit . Gyújtóbombák, megsemmisült falvak üszkös romjai. Olt­­hatatlan lánggal égő városokban pusztuló lakosság. Pó­­­tolhatatlan értékek, amelyeket az emberi tudás, művé-,­­szét és szorgalom évszázadokon át összegyűjtött, váltak­ hitvány hamuvá. Emlékeznünk kell az emberi életek kikí oltására létesített megsemmisítő táborokra, a katyni tö­ i­megsírokra, a Baltikum népeire, a bolseviki forradalom­ és a világháború áldozatainak megszámlálhatatlan tö­­­megeire. Emlékezünk kiirtott népcsoportokra, megsem-­ misített társadalmi osztályokra, rabságba hurcolt, földön­futóvá tett, hontalanságba kergetett embermilliókra. Még halljuk a meggyalázott asszonyok és leányok kétségbe­esett, reménytelen segélykiáltását...­­ Emlékezzünk! Karácsony volt, szomorú, reményte­­len budapesti karácsony 1944-ben, amikor a szovjet had­sereg acélgyűrűje bezárult Budapest körül. A templomok harangjai nem hirdették a kis Jézus megszületését, nem hívták éjféli misére a főváros népét. Fegyverzaj, puskás ropogás, aknák robbanása a halál orgiáját vezette be, és 52 kábult, vérgőzös napon tombolt a harc. Azután el­­hallgattak a fegyverek. A „Duna királynője” megvívta harcát a Sátán hadai ellen , és elesett. A romváros gránáttépte, bombatölcséres utcáin durva, idegen csiz­­mák rúgták, taposták a védők még jóformán ki sem hűlt holttesteit! Emlékezzünk! Leírhatatlan terror őrjöngött hazánk­­ban. Futott aki tudott, rettegésben élt az ország népe. Egy, csak egy ember volt, aki felemelte szavát a magyar­ságért, aki népének védelmére mert sietni. Mindszenty József, Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása­. Tudta, előre látta sorsát, de nem tántorodott meg, nem­ lett úr felette a félelem. Vértanúk bátor elszántságával állt szemben ellenségeivel: „Istenért, Egyházért, hazá­ért”. Ezerszeresen megalázottan, megkínzott testtel, gyötö­rődő lélekkel szenvedett nyolc évig a kommunisták bör­tönébe zártan, hogy a szabadság néhány napja után 15 évig önként vállalt rabságban éljen. Azután „felvette élete legnehezebb keresztjét”, hogy ami még hátra volt életéből, szeretett hazájától, híveitől távoli száműzetés­ben töltse. És halljuk a szabadságharc legázolására induló pán­célos szörnyetegek dübörgését, melyeknek Washington­ból küldött távirat adta meg a „startjelet”. Hol voltak akkor az emberi jogok „bajnokai”, akik most Szent Ist­ván koronáját készülnek a vörös bestia prédájául venni? Ki legyen a bíró, aki Belgrádban igazságot tehet? Mi történjék azzal, akit a Helsinkiben kötött megállapo­dás megsértésében bűnösnek találnak? Nem tehetnek semmit, mert az egyezmény nem állított be szankciókat ilyen esetre. Bebizonyosodott, hogy a Nyugat nagy győ­zelmének mondott egyezmény mit sem érő papírrongy. Értéktelen, semmire se jó, mint a többi eddigi, a Szov­jetunióval kötött megállapodás. A „belgrádi perben” vádlókra és megvádoltakra egy­aránt marasztaló ítéletet a világ népeinek közvéleménye fogja kimondani. Martinián testvér elment Az Amerikában élő erdélyi ferencesek szomorú szívvel tudatják, hogy rendi testvérük, Horváth Mar­tinián elhunyt. Martinián testvér 1907. február 7-én született a Háromszék megyei Gelencén. 1935-ben kezdte a no­­viciátust Medgyesen, és 1941-ben tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat. Mint segítőtestvér a csíksom­­lyói és a kolozsvári rendházakban dolgozott. 1944- ben bevonult katonának,­ és a kolozsvári 9-es hely­őrségi kórháznál teljesített szolgálatot. A háború vi­hara Németországba sodorta, ahonnét 1945 szeptem­berében több szerzetestársával Olaszországba ment. Először a római Szent Antal Egyetemen, a rend nemzetközi kollégiumában dolgozott, majd a Late­­ránban mint a gyóntatók szakácsa nyújtott ízelítőt a magyar konyha finomságaiból. Később a firenzei Szent Bonaventura Kollégium sekrestyése lett, innen pedig Alvernára ment remetének. 1968-ban jött át Amerikába, és innentől kezdve a youngstowni zár­dában tevékenykedett. Gyenge, önmegtagadásokkal, örökös böjtökkel sanyargatott testét gyomor- és tüdőrák támadta meg, és a gyilkos betegség rövid idő alatt megölte. Csodá­latos türelemmel, példamutatóan hősiesen viselt bon­zalmas szenvedések után december 19-én hajnalban hívta magához az Örök Bíró, akinek egész életén ke­resztül hűséges szolgája volt. Martinián testvérünket — aki szinte minden idejét imádkozva, vezekelve, virrasztva a templomban töl­tötte, és aki soha nem szűnő aggódással esdekelt az­ég Urához elnyomott erdélyi véreiért és magyar ha­zájáért — december 21-én délelőtt kísértük utolsó útjára youngstowni kegyhelyünkről. Az Úristen adjon neki örök nyugodalmat! Boldog új esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak!

Next