Kecskemét, 1885. január-június (14. [13.] évfolyam, 1-26. szám)
1885-01-04 / 1. szám
XIV. évfolyam. VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE. MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt — kr. Félévre...........................2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára......................10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatalban, valamint a helybeli könyvkereskedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: 1 szám Kecskemét, 1885. január 4. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bírósági 3 frt, egyházi, egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 frt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám, ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS. E lap 1885-ik évi tizennegyedik évfolyamára van szerencsém a t. közönséget előfizetés végett felhívni. Fővárosi, vidéki és külföldi munkatársaim: Budapestről: Adorján Sándor, Balázs Sándor, Bedek Elek, Borostyáni Nándor, György Aladár, Horváth Károly, Inczédy László, Kereszty István, dr. Kenedy Géza, Kodolányi Antal, Lobi Sándor, Lávay Sándor, Mikszáth Kálmán, Murai Károly, Prém József, Palágyi Lajos, Porzsolt Kálmán, dr.Ridó Antal, Rakó Iván, Reviczky Gyula, Sasvári Ármin, Szabó Endre, dr. Sziklay János, Thewrewk István, Zavari Budai Béla. Vidékről: Bacsó Ferencz, Katona Ferencz, Szabó Károly, Noszlopy Tivadar stb. Berlinből: dr. Dobay Béla. New-Yorkból: Nyitray Emil. Előfizetési áruk : Egész évre.............................5 frt 1 kr. Félévre...................................2 frt 50 kr. Negyed évre.............................1 frt 25 kr. Egy szám ára....................... 10 kr. helyben házhoz hordva s vidékre postán küldve. Szerkesztő és kiadó hivatal : Kecskemét, VIII-ik tized, halasi-nagy-utcza 29. sz., hová az előfizetési és hirdetési dijak küldendők. Kecskemét, 1885. január 1. Tisztelettel BÓDOGH LAJOS köz- és váltó-ügyvéd, a „Kecskemét“ szerkesztője és kiadója. Tisztujitás után. Elmúlt, lezajlott ez is. Bárminő érdeklődéssel vártuk, s bármennyi találgatás tárgya volt is, immár a harmadnapos újság sorsára jutott; kezdjük elfeledni: spongyát rá ! De mielőtt végképen napirendre térnénk felette, szolgáljon nekünk kiindulási pontul a jövőre vonatkozó kívánalmainkat illetőleg, s alkalmis arra, hogy néhány kapcsolatos megjegyzést tegyünk. Ha számot adni akarnánk a benyomásról, melyet a tisztújítás nagyban és egészben, különösen pedig pártunk szempontjából reánk tett, azt mondhatnék, hogy az, — habár a függetlenségi pártra nézve nem is egészben örvendetes, — mégis mindenesetre megnyugtató. És mi azt hisszük, hogy az eredményt a másik párt is hasonló értelemmel fogadhatja. Örvendetes mindenesetre az, hogy a tisztikar új erőkkel frissíttetett fel és pedig a függetlenségi párt soraiból, kiket még dicséret ugyan nem illethet, de ahoz, hogy működésüket teljes jó reményekkel kapcsoljuk egybe, igényük van. Megnyugtató az eredmény annyiban, hogy az összes választottak ellen épen a megkívántató képesség szempontjából lehet legkevesebb kifogás. De megnyugtató lehet az eredmény főleg azért, mert a mostani tisztújítás a pártok kiegyezésének, közmegnyugvásának eredménye, s nem egyes párt akaratának keresztül erőszakolásából folyt, mint az 1878-ban történt, amidőn a csonka közgyűlés 10 többséggel keresztül vitte a tisztújítást, jóllehet a szándékosan és pártszempontból nem igazolt 18 függetlenségi bizottsági tag nem folyhatott be a választásokba. A pártszenvedély sokra képes, de ily őrültség sohasem lehet a közügyekre áldásos befolyással, s épen azért, mert a mostani tisztújításon az ily eszközök mellőztettek, mondhatjuk az eredményt megnyugtatónak. Igaz ugyan, hogy az egyezség némi részben csorbát szenvedett, de ez nem a pártoknak, hanem másféle áramlatoknak tudható be; igaz az is, hogy több — bár jogosult — igény kielégítetlenül maradt, s némi panasz is merült fel, de az ütött sebek mégis kevésbé lehetnek fájók akkor, midőn társas életünk bizonyára sokkal nagyobb rázkódtatást került el az egyezség következtében. Most már bizonyára könnyebben elsimulnak a háborgó hullámok, melyeket a különböző törekvések kavartak fel, s az előadottaknál fogva hamarabb érhetjük el a közügyek és közérdekre nézve oly fontos közmegnyugvást. Igenis, az ily úton és ily kép választott tisztikar mindig jobban számíthat a köztiszteletre, a közös támogatásra és jóakaratra, melyekre tagadhatlanul szüksége van. Az a tisztelet, melyet csak a törvény szab elő, nem bírhat soha oly értékkel, mint az, amelynek megfelelő erkölcsi indokai vannak ; a támogatás és jóakarat pedig ezek nélkül nem képzelhető. Mindezek nem fognak a mi részünkről hiányozni ; szívesen és kevésbé feszélyezve járulhatunk hozzá azon együttműködéshez, melynek czélja városunk közjava. De mi a közönség részéről a tisztikartól is hasonló jóakaratot, s a polgárok javának előmozdítását várjuk és reméljük. Ne a hatalom kérdése legyen előttük az első, hanem az igazság és kellő méltányosság. Bánjanak úgy a polgársággal, amint művelt emberektől azt joggal megvárhatni. Ott mutassák ki erélyüket, ahol annak helye van, s ne ott, ahol az legfelebb csak hatalmaskodás. Bánjanak úgy a közvagyonnal, hogy még a gyanú árnyékát is elkerüljék, amit leginkább a rendes és pontos számadások által tehetnek. Intézzék a közjó érdekében s a jó közigazgatás létesítésében a fennforgó kérdéseket úgy, hogy lehetőleg kielégíttessenek azon igények, melyek városunk előhaladásához vannak kötve. Megkívánjuk tőlük a pontosságot és szorgalmat is; lássák be, miként lépteik Árgus-szemek által vannak kisérve, s megbízatásuk nem uralkodásra, hanem szorgalmas közszolgálatokra szól. Mindezen kívánalmakat joggal hangoztathatjuk a tisztújítás után, s mi részünkről a megfelelő jóakarattal fogjuk szemlélni a tisztviselők működését. Mindazáltal, ha csalatkozni fognánk táplált reményünkben, nem fog bennünket visszatartani kötelességünk teljesítésében azon körülmény, hogy a tisztikar működéséhez jó reményt és jó indulatot kötöttünk, s nálunk a jóakarat elnézéssé fajulni nem fog. S most még egyet. Sokszor tapasztaltuk, hogy közérdekben tett felszólalásaink megfelelő figyelemben egyes tisztviselők által nem részesíttettek. Ezen állapotnak is végét szakíthatni reméljük. Épen azon körülmény, melyet említettünk, s melynél fogva az együttműködés a jövőre nézve a közösen alakított tisztikarral kevésbé lehet feszélyezett, teszi lehetővé azt is, hogy egymás nézeteinek, törekvéseinek minden figyelmen kívül hagyása be ne következzék. Midőn a tisztikarnak megválasztatása alkalmából szerencsét kívánunk, tulajdonkép városunk közjavának, közügyeinek kívánjuk azt. qp % T) ß er N 1 jtx Xl U Jut x\. A FENYVESBEN Üdvözöllek fenyveseknek éje, Üdvözöllek hűséges magány, Elrejtőzve árnyas kebledbe , Régi álmok üdve száll reám. Ide nem hat emberek zsibajja, Lelket bántó Dalkamara zaj, Zsarnokoknak ádáz orgiája, Rabkebelből felszakadt sóhaj ! S nem hat el az éreznek csörrenése, Egyréndal! — ide az se hat, Mely a szűz erényt a pokolba rántja, 8 melyért a pap üdvösséget ad ! Kél a lombok méla susogása, Fákat döntő fergeteg robaj, Egy-egy sasnak büszke szárny verése, Földet rázó vízesés moraj ... 8 oh, ezekre szivem úgy kitágul, Bennem újra kél az őserő, — Csak elő, ti régi szenvedélyek, Régi vágyak törjetek elő! Hadd rezegje szivemet keresztül Szerelemre hivó lombeugás, Hadd emeljen lelkem szárnyverése Bár a nap tól szörnyű a bukás. S zuhatagnak, romboló viharnak Vad ereje szálljon énbelém, Összezúzni, tönkretenni mindent, Ami csak bűn van e földtekén. Lubi Sándor: AZ ELSŐ KALAND. Annodomini... a dátumra biz én nem emlékszem, Budapestnek valamelyik külvárosában laktam. Egyszerű kis szobám legtekintélyesebb bútorát egy érdemekben megöregedett zongora képezte. A hangjáró, hiába akarnék fogalmat adni, az valami túl világi hol kísérteties, hol harczi rajhoz hasonló harmóniát adott. Nyögött, kopogott, zörgött és csörömpölt. Ez a vén zongora volt az én vigasztalóm zivataros napjaimban. Alig hinnétek, milyen remete voltam én fiatal koromban. Egy szép cousineom világgyűlölőnek keresztelt, — rajtam is száradt. Magánosan bolyongani órák bosszant az utczákon, vagy a hegyek között : ez volt az én kedves foglalatosságom. Világrend, emberiség — ez volt amiről gondolkodni egyedül tartottam magamhoz méltó dolognak. Megállapodtam benne, hogy ha csak valami kaland közbe nem jön, végem van, megöl a hypochandria. Változatosságot, kalandot nekem! De magam egy lépést sem tettem. Egy este épen a cis-moll Polonaiset játszottam, mikor belép háziasszonyom, a derék Pemeténé. — Tekintetes úr! — kezdő (mert mindig megadta ezt a czímet) — egy kéréssel jövök a szomszéd kisasszony nevében, ő nagyon szeret zongorázni s nincs zongorája, azért kérné, ha tekintetes ur néha-néha megengedné. . . Felugrottam a cis-moll Polonaise mellől: Kaland ! kaland! — kiáltok magamban diadalmasan. — De ki az a kisasszony? kérdem viszont lehetőleg közönyös hangon a derék Pemeténél ? — Hát nem ismeri a tekintetes úr ? Pedig mindennap itt jár az ablaka alatt. Csinos kisasszony, most jár a képezdébe. — Mondja meg kérem a kisasszonynak, hogy zongorám mindig rendelkezésére áll. — E szerint hát bejöhet ? — Hogyan ? ő kint vár ? .. De édes ténsasszony, mért nem vezette be azonnal ? Pemeténé kimegy s egy percz múlva szemtől szembe állok Elza kisasszonynyal. — Drága kisasszony — zongorámat a legteljesebben rendelkezése alá bocsátom ! — Rendkívül lekötelez uram ! — S a többi. A formaságokon átesvén, megkínáltam, hogy ismerkedjék meg a zongorával. Ő helyet foglalt és én szorongó szívvel vártam a próba eredményét. Ám Elza kisasszony hőslelkűnek mutatkozott; még csak egy arczizma sem rándult meg a hamis hangoktól, amelyeket ujjacskái az én öreg barátomból kicsaltak. Elfelejtettem a tárgyakat, amikről beszélgettünk, de emlékszem, hogy én a derék Pemeténét majd kinéztem a szobából. De ő roppant érdeklődött az iránt, hogy miről beszélünk. Megállj, gondolom , segítünk ezen! Indítványoztam, játszunk egyszer négy kézre. Elkezdtük a „Szép Meluzina“ nyitányát adagióban sillabizálni. .. A harmadik oldalnál Pemeténé ajánlotta magát. Ha eddig akadozott a „Szép Meluzina“, most egészen megakadt. Csináltunk ötven taktusos pauzákat és csevegtünk, azaz Elza csevegett helyettem is. Kérdezett, felelt, kaczagott, olyan volt mint egy kis papagály. Egyszerre felsikolt Elza: az én összevissza toldozott zongorám egyik kiálló szege sértette meg bájos kacsáját. Hirtelen jött bátorsággal megragadtam a vérző kezet, — és megláttam a hosszú fekete körmöket s a tintás újakat . — vége volt az illusiónak ! — Ah, úgy megijedtem, sóhajtotta Elza — épen a halálról gondolkodtam. POLITIKAI SZEMLE. Tisza Kálmán újévi beszéde. Az országgyűlési szabadelvű párt új év napján küldöttségileg Tisztelgett Tisza Kálmán kormányelnöknél. A küldöttség szónoka Csáky László gróf volt, ki a párt nevében üdvözölte a miniszterelnököt. Mire Tisza Kálmán válaszolt, megköszönve a maga és minisztertársai nevében a tolmácsolt jó kivonatokat, s utánna a főrendiház reformjára vonatkozó törvényjavaslat elfogadását ezúttal is ajánlgatta, úgy látszik, a miniszterelnök szükségét érzi annak, hogy a főrendiház reformja mellett ily alkalommal agitáljon. „De (írja a „F.“) az óvatosság, a gyöngeség annyira erőt vesz e kérdésnél Tiszán, mint tíz évi kormányzása alatt soha egyetlen egy alkalommal sem. Az erélyében megfogyatkozott, ifjúi erőiben megöregedett jámbor, tapogatódzó ember benyomásával hat beszédének e része. Meglapul a büszke kormányfő és meglapulásában szelídsége és hízelgése által igyekszik megnyerni azokat, akik eddig félték. Nem az érdességében nagy kockázatra képes lovag, és nem a bosszúállásról meg nem feledkező cselszövő áll előttünk, hanem a trónján vonagló despota, ki azzal kísérti meg tévedésbe ejteni a világot, hogy szerepébe beveszi a fényről és érvekről lemondó és állásában csöndes önmegtagadásról és irgalmas cselekedetekről álmodozó barátot, szinte várja az ember e beszéd után, hogy a „nyakas kálvinista“, ki ez elveiben oly törhetetlen vallás híveként Debreczent megtagadta, elveit szegre akasztotta, az opportunitást elfogadta, kardját, melyről a kollégium udvarán azt mondta, hogy törik, de nem hajlik, paklonggá silányította, hogy ez az ember kanhausi barátnak készül.“ A közös hadügyminisztérium és a magyar pénzügyi kormány közt fölmerült differencziákról érdekes hírek keringnek. Ugyanis a budai kir. palota tervbevett kibővítése czéljából eszközlött telekvásárlások folyamán a katonai kincstár hajlandónak nyilatkozott az u. n. fegyvertárépületet 100.000 frt vételárban átengedni, s már csak a szerződés formai véglegezése volt hátra, mikor a magyar pénzügyminisztérium az adásvétel ily módon való létrejötte ellen óvást emelt. Ezt azzal indokolja, hogy a katonai kincstárnak sem a szóban forgó épületet, sem semmiféle ingatlant illetőleg tulajdonjoga nincs, s ez ingatlanok, amennyiben a magyar sz.-korona területén feküsznek, a magyar állam tulajdonai, azok felül tehát a tulajdonjogot érintő kérdésekben csakis a magyar kormány intézkedhetik. A katonai kincstár különben sem önálló eszmebeli jogalany, hanem egyszerűen a közös hadügyi kormányzat, tehát az alkotmányos kormányszervezet egy közege, mely a két állam hadügyi czélokra szolgáló ingatlanait kezeli, tulajdont tehát magának nem is, hanem csupán az államnak szerezhet. Minthogy a közös hadügyminisztérium merőben ellenkező véleményen van, a kérdés megoldása iránt tárgyalások folynak, mégpedig, a magyar kormány nála szokatlan következetességgel megmaradván álláspontja mellett , eddig még eredménytelenül. Kiváncsiak vagyunk rá, tud e valahára a magyar kormány az osztrákokkal szemben erélyes és következetes maradni! A tonkingi harctérről a francziák az utóbbi időkben győzelmi híreket jelentettek, habár voltaképen nincs egyébről szó, mint a khinaiak által intézett támadások sikeres visszaveréséről. Erre vonatkozólag az angoloknak Hong-Kongból, deczember végéről a következő hírek érkeztek: Tonkingban naponként folynak a csatározások a klímai és a franczia előőrsök közt. Az összes rendelkezésre álló franczia csapatok azzal vannak elfoglalva, hogy a Bakninh és Haidzong közti területet, mely khinai guerilla csapatokkal van tele, bejárják és pusztítják. A khinaiak folyvást abban fáradoznak, hogy Formosát és Tonkingot katonasággal, készlettel és pénzzel bőven ellássák. A JÓSZÍVŰ EMBERBARÁTOK. Kétségkívül a tél nagyon szép és nagyon kellemes időszak azoknak, akiknek nem hideg. Hanem a szegény embereknek a tél kétszeres nyomor. Mert a természet gondoskodik minden állatjárói télvíz idejére, csak egyedül az embert hagyja védelem nélkül, hogy gondoskodjék róla az ember. A gazdagság és jómód élvezőire a tél a kellemes mulatságok mellett egy nagy és nemes kötelezettség súlyos terhét rója: segíteni az elhagyott didergő szegényeket. Az erős hidegek már eddig is megszerezték áldozataikat, eljött tehát az ideje, hogy a jószívű emberbarátok segítsék nyomorgó embertársaikat, de ne csak hiúságból csupán, mert neveik a nyilvánosság elé kerülnek, cselekedjék ezt! A gazdagoknak anyagi érdeke is parancsolja, hogy a szükségben segítsék a szegényeket. Ismeretes az a régi közmondás, hogy az alkalom teszi a tolvajt, hozzáfűzhetjük ehhez még, hogy a legtöbbször a szükség eszközli. A legjobb politika tehát, hogy kevesbítsük a szegények szükségét s ezáltal kevesbítsük a bűnt. A tiszta egészséges szobában, meleg kályha mellett gondtalanul henyélő emberek nem is tudják, hogy odakünn a dermesztő hidegben, fagyos szélben, hóviharban éhezve és fázva, milyen nehéz becsületesnek maradni. Nem csupán emberbaráti kötelesség tehát, nem csupán a jó szív, de a józan ész is tanácsolják a szegények segélyezését. Az országnak számtalan ezer „jótékony“ egyesülete van, az egyletek vezérei most mutassák meg, hogy szereplésüket nem csupán a szereplési vágy vezérli, s nemcsak hírlapokban közzéteendő bizottsági üléseken tudnak mozogni, hanem akkor is tudnak tenni, mikor arról van szó, hogy a szegény népnek a tél hidege által tízszerte nagyobbodott nyomorán kell segíteni. Hanem a magánosok és magánegyesületek ez emberbaráti szolgálataiban a hivatalos közegeknek, a hatóságoknak is meg kell tenniök kötelességüket. És itt különösen a nagy városok hatóságainak van elmulaszthatatlan kötelessége. Ahol nagy a fény, ott nagyobb az árny is. A gazdag városban nagyobb a nyomor is. Amióta a humánus irány felülkerekedett az emberiség törekvéseiben, azóta évről-évre felszínre kerül a — Meghalni! mondom — óh gyermek, mit tudja ön, mi a halál! — Tanultuk a lélektanban. Az igaz, hogy én azt mindig csak elégségesre tudtam. — Kegyed nagyon tapasztalatlannak tart engemet. Én ugyan megtagadtam, hogy soha férjhez nem megyek, de nálunk az iskolában a lányok sokat beszélnek ilyesmiről. Az tudja, van nekünk egy fiatal tanárunk, abba minden lány szerelmes. Csak én nem ! — És miért nem ? kérdem szórakozottan. — Menjen maga! micsoda kérdés ez? duzzogott mosolyogva Elza. — És ha megmondanám? De ne is kérdezzen, — úgysem merem ám megmondani, hogy miért nem ! ? — De találja el! — Nehéz feladat! — mondom szárazon. — Segítsek eltalálni ? — Hálás leszek ! — Pedig érdekelte volna önt, amit mondani akartam — szólt ő komoly hangon. — Biztosítom, hogy csupa kíváncsiság vagyok ! — Nos, hallja hát! Én nem szeretem azt a tanárt, mert mást szeretek! .. És roppant különösen nézett a szemem közé. — És az a más ? •— kérdem fanyaron. — Ne kérdezze — és lesüte szemeit. Bennem különös gondolatok keltek e pár szó váltása alatt. Kalandot kívántam, itt állt előttem egy gyermek leány személyében, aki játszik a szavakkal, melyeknek értelmét se tudja, aki más indokból, de ép úgy kalandra, valami ismeretlenre szomjazik, mint magam. Mit mondjak neki ? Másban, könynyelműbb pillanatban és hozzá tehetem, ügyesebb színjátszóval az én helyemen itt csinos jelenetek fejlődhetének. Én minderre homályosan józannak éreztem magamat. — Ne kérdezzem ? — No jó, hát nem kérdezem. Elza egy pillanatig hallgatott, majd ajkába harapva mondá: