Kecskemét, 1885. július-december (14. [13.] évfolyam, 27-52. szám)

1885-07-05 / 27. szám

XIV. évfolyam. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vi­dékre postán küldve: Egész évre - - - - 5 frt 1 kr. Félévre...........................2 frt 50 kr. Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr. Egy szám ára - - - - - 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvkeres­kedésekben. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Szerkesztői iroda: VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám.KECSKEMÉT A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI KÖZLÖNYE, S A MINDSZENT-SZEGVÁR-VIDÉKI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ÉRTESÍTŐJE. HEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. 27. szám. Kecskemét, 1885. julius 5. Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányosan számíttatnak. Hivatalos, u. m. városi és bírósági 3 írt, egyházi egyleti, társulati stb. hirdetmények minden egyes beigtatása 2 írt. Bélyegdij minden beigtatás után 30 kr. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadóhivatal, VIII. tized, halasi-nagy-utcza 29. szám. Lipthay Pál Kecskemét város alsó kerülete országos képviselőjének beszámoló beszéde. — Elmondatott 1885. évi június hó 28-án. — Tisztelt polgártársaim ! Engedjék meg nekem, hogy azon országgyűlés­nek, a­melyre engem képviselőül megválasztottak, múlt év szeptember 25-én megkezdett a folyó évi május 21-én királyi leirattal bezárt első üléssza­káról, azon tisztelet és bizalom jeléül, a­melylyel Önök iránt mindenkor viseltetem, rövid beszámoló­val szolgálhassak. Mindenekelőtt büszkén hivatkozhatom arra, hogy amit Önöknek múlt évi megválasztatásom idejében ígértem, azt híven megtartottam. Küzdöttem ki­tartóan és lelkesedéssel elvtársaim oldalán a haza függetlenségéért, fölvirágozásáért, a szabadság, egyenlőség és testvériségért, de különösen és min­denek felett a produktív munkás­osztály helyze­tének javításáért. • Midőn tapasztaltul, hogy arra, mit a megnyitó trónbeszéd hangsúlyozott, s a felirat kiemelni lát­szott : a közgazdasági bajok gyökeres orvoslására, kormányunk egyelőre gondolni sem akar, s az óhajtva várt reformok megvalósítására büdzseljé­­ben mit sem irányzott elő, képviselői kötelessé­gemnek tartottam földmivelő gazdáink, hizlalóink, iparosaink és kereskedőink érdekében erélyesen felszólalni, s kíméletlenül megtámadni hibás mu­lasztásáért a kormányt. A költségvetés után a törvényalkotások közt első­sorban következett a főrendiház szervezésének mó­dosítása. Mely törvény már csak azért is nevezetes, mert daczára annak, hogy mindenki belátta, mi­ként korunk demokratikus irányzatával homlok­­egyenest ellenkezik, a magát szabadelvűnek neve­zett kormány és többsége még­is megszavazta, s midőn a főrendiház hármas bizottsága Tisza Kál­mánnal a képviselőház háta illetett kiegyezett és a törvényjavaslatot agyonjavította, képes volt még arra is, hogy a saját alkotását, miként Szatur­­nus a gyermekét, felfalja, s megszavazza azon törvényt, mely megteremtő hazánkban a retrográd iránynyal az oligarchiát. A főrendiház új szervezetéről szóló törvény te­hát a szabadelvűség szempontjából feltétlenül el­ítélendő, ép úgy, miként az állami tisztviselők, al­tisztek és szolgák nyugdíjazásáról alkotott tör­vény is, melyet a kormány akként igyekezett ki­aknázni és nemes intenciójából kö­vetkeztetni, hogy megszavaztatta többségével a saját nyugdíjaztatá­sát, s ez által a szegényedő munkás nép rovására oly egyének kényelméről gondoskodott, kik ha dol­gozni akarnak, soha se voltak még hazánkban ily kegyelem kenyérre szorulva. De a szolgalelkű kor­mánypárti többség még e szégyenjavaslatot is meg­szavazta. Alkottattak a lefolyt ülésszak alatt egyéb tör­vények is, a­melyek bár nemzetgazdászatilag eléggé fontosak, de politikailag már kevésbé szá­mítanak, igy: 1. A réz váltópénz szaporításáról. 2. A Dobojtól Dolna-Tuzlán át Simindanig ve­zetendő vasút kiépítéséről. Melylyel ismét 1 mil­lió 300 ezer forintot ölnek bele a kopár, idegen tartományba. S beleölnek akkor, midőn egy garas pénzünk sincs rá, s igy kölcsön kell venniök, s a midőn nálunk idehaza még egy vicinális vasút építéséhez sem nyújtanak segédkezet. Hja, de a bosnyák kedvesebb előttük, mint saját vérük. 3. A budapesti lánczhíd megváltásáról szóló törvény módosításáról. 4. A földadó kataszter nyilvántartásáról, mely ellen az ellenzék szintén szót emelt, mert az amúgy is már túlszámú hivatalsereg számának szaporítását czélozta vele a kormány, s azért sza­vaztatta meg, hogy a nép pénzén magának korte­seket szerezzen. 5. A kir. járásbíróságok szaporításáról. 6. A tenger alatti táviró huzai védelme iránti egyezményről. 7. A polgárosított magyar határőrvidéken fen­­álló házközségi intézmény megszüntetéséről. 8. A gyámsági és gondnoksági ügyek ren­dezéséről szóló törvényc­ikk módosítása és pót­lásáról. 9. A földmivelés-, ipar- s kereskedelemügyi minisztérium elhelyezésére emelendő állami épü­letről, mely egy és fél millióba fog kerülni az or­szágnak s igy jóval többe, mint a mennyit a kor­mány az ipar és kereskedelem emelésére fordít. 10. Az 1885. évi budapesti általános kiállí­tás czéljaira adandó állami előlegről. 11. A selyemtenyésztés ügyének biztosítá­sáról. 12. A bányaadóról szóló törvényc­ikk módo­sításáról. 13. A vízjogról. Mely törvény tagadhatatlan, hogy több helyes intézkedést tartalmaz, de a benne foglalt jót lerontja a központosítási törekvés. Most már vizeink fölött is kizárólag a kormány fog pa­rancsolni. Sefton és Hertfores lordok, sir Warrender György és mr. Errington Roland, kik valóban mesés összegeket költöttek franczia szakácsaik fizetésére. És még azóta is Angliában és Amerikában a franczia szakácsa­­fizetése mindinkább növekedett. Sefton lord üde frank­czia szakácsnak évenkint 1100 font sterlinget fizetett, és New­ Yorkban minden valamire való franczia sza­kács évenkint legalább is 2500 dollár fizetést kap. Willoughby lord egy párisi szakácsnak, ki egykor Talleyrand herczeg I. Napóleon külügyminiszterénél szolgált, 1500 font sterlinget fizetett évenkint. Talleyrand herczeg maga a legnagyobb inyencz volt és olyan konyhát tartott, a­minőt a nagy franczia forradalom előtt a franczia királyi udvar és az arisztokrácia. Azok, kik nincsenek beavatva az étkezés rejtelmeibe, nem is képzelhetik, minő roppant összegeket költött Talleyrand a konyhára. Neki négy főszakácsa volt, a „rotisseur“ (sültekre), a „saucier“ (mártás készitő), a ,,patisseur“ (a tésztás étel és pástétom készítő) és az „officzier“ (ki a csemegéről, befőtt gyümölcsökről és fagylaltokról gondoskodott.) Ezeken kívül volt még a pinczemester és az udvar­mester. Talleyrand ebédjei elkészítéséhez összesen tíz embert alkalmaztak. Az ő ebédjei nemcsak a legválo­­gatottabb ételekből állottak, hanem olyanokból is, a­melyek igen táplálók és könnyen emészthetők voltak. Talleyrand herczeg nagy evő volt, de csak egyszer evett napjában, minden ételből evett, és mindegyike után egy korty bort ivott. Asztalára korlátlanul költött és szakácsának teljhatalmat adott mindent bevásárol­hatni, bármennyibe kerüljön is, így sokszor mondá, hogy magas korát, a Talleyrand túl volt a nyolc­­­vanon, midőn meghalt, nem annyira az orvosok­nak, mint szakácsainak köszönheti. Roppant vagyo­nánál fogva az agg diplomata, ki tizenhárom hódolati esküt tett le különféle uralkodóknak és kormányformák­nak, a maga idejében, asztalát illetőleg a régi fran­czia arisztokrácia egyedüli képviselője volt. Gyakran panaszkodott a fölött, hogy az I. Napóleon uralkodása alatt nagy állásokra fölvergődött embereknek nincs ízlésük és, érzésük e finom művészethez. Az öreg szubarita, kit a Francziaországgal ellenségeskedésben élő udvarok gyakran megvesztegettek, még akkor is, midőn I. Napóleon, észrevévén kétszínűségét őt meg­fosztotta miniszteri fizetésétől, már annyit gyűjtött, hogy még tovább folytathatta az ingenczkedés fényű­zését. Lajos Fülöp pedig számára 100,000 franknyi évenkinti nyugalomdijt fizetett. Az ingenczkedést Francziaországba csak Medici 14. Az alföld fiumei vasút Nagyvárad eszéki részének megváltásáról. 15. Az újszőny-brucki vasútvonal átalakítási munkálataira szükséges póthitelről. 16. A Duna folyam dévény-dunaradványi sza­kaszainak szabályozásáról. 17. A postatakarékpénztárak felállításáról. Mely intézmény úgy, amint az megalkottatott, alig egyéb, mint a köznép filléreinek tetszetős kicsalo­gatása az államkincstár czéljaira. A betevő ugya­nis pénze után csak 3­­/4 perczentet fog kapni, míg ellenben a kormány a tőkét tetszése szerint használhatja, így akar tehát takarékosságunk ré­vén olcsó nemzeti kölcsönhöz jutni. 18. A vágvölgyi vasútvonal Szered—Galgócz— Lipótvár állomásai között építendő összekötő vo­naláról. 19. A Rába és mellékfolyói szabályozásáról. Mely művelet nem kevesebb, mint 25 millió újabb terhet rak a nemzet görnyedő vállaira. 20. A bihari és békési helyi érdekű vasútak­­nak engedélyezésére és segélyezésére vonatkozó felhatalmazásról. 21. A mátrai helyi érdekű vasútaknak enge­délyezésére és segélyezésére vonatkozó felhatal­mazásról. 22. A Ludovika-akadémia épületének kiépíté­sére fordítandó költségek fedezéséről. 23. A honvéd orvosi tisztikar újjászervezésé­ről szóló törvény. 24. Az 1855. évben kiállítandó líjoncz és pót­­tartaléki jutalékok megajánlásáról, mely törvény tárgyalása alkalmával ki van mutatva, hogy évről­­évre mennyire satnyul a súlyos közterhek miatt folyvást szegényedő, a nehéz munkában elerőtle­­nedő, s rosszul táplálkozó munkás­osztály. 25. Az egyes képviselők részéről Iványi Dá­niel terjesztett be a függetlenségi párt megbízásá­ból egy törvényjavaslatot: az idegenek letelepedé­séről. Mely törvénynyel a párt elejét akarta venni az Oroszország felől fenyegető zsidóbeözönlésnek légióként azért, mert az ily folytonos beözönlés a hazai zsidóság megmagyarosítása és a nemzeti érdekekbeli assimilálódására feletébb kártéko­nyan hat. 26. A miniszteri és egyéb előterjesztések kö­zül ki kell emelnem a kormánynak az 1883. évi állami zárszámadásokról benyújtott jelentését, azon szomorú oknál fogva, mert abból világosan kitűnt, hogy 1880 óta 140 millió­ért állami pa­­pírjáradék lett kibocsátva, s így ily czím alatt is 140 millió forinttal szaporodott az adósságunk. 27. De mindezeknél jóval emlékezetesb az ál-Katalin hozta be Olaszországból és később a franczia szakácsokat Olaszországba, kivált Florenczbe és Ró­mába küldötték, hogy e mesterséget kitanulják. Jelenleg az angol konyha ép oly kitűnő mint a franczia, a különbség legfeljebb abból áll, hogy az angolok a húst nem sütik oly sokáig mint a francziák. A francziák egyébbiránt ételeiket úgy készítik, hogy az evő alig tudja mit eszik, oly sok és különféle ize van az ételnek, míg az angol szakácsok minden étel­nek meghagyják saját eredeti izét, látni vasutak, s ezek gépgyára, valamint a diós­győri vas és aczélgyár, úgy a vasművek forgó tő­kéjének beszerzéséről szóló törvényjavaslat és an­nak tárgyalása, mert itt tű­nt ki azon szomorú va­lóság, hogy Magyarország deficitje voltaképen nem annyi, mint a­mennyit a pénzügyminiszter a büdzsét tárgyalása alkalmával kimutatott : 11.600,000 frt, hanem 18.170,000 írttal több. A pénzügyminiszter úr tehát nem mondott igazat, titkolta a valót, játékot űzött az ország jóhisze­műségével, amit egyetlen miniszternek se volna cselekednie, és ez a ténye még elszomorítóbb ma­gánál a deficitnél. Az ellenzék egyesült erővel, szívós kitartással, tőle telhetőleg mindent elkövetett, hogy e javas­latok hibáit javítsa, és a hazára károsaknak tör­­vénynyé való emelésüket megakadályozza. De mind hiába. Szónoki erő, meggyőző érv mit­­sem értek a többség előtt. Kihalt lelkiismerettel c­inikus érzéssel, mint a parancsolat, úgy sza­vaztak a kormánypárti képviselők uruk és vezérük néma intésére. Mi nekik a haza? A nép? — Semmi! A koncz, a sáp, minden ! Csak is a jelen kormány alatt történhetik ilyesmi, amely a lefolyt ülésszak alatt igazoltatta a legnagyobb korrupció és vesztegetéssel megvá­lasztott pártjabeli képviselőket, ezek közt me­gveri Krausz Lajos választását is, a­kiről a kikül­dött bizottság előtt be lett bizonyítva, hogy a legrútabb vesztegetések által jutott a mandá­tumához. De a valóban elszomorító képek közt, melyeket a lefolyt ülésszak tár elénk, akad egy nemcsak minden tekintetben kifogástalan, de sőt magasz­tos is. A budapesti országos iparkiállítás megnyi­tási ünnepélye. Midőn Ő felsége a király, üdvözöl­­tetve a magyar nemzet nevében saját fia, a trón­örökös által, az idegen államok követei, a kül­földi diplomácia képviselői, a királyi ház főher­­czegei, Magyarország főnem­essége, s az ország­gyűlés mindkét házának képviselő testülete előtt Magyarországot, mint birodalmának egyik önálló külön államát mutatta be s ez által mintegy szen­tesíteni látszott a függetlenségi és 48-as párt zászlajára irt azon sarkalatos elvet, mely szerint Magyarország mindenkor, mint külön, önálló or­szág és más népektől független állam tekintessék. De büszkék lehetünk mi függetlenségiek e kiállí­tásra egyébként is, mert az nem a kormánytól konczot leső léha sereg, hanem a valódi független munkás osztály , az iparosok és gazdaközönség igyekezetének, életrevalóságának fényes tanúbi­zonysága­ lenni. Kezeik nem tűrhetik az agy tétlenségét, olyanok mint a nemes vérű mének, melyek türelmetlenül kapálóz­nak, várják, hogy ismét tova száguldhassanak. Ez nagyon kedvező előjel a gyermekeknél s jövő értelm­ességük elő­­­hírnöke. A kéz­mozdulatok jelentőségét illetőleg fő alap­elvekül állíthatjuk fel, hogy ha kezünket kinyitjuk, kitárjuk, ujja­inkat szétterpesztjük , világosságot, bőséget, igazságot, egy­szerűséget, könnyűséget fejezünk ki vele; ellenben ha kezünket bezárjuk, összeszorítjuk , kétséget, bonyolultságot, nehézséget jelentünk vele. Minél erélyesebbek és gyorsabbak pedig ezek a kéz­mozdulatok, annál hevesebbek és rügtánsebbek az érzelmek vagy szellemi aktusok is, melyek ezeket a mozdulatokat sugalmazzák. Némely kézmozdulatok annyira azonosítvák bizonyos érzelmekkel, hogy első tekintetre megérthetők, így az összeszorított ököl fenyegetést jelent; ha ujjainkat hom­lokunkra illesztjük, valami emléket idézünk fel elméinkben ; kezünkkel elfödve homlokunkat, figyelmünket vszponto­­sítjuk; zavarunkban fülünket vakarjuk ; állunkat simogatva, valamely elhatározásra igyekszünk jutni s keressük a legin­kább megfelelő kiviteli módozatot; kezünket dörzsölve, örülünk ; a taps­os idők óta minden nemzetnél a lelkesedés, az öröm kifejezése; hüvelykünket orrunk hegyére illesztve s többi ujjainkat élénken mozgatva, gúnyolódunk, együ­­­gyünek mondunk valakit. Ezek a példák útmutatásul szolgálhatnak az olvasónak számtalan hasonló észleletre. A közéletben minden pillanat nyújt erre bőven alkalmat. Az áradozó érzelmek kifejezésénél, minő az őszinteség, bizalom, meggyőződés, vonzalom, az ember, ki gestikulál, tenyerét rendesen fölfelé fordítja. A mohamedánok, kiknél erősen ki van fejlődve a vallásos érzület, imádkozás köz­ben kiterjesztik s ég felé emelik karjaikat. Ez a taglejtés különben a katholikus rítusnál is be van véve az isteni tisztelet legünepélyesebb aktusánál. A tenyér általában véve a kéz arcza, az érintés fő székhelye, ennek felülete által lépünk érintkezésbe a tár­gyakkal és az emberekkel: ez tehát a par excellence köz­lekedési közeg mindennel, ami bennünket környez. Ha kezünket taglejtés közben fejünkhöz közel emeljük, ezzel átalában meggyőzni, valami észbeli működést aka­runk kifejezni, ha pedig a szív felé közeledünk vele, bizonyos érzelmet tolmácsolunk. És ez nagyon természetes , mert a taglejtés mindig ama testrész felé vonzódik, hol a kifejezésre utalt érzelmek honolnak. T­RECZA, SZAKÁCSOK ÉS INYENCZEK. Durijot, hires franczia szakács, ez év elején Páris­­ban meghalván 300,(XX) franknyi örökséget hagyott maga után két unokaöcscsére, ama föltétel alatt, hogy sír fölirat helyett, melyet fölöslegesnek tart, sírja fölébe egy drót rácsozattal ellátott táblát helyezzenek el és abba egy éven át naponkint egy étel készítésének le­írását tegyék, kiírva azt hátrahagyott emlékirataiból. Durijot, vagyonát becsületes uton szerezte, még mint Lajos Fülöp és később a híres ,,trois béres Proven­­ceaux” vendéglő szakácsa és az által, hogy a tőzsdén szerencsés üzleteket csinált. Két öcscse azonban az ételkészítés naponkénti kiírását sokalván, e föltételt nem akarja teljesíteni, más részről pedig Durijot vég­rendeletének végrehajtója nekik a vagyont ki nem akarja szolgáltatni, hanem azt, mint Durijot meg­hagyta ha öcscsei vonakodnának a föltételt teljesíteni, jótékony czélokra fogja fordítani. Durijot, midőn végrendeletét szerkesztette, ezt a szakácsmesterség iránti tiszteletből és az emberiség javát szem előtt tartva tette. Az inyenczség talán sehol sem annyira uralkodó nemzeti szenvedély, mint Francziaországban és sehol sem lehet annyi törté­nelmi nagy hírű embereket találni, kik nagy inyen­­czek voltak mint Francziaországban. A legnevezetes­­bek közt vannak XIV. Lajos, Beaufort herczeg, IV. Henrik korcsunokája, Riechelieu marsall herczeg és Voltaire, ki így kiáltott föl: „O! qu’un cuisinier est un mortel divin!“ (Oh, minő isteni halandó egy sza­kács !) Egy ország sem bir oly sok híres szakácsot és udvarmestert fölmutatni mint Francziaország, jelesül Vatelt, Foquet XIV. Lajos pénzügyminisztere szaká­csát, Richelieu herczeg marsall szakácsát Rafftot, Jules Gouffét, Phillippet és a tudós Brillat-Savariat, ki hal­hatatlan munkát irt az ízléses physiologiájáról. Igaz ugyan, hogy utóbbi időben a szakácsság, kivált a két Napoleon alatt, kissé alább szállott Francziaországban, mert sem I., sem III. Napoleon nem voltak nagy inyenczek és most már az angol konyha is vetélkedik az elsőségért a francziával. Voltak idők, midőn Angliában és Észak-Am­eri­­k­kában mindenki igyekezett, ha vagyoni állapota engedte, franczia szakácsot tartani. A Quarterly revi­­ewben föl vannak említve azon nagy urak, jelesül A K­É Z. (Elmefuttatás a párisi „Figaró“-ból.) Az emberiség társadalmi életében nagy szerepet ját­szanak a kéz mozdulatai. A szónok, az énekes, a színész legszebb hatásainak kimeríthetetlen forrása a kéz. Imában, fájdalomban, örömben , miben az ember paran­csol vagy kér, kezeit majd fölemelve majd leeresztve vagy a levegőben jártaiva, mintegy vetni látszik a gondolatokat a légben mint ahogy a magvető szórja a magot a szélben. A társadalmi érintkezésekben a kéz a szív érzelmeinek kicserélésére szolgáló eszköz. Ez adja az istenbozotalt, ez nyújt vendégszeretetet, ez pecsételi meg a barátságot. A kézen viseljük egyszersmind a két lelket összefűző köte­lék látható jelét, a jegygyűrűt is. És ama gyengédebb érzelemnél, melyet nem merek megnevezni! Ha semmi egyébre nem használhatnék a kezet, nem lenne-e már ennélfogva is megbecsülhetetlen talizmán reánk nézve ? — A kedvelt egyén egyéb test­részeit csak néznünk szabad, a kezet azonban odanyújthatjuk, meglóg­hatjuk, s ez nemcsak élvezet, de kötelesség is, sőt sok esetben az illem mintegy parancsolja, hogy meg is csókoljuk. Elmondhatjuk tehát, hogy a kéz tolmácsa és követe a léleknek és hogy a szívek legnagyobb részben neki köszön­hetik szövetkezésüket, miután a nehéz pillanatokban ez megteheti, amit az ajkak sohasem mertek volna kiejteni. A kéz mozdulatai mindenkor meglepő öszhangban álla­nak az arczmozdulatokkal is. Ha ugyanis figyelmesen használjuk taglejtésü­nket, azt tapasztaljuk, hogy lehetetlen merev mozdulatlan arc­ot látni hadonázó kezekkel vagy megfordított, mozgékony arc­ot, tétlen kezekkel. Úgy az arcz­, mint a kézmozdulatok valószínűleg az agy vagyis az ész működésével állanak összeköttetésben. Gyakorta látunk embereket, kik pillanatig sem marad­hatnak nyugton, a­nélkül, hogy valamivel ne babráljanak. És az ilyen emberek általában igen értelmesek szoktak

Next