Kecskemét és Vidéke, 1920. május-december (1. évfolyam, 1-189. szám)

1920-09-16 / 101. szám

Dolgozzunk! Egy óriási nincs, ez most Magyar- ország. A tejjel-mézzel folyó Kánaán kincses bányái elrabolván. S ami meg­maradt, ott is hiába keresed, ami kell. Kenyér, bár fekete volna! Ruha, cipő, mesebeli álmok! Födél után hasztalan kutat a hajléktalan! Ahová csak tekintesz: nincs, nincs és nincs! Akik dolgozni akarnak, nem talál­nak munkát. Kezdenék szívesen sze­gények. Hajtja őket a szükség. Mind­egy bármi, csak munka legyen és a munkáért kenyér. Házaló ujságterjesz- tőnek csapnak föl menekült hivatalno­kok. Talán még egyébbre is vállalkoz­nának, csak engednék a jóllakottak. A konjukturák bölcs csodagazdagjai azonban ülnek csökönyösen teli pén- zsákjaikon. Ma nem kedvezők a vi­szonyok. Ingatag alap minden vállal­kozás. Nem kockáztatják bennük fá- radalmas (!) munkájuk gyümölcsét. Minden elpusztult. Ezer a tenni való. Mire várnak még? Termelni, dolgozni! Tettek kellenek most, nem óvatosság! Tettek, ha kell, még áldó-, zatok árán is. Körülöttünk bolseviki vagy félbolseviki népecskék. Nagyon rossz bizonyíték ez rólunk, vérszegény termelés. Súlyos a szavam, de nincs messze ez, a vállalkozók óvatosságá­ból viruló rendszer, a termelési mar­kiától. És miért? Mit kockáztat a vállal­kozó“? Semmit, csak egy képzeletbeli számot, amihez merő babonából ra­gaszkodik. Igazán olyan rettentő csa­pás volna, ha a mai rossz pénzben egy milliót érő vállalkozás évek múlva csak százezreket érne? Nem volna szabad ilyesminek senkit vissza tartani a munkától! Sőt! Az óvato:ság szem­pontjából is bölcsebb cselekedet az értéktelen papirt reális értékekre át­váltani, mint merő tartózkodásból ra­kásra gyűjteni. És miért mindez? Egy átok fek­szik ezen a szerencsétlen országon. Nem tud itt dolgozni, aki akar. Leg­jobb szándéka is hajótörést szenved azok nemakarásán, akik dolgot tud­nának adni. S fölülről jön ez az átok. Képviselőink közül 6—6 jelenik meg a nemzetgyűlésen, hogy életbevágó je­lentőségű dolgokról tanácskozzanak!! Csoda-e, ha ilyen körülmények közt vigan folyhat az aknamunka. Aki még dolgozik; a kisgazda, a tisztvi­selő és kézimunkás napról-napra hall­hatja a szavát a dologtalanságra csá­bítónak. És mi lesz, ha majd ők is gyöngének bizonyulnak? Nagy, önfeláldozó példák, tettek kellenek. Aki nem hajlandó dolgozni, bármi okból, félre kell lökni, mint a nemzet ellenségét és tetemén keresztül kell előre törnünk dologra, munkára! Mert mi igazi magyarok, dolgozni és élni akarunk. Kihirdették az ítéletet a Tisza-pörben. Dobót és Sztankovszkyt halálra Ítélték. Ma délelőtt pontban 10 órakor nyitotta meg a hadosztálybiróság tár­gyalását Zoltán ezredes. A tárgyalási terem már 9 órakor megtelt előkelő főúri közönséggel, a Tisza-család tagjaival, képviselőkkel és katonatisztekkel. Az elnök kihirdeti az Ítéletet, mely szerint a hadosztálybiróság Dobó Istvánt összes katonát ki­tüntetéseinek elvesztésére, a had­sereg kötelékéből való kizárásra és köféláltali halálra, Sztankovszky Tibort tisztirangjától és kitüntetéseitől való megfosz­tásra, a hadseregből való kizá­rásra és kötéláltali halálra, Hüttner Sándort tisztirangjától való megfosztásra, a hadseregből való kizárásra és 15 évi súlyos börtönre Ítélte és minden hó­nap 15-én sötétzárkával súlyosbítva. Vágó-Wilhelm Jenőt a bíróság 3 hónapi súlyos börtönre ítélte, melyet a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek vet­tek és Vágót azonnal szabadon bo- csájtották. A bíróság kimondotta azt is, hogy a halálos Ítéletet előbb Sztankovszkyn azután Dobón kell végrehajtani. T Á R_C A­Bujdosók találkozása. Csaba királyfi ükunokája szorosra bogozta kicsi batyuját. Aztán megindult búsan, támolyogva el, ki, messze, hogy talán soha többé ne lássa a büszke ősi portát! Fájó pillantása körüljárta mégegyszer az udvari, a háztáját. Külön búcsúzott el a vén . , . diófától, oszlopos tornáctól, fafaragásu cifra eresztől. Megölelgette a kapu SL%a metszé­sekkel ékesített pogány bálványraját. Nem látta senki, sirt is egy sort. Kövér könny­cseppek futottak végig arcán, lehullottak az ut porába. Ott ragyogtak, remegtek, mint el­veszített drágakövek s amerre ment, mentek utána, kikisérték lopva a futva futó buj­dosót. Futott, bújt Csaba királyfi ükunokája, gonosz vérszomjas üldözők elől. „Halált“ kiáltottak reája. Éjjel nappal ott voltak nyo­mában. Fölkutatták utána a meserejtő székely rengetegeket s a csodagazdag góbé hegyek titkos zugait. Futott az üldözött. Maga sem tudta merre! Régi álmok éltek a szivében apáinak meséi nyomán. Régi álmok egy jó testvérről, aki ott lakik messze a délibábos magyar rónán és aki gazdag és aki segíteni fog földönfutó atyjafián. Ez a hit vitte előre! Csak ezért nem fordult szembe az üldözők túlerejével, bár pattanva feszültek izmai s szive szomjazta a biztos halált. Bus lelké­ben bízva élesztgette a testvérre épitő re­ménység szikráját. S képzeletében perzselő lángtengerré nőtt a szikra és ő rohant vissza jó testvérével az oldalán, hogy kiégessék az ősi fészekből az őrző, bitang rablót. Keményen megmaikolta a magafara- gásu fütyköst; igazított valamit batyuján és futott tovább. Összecsapódtak mögötte az erdő tépett lombjai. Eltakarták a dühöngő üldözők elől. Késő éjszakára a futó vándor ott pi­hent meg messze hegyeknek sikló ormán. Kis batyuja feje alatt, feküdt hanyatt és nézte az ükapja paripájának lábanyomaitól csillagporos „Hadak Utját“-t. Hej, ha most is hírül adhatná néki a föld, a viz, vagy a lég, hogy „bajba van a székely!“ Majd a testvér! Nem volt nyugta tovább. Fölugrott, szaladt le a hegyoldalon, arrafelé, ahol hí­vogató lánggal lobogtak a pásztortüzek... Nehéz, méltóságos léptekkel jött szembe vele a darutollas, sárgacsizmás dalia. Nem tudom ki volt. Csaba királyfi ükunokája megsüvegelte, nagyságos nagy uramnak ne­vezte. Úgy álltak azután egymással szemben s panaszolták fájó bajukat. — Ne is menj tovább, Csaba király­finak, bujdosó, ükunokája. Hej! Labancabb a labancnál a magyar a magyarhoz. A gaz­dag testvér nem ismeri ágról szakadt atyja­fiát. Az ő portáján nem uraskodik nyegle idegen. A jóllét nem érti a jajongók szavát. így a sárgacsizmás, darutollas, nagy­ságos jövevény. Mondta volna még tovább, de elcsuklott a hangja s csak bólogatott. A vállát verdeste süveg alól göndörgő haja. Sodort egyet torzonborz bajuszán. Megcsap­kodta tarsolyos fringiáját, azután nézte bu­sán Csaba királyfi földönfutó ükunokáját. Nézte, nézte, majd meg ideértette tüskés bajuszát a bujdosó sápadt arcához s meg­csókolta, hosszan, szeretettel. Csak a bujdos» érti meg a hontalan panaszát... Csaba királyfi ükunokája eldobta kis batyuját és ment vissza, hogy szembe találja, amire szive szomjazott, a halált. Csontos ökle pattogott a pribékek koponyáján. De azok sokan voltak és ő hiába hivta a test­vért ... A darutollas, sárgacsizmás, nagyságos nagy ur pedig állt és bámulta az égen ra­gyogó szikrázó csillagokat! MimWn MIST ELŐFIZETÉSI ÁRAK : FELELŐS SZERKESZTŐ: JOSZT FERENC. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Egész évre 240 K. Negyedévre 60 K. : : »Oí : Kecskemét, III., Arany János-u. 6. sí.. Félévre 120 K. Egy hóra 20 K. ÁLTALÁNOS KERESZTÉNy IRÁNyU, a róm. kath.bérház átjáró udvarában.. Telefon : 135. Egyes szám I K. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Kecskemét, 1920. szeptember 16. Csütörtök I, évfolyam, 101. szám.

Next

/
Thumbnails
Contents