Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)
1986-01-05 / 1. szám
1986. január 5. CHICAGO IIL 60614 Egyes szám ára: 50 cent A masyarsás legnagyobb katolikus hetilapja The world’s largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents P. Füzér Julián C. F. M. Megizmosodott emigráció Gondolatok a szabadföldi magyarok IV. Világkongresszusáról Képzeletvilágomat befolyásolja a Biblia és amint a magyar emigráció életét nézem és abban intenzíven részt veszek, léptennyomon szentírási képek és idézetek merülnek föl előttem. Meglepő, hogy emigrációs életünk, annak problémái és törekvései mennyire hasonlítanak az idegenbe hurcolt választott népéhez. A szabadföldi magyarok IV. Világkongresszusa Clevelandben volt és az arra összesereglettek olyanoknak tűntek előttem, mint a választott nép gyermekei, akik a próféták szavára fogságuk, a rájuk kényszerített emigráció végét várták. A kongresszus belenyúlt ádventbe és a szent évad első vasárnapján ért véget, mikor a prófétákkal, azok imájával és vágyakozásával amúgy is nagyon egyezik a lelkünk. Ez hallatta velem Báruk próféta jövendölését: Kelj föl, Jeruzsálem, állj a magaslatra és tekints keletre! Nézd, mint gyűlnek egybe fiaid napkelettől napnyugatig a Szentnek szavára, és ujjonganak, mert Isten megemlékezett róluk. Gyalog távoztak, ellenség hajtotta őket, de Isten vezeti vissza, s úgy hozza őket, mint királyi sarjakat... Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, és kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát. Cleveland a kongresszus idején olyan volt, mint egy új magyar Jeruzsálem, melybe özönlöttek szétszórt, szétkergetett, kitaszított magyarok az öt világrészről. Jöttek Afrikából, Ausztráliából, Dél-Amerikából, Európából, Közép-Amerikából, délről és északról, keletről és nyugatról, a szabad világ minden országából. Ki hitte volna, hogy egykor ilyesmi is lesz a magyarok történetében! Akik a kongresszusra jöttek, egykor a hazából mind „gyalog távoztak” és sírtak. Gyászoló, ínséges, könnyes koldus seregek voltak, akiket a szó szoros értelmében „az ellenség hajtott”. De most mind olyanok, „mint a királyi sarjak”! Egyik ragyogóbb, sikeresebb, tehetősebb, mint a másik. Van közöttük valóságos „success story”. Mintha mindegyik királyi herceg lenne. Mint a próféta mondja, levetették magukról „a gyász és a nyomor gúnyáját”, és szépségbe öltöztek. Mind, mind „örömben, fényben, dicsőségben” ölelték, köszöntötték egymást és állították, hogy „az Isten irgalma és igazságossága kísérte őket útjaikon”. „Jó volt hozzánk az Isten”, mondogatták egymásnak széles mosolylyal. És nekem eszembe jutott a zsoltár, hogy a választott nép fogságba hurcolt fiai, mikor hazafelé készülődtek, hasonlóképp viselkedtek: „szájuk tele volt nevetéssel, a nyelvük meg ujjongással”, mert jó volt hozzájuk az Úr. Mennyi tehetség, képesség, alkotó erő, tudás, műveltség van az emigrációban! A kongresszuson voltak írók, újságírók, művészek, orvosok, ügyvédek, mérnökök, gazdászok, üzletemberek, bankárok, gyárosok, egyetemi tanárok, tudósok, nyelvészek, egyháziak. Mind azért lettek ragyogók, szépek, sikeresek, mert istenadta tehetségüket kamatoztathatták, szabadon alkothattak, tehetségük és szorgalmuk szerint dolgozhattak, erényesek, lelkiismeretesek, istenfélők voltak és mindig öntudatosan magyarok maradtak. És amit munkájukkal, szorgalmukkal, igyekezetükkel elértek, abból adtak a köznek — templomaiknak, iskoláiknak, kultúrközpontoknak, karitásznak — és segítették rászoruló testvéreiket. Nemeslelkűség és áldozatosság nélkül a fényes Világkongresszus se jöhetett volna létre. Mennyit tudna kontribuálni az emigráció a haza jólétéhez, gazdasági, társadalmi, kulturális virágzásához! Ha szabad, akadálytalan kapcsolat lehetne az emigráció és a haza között, megváltozna a magyar élet mindnyájunk örömére és az egész világ csodálatára. De a szomorú valóság az, hogy akik a kongresszusra összegyűltek és a többiek, akik az emigrációban élnek, nem kívánatosak otthon. Talán a pénzük kellene, talán gazdagságuk kívánatos lenne, de ők maguk, a gondolatviláguk, életelveik gyűlöletesek. Ha mód lenne rá, az emigrációt felszámolnák éppen azok, akik szülték, azok, akik a „marxizmus-leninizmussal”, a kommunista párttal és a szovjet politikával jegyezték el magukat. Félnek az emigrációtól, mert tudják, azzal marsol az élet, a jólét, a remény a szebb jövőre. Bár otthon nem kellenek, az emigránsok szívükben hordják a magyar hazát és a magyar népet. Mennyire igaz Széchenyi István mondása: Csak a gyönge szereti önmagát, az erős egész nemzetet hordoz a szívében. Az emigráció annyira megerősödött, lélekben, javakban, öntudatban úgy megizmosodott, az elmúlt negyven év alatt akkorát nőtt, hogy az egész hazát és a magyar népet szívébe tudja már zárni. Az elszakított területeken élő magyarság érdekeit az emigráció védi, a jogait az követeli. Az emigráció törődik a Felvidék, Erdély, a Délvidék és a Lajtabánság magyarjaival. Az emigrációban hallatszik a hangja az elszakított, kettős járom alatt nyomorgó magyaroknak. A kongreszszus egy nyilvános tanúságtétel volt, mennyire szívén viseli az emigráció a haza ügyét is. Lépten-nyomon felmerült a kérdés, mit tehetünk pl. a népesedési kérdésben, hogyan állhatunk bele az abortusz elleni küzdelembe, hogyan befolyásolhatjuk az amerikai politikát a magyarság érdekében, mit tehetünk az otthoni ifjúságért, hogyan használjuk ki a lengyel-magyar kapcsolatokat, hogyan szerezzünk jóbarátokat a magyar ügynek, stb. Olyan most az emigráció, mint a választott nép fiai voltak a babiloni fogság vége felé. A zsoltáros szerint nemcsak Jeruzsálem volt állandóan az eszükben, hanem amit tudtak, mindent összegyűjtöttek, hogy hazavigyék , ujjongva ölükbe szedtek búzát, kalászt, kévét, hogy azzal menjenek Sionba. Az emigráció (Folytatás az 5. oldalon) Dr. Csáki Tibor: Galambvadászat Romániában A bukaresti Ipari Vásár bejárata fölött hatalmas transzparens hirdette: „Vezérünk és apánk, Ceausescu bevezette Romániát a fény korszakába.” Szép és „szerény” mondat, a tények azonban mást mutatnak: az idei tél a második Romániában, amely nehéz feladat elé állítja az energetikai szakembereket, a vezér ugyanis kiadta a parancsot: az árammal spórolni kell, így esténként nemcsak Bukarest, az egész ország sötétségbe borul, az utcai világítást, fényreklámokat kikapcsolják, már a gyárak se kapnak elegendő elektromos energiát, sok üzemben áll a termelés. A bukaresti városi buszokat átépítették (áram- és benzinhiány miatt) földgázmeghajtásúra. A privát autósok már egy éve csak havi 12 liter benzint tankolhatnak. Az állami televízió napi kétórás adással szórakoztatja a nézőket, már akinek van még kedve szórakozni; a fűtőtestek a legjobb esetben langyosak, s egy legutóbbi kormányintézkedés előírja: az állampolgárok helyiségenként maximum 40 wattos villanykörtét csavarhatnak a foglalatba! Történik mindez nem valamelyik iparilag elmaradott afrikai országban, hanem Közép- Európa egyik szocialista államában. A második világháború után hatalomra került kommunisták elsőszámú célja volt, a nem különösképpen fejlett, agrárországból egy iparilag versenyképes államot létrehozni. A cél elérésének alapjául szolgált, hogy az országban nagyhozamú olaj lelőhelyeket fedeztek fel, így az ipar fölépítése függetlenné válhatott a Szovjetuniótól. Amikor Ceausescu 1965- ben hatalomra került, kiadta a parancsot hatalmas petrokémiai művek fölépítésére. Az olajfeldolgozó üzemek ma 36 millió tonna olajat képesek évente földolgozni. A források azonban hamarabb kiapadtak, mint várták. A tavalyi évben Románia 11 millió tonna olajat pumpált ki a kutakból, ez körülbelül a fele a saját évi szükségletnek. S hogy egyáltalán kihasználhassák a már fölépített óriási petrokémiai üzemeket, Románia a Szovjetuniótól, Kínától és egyes arab országokból kénytelen drága valutáért olajat importálni. Az eredmény: az olajfeldolgozó kombinátok 35 százalékos kihasználtsággal dolgoznak . . . 1980-ban Ceausescu újabb ötlettel állt elő: ezúttal a szén lenne az, ami Romániát iparilag függetlenné teheti. Az összes erőművet, amelyek addig olajat használtak föl, átállították szén és vízi erőműre. Csak egyet nem vettek számításba: a romániai szén gyenge kvalitású, alig lehet elégetni. Négy nagy erőmű áll félig felépítetten, a befejezéshez hiányzik a kemény valuta, jövőjük egyelőre bizonytalan. Ceausescu azonban már máshol látja a problémát, új kampány indult, ezúttal a külföld felé való eladósodás megállítása végett. Különböző import-sorompókkal sikerült is az adósságok felét visszafizetni a nyugati bankok felé, 1990-ig Románia végleg vissza akarja fizetni összes adósságát. Ennek az ára azonban úgy gazdaságilag, mint politikailag magas: a romániai ipar termékei olyan rossz minőségűek, hogy alig akad olyan nyugati ország, amely az országtól valamit is exportálna. Románia kénytelen a keleti országok felé orientálódni; már történtek politikai lépések arra nézve, hogy szorosabbá váljon az árucserekapcsolat a szocialista országokkal. Ehhez azonban szükséges, hogy Románia a jövőben Moszkva kedvében járjon. Úgy néz ki, a románok kénytelenek lesznek föladni eddigi, Nyugat felé orientálódó külpolitikájukat. Az első lépés már megtörtént: Stefan Andrejt, a Nyugattal szoros együttműködést propagáló eddigi külügyminisztert leváltották. Az elégedetlenség a lakosság körében egyre nagyobb lesz. Sokasodnak a bíráló levelek a nagy vezér címére, sőt, egyes politikusok is óvatosan célozgatnak, vissza kéne hozni a kisebbfajta maszek üzemeket az iparba, valamint ki kell bővíteni a mezőgazdasági egyéni gazdálkodók rendszerét. Az élelmiszerellátás is katasztrofális: húsz a legritkábban kapni, a boltokban leginkább hervadt salátafejek, fonnyadt burgonyák állnak, cukor, vaj, tojás, étolaj, kávé állandó hiánycikk. Ceausescu azonban erre is megadja a magyarázatot: televíziós beszédében kijelentette, tulajdonképpen nincs is élelmiszerhiány, a lakosság táplálkozási szokásai rosszak! Azonkívül megvan a lehetőség, hogy a kertben, vagy éppen a városi lakás balkonján kiegészítésképpen zöldséget termeljenek a polgárok, sőt szerinte a házigalamb tenyésztése a húshiányt is megoldaná. Ez nem vicc, Ceausescu mindezt halálosan komoly ábrázattal mondotta a tv-adás keretén belül. Az Európában szabadon röpdöső galamboknak ajánlanám: kerüljék Romániát, várható ugyanis, hogy Ceausescu hamarosan törvénybe foglalja a galambok hurokkal való fogásának kötelességét, így növelve a lakosság napi kalóriaszükségletét. Catholic Hungarians' Sunday KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.O. Box 2464 Youngstown, Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 és 799-3335 (USPS 291-640) 93. évfolyam, 1. szám January 5, 1986 Volume 93, No. 1 Újév kezdődik Az új naptári évnek a kezdete hagyományosan fordulópont az idő múlásában. Ritkán lesznek egyfolytában az emlékek olyan élesek és a remények olyan tudatosak, mint ezekben a napokban. „Teljesedésbe ment-e” mindaz, amit 12 hónappal ezelőtt elhatároztunk? A sorscsapások elmaradtak-e? Mint emberek és magyarok valóban tökéletesedtünk-e? A világunkban jelentkező válság elmúlt-e? Az év elején mindenkinek megvannak a saját emlékei: vidámak és kijózanítóak. És mert nincs emlék anélkül, hogy pillantást ne adjon a jövőre, gondolataink most nemcsak az elmúlt évre szállnak vissza, hanem a jövőre is irányulnak. Az idő teljesen felmérhetetlen: tele reménységgel, de félelemmel is. Éppen mi, a XX. század végének emberei — amikor ez a század technikailag olyan sokat megvalósított —, mi élünk félelemben a jövővel szemben. Mit hoz a megkezdett év? Ebben az évben is csak azok a gondok és problémák aggasztanak minket, amik eddig voltak, és az újak csak növelik az ember megterhelését? ... Persze lehetne millió és millió problémázgató kérdést föltenni. Még mindig jó, ha tudunk kérdezni, ha látjuk azt, amit megkérdezünk .. . amire választ várunk. Az élet csak akkor élő, ha nem reked meg a tervezgetésnél. Mindennapjaink sokszor ezért egyhangúak, mert annyira biztosítani akarjuk magunkat a meglepetések ellen. Éppen mi, mai emberek akarunk minden ellen biztosítékot keresni, hogy ne érjen bennünket semmi olyasmi, amivel nem számoltunk. Mindannyian tudjuk, hogy az, ami előbbre visz az életünkben, nem tervezésből és számításból, hanem szabad elképzelésből és előre nem látott találkozásból keletkezett. Talán csak később figyelünk fel arra, hogy milyen fontos volt számunkra egy előre nem látott találkozás, megbeszélés. Még negatív események is lehetnek fontosak — bármilyen kellemetlenek is voltak — éppen azért, mert nem számítottunk rá. A meglepő tapasztalatokra nyitottnak kell lennünk, amit a most kezdődő esztendő rejt magában. Ezzel kapcsolatban Kodolányi János regényírónk nyilatkozata jut eszembe, amit halála előtt mondott: „Már 10—11 éves koromban célt és normát szabtam magam elé. Életem folyamán ez természetesen többé-kevésbé változott, bár a lényeg ugyanaz maradt. Célom egy volt: az egész magyar néphez szólni. Normám pedig, őszintén, tökéletes egyszerűséggel és az igazság erejével. Ma pedig meg kell vallanom, hogy sem célomat, sem írói normámat nem értem el.” Úgy gondolom, hogy egyszer mindenki eljut erre a pontra és hasonlóan nyilatkozik. A baj ott kezdődik, hogy az ember sokszor rosszul választja meg célját és hamisnak bizonyulnak normái. Ezért oly szomorúak az egyik tudós szavai: „Korábban tökéletes célokat birtokolt az ember, de tökéletlen eszközöket. Ma tökéletes eszközök, nagy lehetőségek birtokában van, de céljai zavarosak.” Ugye mennyi csüggedt, csalódott ember él körülöttünk, akiknek céljaik és normáik ugyan voltak — de eszközök hiányában semmi sem sikerült nekik! Vagy olyanok, akik komoly eszközeik „sűrűjében” zavaros és hamis célok után kutattak. Nyugtalan a világ — veszélyben van az emberiség sorsa, és éppen ezért akarunk célokat és normákat. „Szomjasak” vagyunk, de zavaros „kutakból” akarunk meríteni, pedig a tiszta „források” is rendelkezésünkre állnak. Mindezek tudatában valljuk be, hogy a nagy tervek és nagyszerű elképzelések megvalósításához idő kell. Aki egy hivatást választ, és azt el akarja érni, tudni kell várni. Keserű, küzdelmes órák következnek a cél elérése miatt, de jönnek a boldog órák is, amikor örülünk, hogy helyesen választottunk. Az emigráció tervei, feladatai is időt igényelnek — csak a lényeg, hogy legyenek mindig, akik komolyan és jól látják a célokat és feladatokat. De mindig akadnak „okosabbak” és olyanok, akiknek már minden mindegy. Az új esztendő új lehetőséget hoz, az újrakezdés élményét és valóságát. Egyéni és közösségi ügyeinket próbáljuk „más szemmel” nézni és „más szívvel” vizsgálni ...! Amikor Michelangelo Ádámot megfestette a Sixtuskápolnában, az akkori pápa megkérdezte: „Ilyen szépnek látod az embert?” — „Igen, olyannak festem meg, amilyennek Isten megteremtette!” — Az új év lehetőség mindannyiunk számára, hogy ilyen szemmel nézzük az emigrációs magyarság minden tagját, ezzel az emberi közeledéssel találjuk meg azt, ami összeköt, és ne azt, ami szétválaszt. „A világ tűzben van ... Nincs arra idő, hogy kevéssé fontos dolgokról tárgyaljunk...” (Avilai Szent Teréz) Ebben a rohanó világban lassan semmi biztosat nem érzünk a lábunk alatt. És mit csinálunk, ha talajt vesztett emberekké válunk? — Keresünk egy másik kezet, amibe kapaszkodhatunk. Ezt a társat, ezt a „másik kezet” találja meg mindegyikünk, mert akkor az idő minden viharát, a csalódások és sikertelenségek sorozatát könnyebben átéljük, elviseljük — sőt lesznek újra céljaink, normáink és sikereink. Akkor az 1986-os esztendő történelmi mérföldkőnek számíthat az emigrációs magyarság történetében, jövőjében! Ehhez kívánom mindenkinek — aki magyarnak vallja magát és magyarként él — a már közismert BÚÉK (Boldog új évet kívánok) köszöntés helyett az igazi és mélyebb értelmezését, valamint átélését e négy szónak: Bízzuk Újra Életünket Krisztusra! P. Kiss Barnabás