Kecskemét, 1882. július-december (10. évfolyam, 27-52. szám)
1882-07-02 / 27. szám
X. évfolyam. Kecskemét, 1882. Julius 2. 27. szám. Előfizetési díj: Helyben házhoz hordra, vidékre poétán köldre: Elénz érre......................5 frt — kr Félén-e - - - - - - 3 frt 50 kr. Negyedén-e - - - - 1 frt 50 kr. Egy hóra...................... 10 kr. Egy szám ára - - - 12 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a Gallia-, Scheiber- és Spitzer féle helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: II. tized, Deák tér 1-ső szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI PÁRTPOLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI HETILAPJA. MEGJELÉS II I X n e 1 Vili HXII*. Hirdetések és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, a. m. városi, egyházi, egyleti, társulati hirdetmények minden egyes beigtatása 3 frt. Bélyigdij minden beigtatás után 30 kr. Kiadóhivatal: II. tized, Deák tér 1-ső szám. Mindenféle pénz és hirdetmény a kiadóhivatalba küldendő. Kéziratok vissza nem adatnak. A zsidók és a magyarság. ii. Mondják, hogy a zsidók irtóznak a szigorúbb testi munkától, hajlandók a kényelmes életre, szóval a zsidó szeret úr lenni, és ebből folyólag nem űz szorosan vett produktív foglalkozást, hanem inkább az élet szükségleteinek közvetítésével foglalkozik. E vád teljesen jogosult, és daczára annak, hogy ma már annak megcáfolására, illetőleg az annak alapjául szolgáló hibának kiküszöbölésére is mutatkozik zsidóink körében üdvös törekvés, mindamellett tény és pedig elszomorító tény az, hogy a zsidóság túlnyomó része a fárasztóbb és nagyobb megerőltetést igénylő munkától, ha nem is épen irtózik, de szeret tőle menekülni. És e hibának következményeit súlyosan sinti a társadalom, mely először is számos munkás kéznek hiányát kénytelen megérezni, továbbá növekszik úgy anyagi mint szellemi tekintetben a proletárok száma, s a társadalomnak e parasitái fölemésztik a munkás kezek produktumát, zsibbasztják a társadalom erejét, és ezáltal a haladásnak minden tekintetben útját állják. A munkakedv (értve a fárasztóbb munka iránti kedvet) hiányában találja okát azon körülmény is, mely az általánosan hangoztatott panaszt szülte, hogy az összes honi kereskedelmet a zsidók dominálják. Ez igaz. Ámde belátható, hogy ha ez baj, úgy nem közgazdasági szempontból tekintendő annak, — minélfogva a magyar nemzet reális érdekeire nem is járhat hátránynyal, — hanem tisztán nemzetiségi szempontból kifogásolható, amennyiben a magyarosodó, de még nem teljesen megmagyarosodott zsidók a kereskedelem hivatalos nyelvéül a németet használják. De ezen valóban szomorú jelenségnek a zsidók csak részben okai; nem kevéssé hibáztatandó e tekintetben a magyarság is, mely, igen sajnos, oly közönyt tanúsít a kereskedelem által biztosított érdekei iránt, ami sem meg nem magyarázható, sem nem menthető. A zsidókban per eminentiam ki van fejlődve az üzleti hajlam, és ez magában csak annyiból tekinthető bajnak, amennyiben a zsidók üzleti nyelv gyanánt a németet használván, kereskedelmi tekintetben hazánkat a külföld provinciájává aljasítják (mit egyébiránt más tényezők is, többek között iparunk kezdetleges volta is elősegítenek); a magyarságot ellenben jogosan illeti a vád, hogy a közvetítés, vagyis a kereskedelem gyakorlásától nagyon tartózkodik, és ez már sokkal nagyobb baj. Ezen a zsidóság csak negatíve segíthetne, ha ugyanis visszavonul a kereskedelemtől, amit azonban óhajtani vagy épen követelni balgaság; a magyarságnak azonban érdekében áll, sőt helyesen fölfogott érdekei által kötelességévé tétetik, szakítani az eddig tanúsított közönynyel, a zsidók által dominált tért lépésről lépésre elfoglalni, s önmaga részére meghódítani. A zsidók magyarosodásával előrehalad a kereskedelem magyarosodása is, de sikeresebben és gyorsabban csak a magyarság tömegesebb részvéte által eszközölhető az. Oly elfogult bizonyára nem lesz senki, hogy a zsidóknak egy szintén fő jellemvonását, a gazdagodási vágyat kifogásolja. Természetadta joga sőt kötelessége minden embernek saját és övéi létének föntartásáról s annak mennél kényelmesebbé tételéről gondoskodni. Egészen máskép ítélendők meg azonban az eszközök, melyeket e vágy kielégítésére irányzott törekvéseikben igen gyakran használnak a zsidók, amennyiben azokat meg nem válogatva, tiszta és tisztátalan utakat (uzsora) egyaránt fölhasználnak, mely e czélra vezet. És annyival szomorúbb ez, mivel a „totum pro parte“ elv alapján e megbélyegző váddal rendszerint az egész zsidóságot illetik, mely egyes tagjainak bűnös voltánál fogva egészben kénytelen e vád folytán rá háramló szégyent viselni. Hisz igaz, hogy a szomorú sors, melylyel a zsidóságnak évszázadokon, sőt ezredeken küzdenie kellett, megadja a magyarázatot erre is, mert meg lévén tőletagadva csaknem minden eszköz létének föntartására, ahhoz folyamodott, nem válogatva jó és rossz között, melyet megragadhatott. Ily állapot pedig valóban nem szülhet erényeket. Ámde ez lehet magyarázat, mentség ma már semmi esetre sem. A bűn bűn volt régente is, de sokkal súlyosabban terheli azoknak lelkiismeretét, kik még ma sem riadnak attól vissza, jóllehet nem állnak többé a szükség pressiója alatt. Vétkeznek azok háromszorosan. Vétkeznek először önmaguk irányában, mert nem bírnak tudatával azon magasztos fogalmaknak, melyek az ember szellemi létét megalkotják. Embereknek nevezik magukat ők is, és nem tudják, mit tesz „ember“-nek lenni a szó erkölcsi érzeményében. Nem tudják, hogy az emberiség örök és közös czélja a szép, jó és való eszméinek megközelítése, mire minden embernek tudva, vagy öntudatlanul törekednie kell, s az ő útjok ellenkező azzal, mely e czél felé vezet. Vétkeznek másodszor a magyar nemzet irányában, mely tizenöt évvel ezelőtt szeretettel fogadta őket keblére, emberi és polgári jogokat adott nekik; ha hála érzete ismeretlen előttük, elnyomja azt bennök az egyéni érdeknél egyebet nem ismerő rút önzés. De vétkeznek azok hitsorsosaik irányában is, kiket önmagukban, saját bűneik folytán gyűlöltekké tesznek és tápot adnak a zsidók iránti előítéletnek. Itt nincs helye az elnézésnek és mentegetésnek. Az igazságos részrehajlatlan ítélet nem lehet egyéb, mint elítélés. És elítéli őket úgy a társadalom, mint a józanul és becsületesen gondolkozó magyar zsidóság is, és a közeljövőnek van fönntartva, hogy ez ítéletet mindkét fél végrehajtsa. A társadalom alkalmazza ellenök a törvény minden szigorát, a magyar zsidóság pedig sújtja őket megvetésével, mondja ki, hogy ama társadalmi hiénák, és elveik idegenek tőle, és bizonyos lehet afelől, hogy meglelte a fegyvert az általános elismerés és becsülés kivívására. Legsúlyosabb azonban valamennyi vád közzött, melylyel a zsidóságot illetik, a magyartalanság vádja. Nem szándékom itt, mert nem is vagyok rá képes, hogy statistikai adatokat soroljak föl annak kimutatására, hogy mennyit veszített néhány év óta és mennyit veszít folyton e vád érvényességéből, hanem egyszerűen csak utalok zsidóink körében a közelmúlt időben megindult magyarosodási mozgalomra, mely mind szélesebben terjed a haza határai között, s melynek üdvös eredményeit csak a roszakarat s a szándékos rövidlátás vonhatja kétségbe, utalok pedig mindenek fölött a zsidóknak azon néma megegyezéssel országszerte tett s folyton hangoztatott kijelentésére, hogy nem akar külön nemzetiséget alkotni, zsidó csak vallásban akar maradni, de faj és nyelv tekintetében a magyar nemzettestbe kíván olvadni. Ne kicsinyeljük e kijelentést. Midőn egy nemzet lemond a létért való küzdelemről, mi pedig minden embernek és nemzetnek természetadta joga és kötelessége, megtagadja tehát létjogát, önmagát, dicső mozzanatokban gazdag múltját, csak azért, hogy az őt keblére fogadó idegen s tőle eredetre távol álló nemzet iránt háláját leróhassa, azzal magát azonosíthassa, s ez bizonyára páratlanul áll a világtörténelemben, és ily nagyszerű elhatározáshoz az önmegtagadásnak nem csekély foka szükséges. Mondhatnák talán némelyek, hogy a zsidóságot e kijelentésre a szükség bírja, mert szétszórva élvén a föld kerekségén, úgy sem lehet reménye az egyesülésre. Ez igaz. Ámde a zsidó nemcsak kényszerül zsidó nemzetiségéből kivetkőzni, hanem nem is akar külön nemzetet alkotni; nemcsak tűri, hogy az idő eltörölje őt az élő nemzetek sorából, hanem óhajtja, várja azon időt, midőn majd egybeolvadása a magyar nemzettel ténynyé válik. Oly államokban, mint Franczia- vagy Angolország, hol az uralkodó nemzetiséggel szemben a zsidóságnak csak csekély száma van szemközt, az assimilálódásban épen semmi érdem sincs; a nagyobb tömeg az aránytalan kisebbet könnyen magába olvasztja. De nálunk, hol absolute és relative egyaránt sokkal nagyobb a zsidóság száma, mint a föntebb említett államokban, bár az assimilatio szintén csak kötelesség, mégis megilleti azt a magyarság elismerése. Azután gondoljunk Magyarország történeti viszonyaira. Negyedfélszáz év óta egész a közelmúltig a magyar alig volt úrnak mondható saját hazájában, a viszonyoknak folytonosan szerencsétlen alakulása folytán tétlenségre lévén kárhoztatva, nem érvényesíthette többségében s a történelemben gyökeredző jogát, minek folytán neiji is törekedhetett a magyarosításra; az elzárklózottság pedig, melyre a zsidóság kényszerítve volt, lehetetlenné tett minden érintkezést közte s a magyarság között. De hogy mégis tudta méltányolni az őt befogadó, majd föntartó Magyarhon. nagylelkűségét, hogy nem volt előtte idegen a hályi érzete, mutatja az, hogy a nagy szabadságharczban nem maradt semleges, hanem együtt küzdött a magyar nemzettel a közös szabadságért. Hogy a bekövetkezett és tizennyolc évig tartott absolutizmus nem volt alkalmas sem a magyaroknak a magyarosításra, sem a zsidóknak a magyarosodásra, azt mindenki be fogja látni. A hatvanhetedig év mindkét félnek megadta erre az eszközt, a magyaroknak a nemzeti önállóságot, a zsidóknak pedig az emancipatiót, s a közös czélra irányított és egyesített erők munkálkodásának eredménye ma előttünk van. Igaz, s ezt itt újból hangoztatjuk, hogy a zsidók csak kötelességet teljesítenek, midőn saját körükben a genanismus kiszorításán s a magyarosodás terjesztésén fáradoznak. De hát nem említést érdemel-e a kötelesség teljesítésére irányzott buzgó, lelkiismeretes és szép siker által koronázott törekvés is ? Vonjuk ki már most a tanulságot az elmondottakból úgy a magyarság, mint a zsidóság részére. A zsidó-ügy tisztázásában teendő vár mindkét félre. A magyar nemzetnek érdekében, de jogában is áll a zsidók magyarosodását követelni, érdekében áll a félmilliónál nagyobb számú magyar zsidóságot magyar ajkúvá tenni, és ezáltal saját tömegét tekintélyes számmal növelni; jogát pedig nem csorbíthatja azon kényes körülmény, mely visszatartja őt a hazában élő más nemzetiségek közt utat törni a magyarosodásnak. Igen, de le kell tennie az előítéletről, nem szabad egyesek bűneiért egy egész osztályt hibáztatnia, elő kell segítenie az összeolvadást a polgári házasság behozatala által, be kell ismernie, hogy sokkal nagyobb hasznára válik a zsidókból magyar ajkú s a magyar állameszméért lelkesülő derék polgárokat képezni, mint őket újólag a társadalom páriáivá aljasítani az emancipatio visszavonása által, mert hisz ezen absurd czél képezi a legszélsőbb antisemiták törekvésének tárgyát. Úgy a humanismus, mint a jól felfogott hazai érdekek szempontjából kárhoztatandó az ilyféle törekvés. A zsidóságnak ellenben be kell látnia, hogy ha egyszer kivetkőzött zsidó nemzetiségéből, nem lehet más, mint magyar, éljen bár németek, szlávok, vagy bármely a hazában lakó nemzetiség között. Ezeknek a hazán kívül megvannak a maguk nagy, és birodalmakat alkotó nemzettörzseik, melyeknek ők ágait képezik, — neki ellenben nincs; s ha azok csak lassan, vagy épen nem lutszlandók nemzetiségük levetkőzésére, s a magyar nemzetbe olvadásra, azt csodálnunk nem lehet; a zsidóságra nézve ellenben, ha az nem akarna magyarosodni, nem találhatnánk mentséget. Magyarosodns, s hibáiból kivetkőzni: ez legyen a zsidóság jövendő működésének programmja; s ez, — párosulva a magyarságnak föntjelzett irányú törekvéseivel, — lesz a zsidókérdés megoldásának egyedül helyes módja. Kővári László: Tol B Casi Habos hullám fölött... (Olasz népdal.) Habos hullám fölött Átrepülsz gondtalan, Kis tollaid között Oly sok ragyogó van Csicsergő kis fecském! A legragyogóbbat úgy szeretném leírni, Vele galambomnak Bús levelet Írni, Csicsergő kis fecském! S ha megírtam szépen Aranyos betűkkel, Lángoló szerelmem Hírét hozzá vidd el, Csicsergő kis fecském! Ha asztalnál leled Ne bántds, ne hívd félre, Csak e szót csicseregd : „Friss egészségére“ — Csicsergő kis fecském! De ha alszik s lenne Rólam álmodása, Csitt!... föl ne ébressze Szárnyad suhogása, Csicsergő kis fecském! Mócs Zsigmond. KRAKOGI ARTUH. — Egy dijnok a jelenben. —- r — Reményem Krákogi úr, hogy nem veszi rész néven, ha egy kérdést intézek önhöz. — Kérem. Egész unzseniit, egész a tízig, ha úgy tetszik. — Van önnek komoly szándéka? — Természetesen. Például egy irnoki állomásra egész komolyan aspirálok. — Bocsánat. Nem úgy értettem. — Hanem .... ? — Van önnek komoly szándéka a Nettikét illetőleg. — De kedves tensasszony ... — Bocsánat Krákogi úr, hogy a szavába vágok, de mi nagyon érdekelve vagyunk ez ügyben. Fél éve már elmúlt, hogy leányomhoz jár, hogy Nettike elfogadja önt. A házban már elkezdtek suttogni. Tudja Krákogi úr, én édes anya vagyok. — Igen. Áldott jó édes anya. — Épen azárt reményem, hogy megbocsátja e kérdésemet kedves... Krákogi úr, és merem hinni, hogy őszintén felel. (Ez a beszélgetés egy mama és Krákogi fővárosi járásbírósági díjnok között folyik, mialatt a kérdéses Nettike a konyhába nyíló ajtó kulcslyukán néz be.) — Miért ne? — Tehát ha szabad kérnem. — Igenis van. — Kedves Krákogi úr. Ön valóban egy nemes ember, egy lovagias ember, egy becsületes ember. Most már megvallom, hogy én számítottam erre. Netti! Nettikém ! Netti kisasszony hátraugrik a kulcslyuktól, azután előre lép, kinyitja a szobaajtót és belép. Szemeit kerekre nyitja, és miközben kérdőleg — no meg pirult arccal — néz a mamájára, suttogva kérdezi: — Parancsol mama? — Én nem parancsolok semmit. De szeretem, hogy bent légy, mikor itt van a kedves ... Krákogi úr. A kedves Krákogi rá néz az édes Netti kisasszszonyra és azt kérdezi: — Hogy van hogy ? — Köszönöm szives kérdését, jól. Krákogi hallgat, Nettike lesüti szemeit, a mama pedig édes boldogan gondol arra, hogy mily ügyesen ugratta ki a nyulat a bokorból. Az érdemes Krákogi úr miután kellően kihallgatja magát, fejét újólag Netti kisasszony felé fordítja és nagy komolyan kérdezi: — Hogy van hogy ? — Köszönöm szíves kérdését, jól. A mama, egyik ékes példánya a szoknyába öltözött diplomatáknak, a megint bekövetkező hallgatás után átveszi a szót. Belevág, mint a nagy dob, meg a czintányér az andalgóba. — És — ha szabad kérdeznem — mikor tartjuk meg az esküvőt? Netti kisasszony megérti, hogy ez volt a végszó az ő jelenetéhez, siet lejátszani a legszebb jelenetet. Megretten a mamára, a kedves Krákogi úrra néz, szemei kérdőleg függnek az arczokon; azután gyorsan megérti a kérdés értelmét, szemeit lesüti, két kezével megkapja a köténye két sarkát és kifut a konyhába; maga után erősen becsapja az ajtót s a következő perczben újra a kulcslyukon kandikál be, miközben rettenetes figyelemmel hallgatózik. Krákogi úr zavarba jön s mig a távozó leány, s a becsapódó ajtóra néz, ott zug fülében a kedveskés hangon feltett kérdés: — És — ha szabad kérnem — mikor tartjuk meg az esküvőt ? S mielőtt válaszolni tudna e kérdésre, folyton ott zúg, morog, incselkedik a fülében és sajátságos hangváltozáson megy át, különösen a vége. ..mik...korr... tartt... juk megg ... azz ... e s s s ... küvvőtt ? E közben a mama merően néz rá, ajkai mosolyognak, szemeinek jóságos tekintete semmi kívánni valót nem hagy fent, de Krákoginak mégis mindig úgy tetszik, mintha e nyájas mosoly, e jóságos tekintet is csak azt kiáltaná a fülébe: „mikk ... korrr ... tartt... jukk... megg ... azzz ... esss ... küvvett“ ? Pár percz múlva egészen magához tér, oda hajol a mamához és azt válaszolja: — Mihelyt írnokká neveznek ki. — De kedves . .. Krákogi úr, miért várjuk azt meg? — Mert. .. mert... addig nem nősülhetek. — És miért, ha szabad kérdeznem ? — Mert most csak napidíjas vagyok. — Hát nem elég ez? (Hatalmas úr isten! És ti minden szentek! És ti napidíjasok, akik ismeritek a dijnoki állást szőröstül, bőröstül, mit szóltok ehez a kérdéshez?!) — Hát nem elég ez ? (Magadat, a feleségedet, a gyermekedet eltartani abból az egy forintból — egy napig, enni belőle, ruházkodni rajta és dolgozni érte, mint egy barom.) Krákogi lesüti a fejét és azt válaszolja rá: — Nem. — De kedves Krákogi úr, gondolja meg, harmincz forint minden hónapban. — Egy forint minden napra. — Hát nem elég az ? — Nem. Nem. Nem. — És miért, ha szabad kérdeznem. — Mert — kevés. — Bizonyítsa be. Krákogi papirost vesz elő a zsebéből, meg egy plajbászt és igy kezdi a számadást. — Csak magamról beszélek. Tehát: kalapra kell évenként két frt. Igaz ?