Kecskemét, 1893. január-június (22. [21.] évfolyam, 1-26. szám)

1893-01-01 / 1. szám

XXII. évfolyam. Kecskemét, 1895. január 1.­1. szám. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva, vidékre postán küldve. Egész évre - - - - 5 frt 1 kr-Félévre ----- 2 frt 50 kr-Negyedévre - - - - 1 frt 25 kr-Egy szám ára 10 kr. Előfizethetni a lapra a kiadóhivatal­ban, valamint a helybeli könyvke­reskedésekben. Egyes példányok kaphatók: a kiadó­­hivatalban, Fekete Mihály, Metzger B. és Harkay József kereskedésében. Kéziratok vissza nem adatnak. Szerkesztői iroda, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám.KECSKÉM POLITIKAI ÉS KÖZMŰVELŐDÉSI . MEGJELEN MINDEN VASÁRNAP. A KECSKEMÉTI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS P Hirdetmények és „Nyílttéri“ közlemények jutányo­san számíttatnak. Hivatalos: u. m. városi és bíró­sági 3 frt. — egyházi, egyleti, társu­lati stb. hirdetmények minden egye­­beigtatása 2 frt. v és­y eg dij minden bu­gtatás után 30 kr. Előfizetési és hirdetési díjak fizeten­dők a kiadóhivatalnál Kecskeméten Kiadóhivatal, II. tized, Plebánia­ utcza 8. szám. Felhívás előfizetésre. Mai számunkkal XXII ik évfolyamába léped a „Kecskemét“. Huszonegy viszontagságos év óta küzd hazánk függetlenségéért és városunk jólétéért. A huszonkettedik évben is ez lesz a czélunk, igazság a fegyverünk. Mi érdek nélkül, érvekkel harczolunk. És soha nem tévesztjük el hivatásun­­kat csak egy perezre sem. Aki így gondolkozik, aki előtt ugyanazon czél lebeg, akinek ugyanaz a fegyvere, az támogasson bennünket szellemileg és anyagilag. Az előfizetési feltételek a lap homlokán olvas­hatók. Legyen a haza független, legyen e város hatal­mas és polgársága boldog! Kecskemét, 1893. január 1. Sziládi László Dr. Horváth Ádám kiadótulajdonos, felelős szerkesztő. 18­9­3. Eltemettünk ismét egy évet és üdvözöl­jük az új esztendőt. A sírkőnél megállunk, visszapillantunk az elenyészett évre s majd merengve gondolkozunk, számítunk, remény­kedünk, várjon mit hoz a jövő esztendő? Fájdalom, sokkal, óriási sokkal több azok száma, kik reményeik, boldogságuk megvaló­sulását várják az új évtől, mint azoké, akik az elmúltat magasztalják, mert betöltötte minden vágyaikat. De nemcsak most van ez így; ez történik minden elm­úló, minden megújuló évvel, mert ez emberi életnek baj, küzdelem a minden­napi kenyere; remény, soha ki nem apadó re­mény az édessége. Állandó, zavartalan öröm nincs e földön, de létezik szakadatlan küz­delem. Az ember élete folytonos küzdés. Küz­delem a részek ellen, amelyek minden pil­lanatban fenyegetik testi épségét; aggódás ■­­ véletlen, a szerencsétlenség miatt, mely a legegészségesebbnek, a legvagyonosabbnak, a legigazabbnak is nyakát szegheti; bár ez a Mindennapi kenyérért, melyet millió és mil­lió ember könnyeivel áztat; törekvés az örömért, mely törékeny, mint az üveg, hamar múló, miként a hó. És nem azok a bajok a legsúlyosabbak, nem azok a küzdelmek a legfájóbbak, amelye­ket emberi erő nem tud elhárítani, amelye­ket a természet őserői ellen vívunk, hanem azok, amelyeknek gyökere a felebaráti szere­tet hiányában, a rossz indulatokban rejtőzik. A természet kimérte minden halandónak élete pályáját, amelyeken egyenkezű utakon haladhatna kiki előre, egymást tólva-húzva, segítve. Ámde az emberi gonoszság elgörbíti az egyenes vonalakat, azok összeérnek, ke­reszteződnek és egyik a másikat, másik az egyiket igyekezik a furfang, a nyers erőszak minden kigondolható nemeivel ledobni az ör­vénybe, hogy a másik vonalat is ő nyerje meg s több út mentén szedje az anyagi javak eprét! És mégis vannak boldog em­berek! Az a boldog ember, akinek életelve: „az élet nem öröm, de nem is fájda­­lom, hanem komoly ügy, mely reánk van róva, amelyet becsülettel kell folytatnunk és végeznünk.“ (Toc­­queville.) Nem az a boldog, aki anyagi javakban duskálkodik; nem az, akit a viszonzott sze­relem tüze hevít; nem az, kit a népszerűség, dicsősség magasra emel; az sem, akit feje­delmi kegyek fényes hivatallal, tündöklő rend­jelekkel cziezomáznak fel... Ezek mind és mind, egyenként és össze­véve okozhatnak múlékony, jóleső érzéki cs­i­kla­n­do­zás­t, de nem ez a valódi bol­dogság. Igazán boldog az, akinek saját szíve a temploma és abban oltára az a megnyugtató ö­n­t­u­d­a­t, hogy soha le nem tért az egyenes útról! Az ilyen lehet szerencsétlen, de boldogtalan soha! Ily értelemben boldog az is, akit ellenségei meg akartak ölni, aki legigazabb szerelmében csalódott örökre fájón, akit álnok emberek vagyonilag megrontottak, aki a legigazabb ügyért küzd önzetlenül, minden előnyt megvetve, akinek útjába inig az elismerés egy rózsáját ják, a rágalom és rosszakarat száz bogáncsát vagdalják fejéhez, aki több sebből vérzik, mint amennyit szülői és rokoni szeretet képes volna beheggeszteni... buldog,­­pedig sze­rencsétlen nagyon és fájdalma óriási! Nem csalóka reményekkel, nem hiú áb­rándokkal, hanem a férfi elszántságával foly­tassuk ez évben is nehéz munkánkat. „Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett!“ A mi életirá­­nyunk úgy egyéni, mint politikai és társa­dalmi tekintetben e szavakban van körülírva: „Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!“ Boldog újévet! Horváth Ádám: TAESTA. Tulipán hóbort. :■ (Franczia eredeti után) Az emberi gyarlóság mindig talál magának va­lami rögeszmét, mely után futva fut, mig be nem áll a nagy csalódás, a midőn azután mára józanabb elem, de még a korábban csalódottak hahotása csak növelheti a szégyenérzetet. A fényűzés, a meggazdagodás reménysége, mind oly tényezők voltak, melyek úgy a múltban, mint a jelenben a legs­őrültebb végletekbe tudják sodorni az emberiséget; hogy ez így van, alábbi sorok meggyőzhetnek min­denkit, mniben olvashatják, hogy miket műveit a XVI. és XVII. században a tulipán, most már alig észrevett virág és levonhatják az eredményt, össze­hasonlíthatják a mai hóbortok áldozatait a tulipán áldozataival. A tulipánt eredetileg Ázsiából hozták át kelet Európába a XV. század közepe táján. Gessner Konrád ismertette meg először, nem is sejtve, hogy ez által mily nagy forradalom okozója lesz . Gess­ner 1559. évben Howard tanácsos kertjében, Au­gsburgban látta meg először a tulipánt ; a neve­zett tanácsos híres volt külföldi növénygyűjtemé­nyéről. Egyik barátja küldte ezen Törökországban igen nagyra becsült virág hagymáját Konstantiná­polyból. Tíz évvel későbben már a tulipán igen ke­resett czikk lett, főkép Németország és Hollandia vagyonos emberei futottak utánna. .Amsterdam előkelő polgárai nagy költséggel egyenesen Konstantinápolyból hozatták a hagymá­kat. Évről évre növekedett a tulipán-divat, oly­annyira, hogy a XVII. század elején igen rossz íz­lésűnek tartották azt, aki kertjébe tulipánt nem szerzett, jóllehet vagyoni körülményei ezt talán meg sem engedték volna. A tudósok is, mint pl. Angelus Pompejus és Leydeni János előszeretettel viseltettek ezen virág iránt. A tulipánkedvelés a társadalom középosz­tályaira is átment. A kereskedők és iparosok tuli­pánnal akarták díszíteni kertjiket és e miatt a leg­értékesebb javaikat költötték ezen hiábavalóságra. Egy tulipánhagymáért egy bizonyos harlemi ke­reskedő fele vagyonát adta, gondolva, hogy ő még drágábban adhat túl rajta. Pedig a tulipán nem bir a rózsa kellemes illatá­val, sem annak tartósságával, még csak a borsó virágjának szépségével sem; eredeti minőségében egy­színű, levelei szélesek és igen hosszú szárú. A művelés leveleinek szebb zöld szint adott, szir­mainak pedig különböző árnyalatokat, és minél job­ban szépült a művelés által, annál inkább gyengébb lett, úgy, hogy átültetve a legnagyobb gondozásra volt szüksége s talán épen ezen gyengesége tette oly értékessé, hogy nagyobb gonddal ápolták, mint az anya a legkedvesebb beteg gyermekét. 1634-ben Hollandiában, az előrelátó és gon­dos Hollandiában a tulipán kedvelése valósággal hóborttá fajult. Hasznos vállalatokkal felhagytak, az egész ország tulipán kereskedésre adta magát és ezen új kereskedelmi árúnak annál nagyobb fon­tossága lett, minél nagyobb volt a kereslet. 1635- ben egy bankár csoport 200,000 forintért vett meg 40 db tulipán hagymát, ezeket azután perit súlyban adták el, amely kisebb mérték, mint egy szemet. Egy 480 perit súlyú Amiral Liefken 4 400 fo­rinton kelt el, 446 súlyú Amiral van Eyek 1200 frtért adatott el és egy 176 perit súlyú Ch­ilderért könnyen megadták a 1600 frtot, egy jó nagy Vi­­cervnért ennek kétszeresét is. Igen könnyen 5500 forintot egy Semper Augustusért, mely nem nyo­mott többet, mint 200 peritet. Semper Augustus volt a főáru, gyémántja ezen kertészeti kincseknek. 1636-ban csak két ily hagyma létezett Hollandiában, egyik Harlemben, a másik Amsterdamban. A harlemiért egy tulipán kedvelő 12 hold legjobb minőségű földet ígért; az amsterdamiért egy másik 4600 forintot, továbbá egy teljesen új hintót és egy teljes szerszámot ajánlt. Egy egyszerű Vicerin gyökeret egy csomó mindenféle tárgyért adtak el, melyek Hunting sze­rint, ki egy egész kötetet tele irt sok mindenféle kü­­lönc­séggel, két teher búza, két teher rozs, négy kö­vér ökör, 8 kövér disznó, 12 ürü, 2 kishordó bor, 4 hordó sör, 2 tonna vaj, ezer font sajt, egy teljes ágy, egy öltözet és egy ezüst ivócsésze. Nem egy adoma maradt fönt olyanokról, akik nem ismerve a tulipán becsét, pórul jártak, így például: egy matróz reggel jelenteni jött a ban­kárhoz, hogy hajója megérkezett, mely árukat ho­zott külországokból. A bankárt felvidítá a hír és reggelire köszönet fejében egy heringet adott a hír­hozónak és azután folytatta tovább irodai munká­ját. A matróz az irodán átmenve, véletlenül meg­látott két rakás selyem és bársony közt egy rózsa­színű, fehéres friss hagymát, s gondolá, hogy ez a sovány halhoz jó csemege lesz. Nem habozott soká, zsebre vágta a hagymát és megindult a kikötő felé, nem is gyanítva, hogy egy vagyont vitt el, egy Sem­per Augustust, mely nem kevesebb, mint 6000 forintot ért. Kevéssel azután a bankár kereste drága hagymáját, nem találta, hívta segédeit, szolgáit, kia­bált, veszekedett, fenyegetett, de hiábavaló volt a harag, hiába a motozás. Rögtön visszahivatta a matrózt, ki előbb irodájában volt. Futottak utána és megtalálták egy horgonykötél tekercsen csendesen ülve, amint épen a hagyma utolsó szeletjét lényeié és megelégedetten mosolygott. Cleopatra gyöngyeit olvasztotta italába! Tho­mas Gresham egy gyém­ántot dobott poharába, ame­lyet Erzsébet királyné egészségére ürített; a tudat­lan matróz túl telt az egyptomi királynőn s a lon­doni lordmajoron. Nyalánkságáért azonban hosszas fogsággal lakott. Hollandia ugyanezen tartományában egy fiatal angol füvész egy virágkedvelő gyűjteményét vizs­gálva, meglátott egy ismeretlen hagymát, melyet még nem ismert, azt kezeibe vette, ide-oda for­gatta, talán hogy megvizsgálja belsejét, azt egy késvágással két darabba szelte. „Szerencsétlen!“ — kiált fel a hollandi, megdühödve az angol sze­lességén, — mit csinál ön ?“ „ Tanulmányozom e különös hagymát“, válaszolt a britt füvész h­idegvé­­rűen. „Egy Admiral van der Eyck hagymát!“ „Kö­szönöm, hogy méltóztatott nevét megmondani, me­gyek beírni jegyzőkönyvembe.“ „Jól van, ön majd meglátja, hogy mibe kerül ez a bolondsága.“ E szavakra gallérjánál megfogta a szegény füvészt és elvezette a bírósághoz. Itt megtudá, hogy a hagyma, mit oly egykedvűen kettészelt, 4000 ezüst forintot ér, és daczára mentegetőzésének, elítélték, és addig fogságban is maradt, míg a tulipán árát ki nem fizette. Mindinkább nagyobb és nagyobb kereslet ki­elégítésére tulipán-társulatok alakultak, Rotterdam, Amsterdam, Harlem, Leyden, Alkman, Hoorne és több más városokban. Ekkor kezdődött meg a rész­vényüzlet. Üzérek és szerencsehősök is rendeztek be néhány kereskedést. Ravaszságaikat e kitű­nő virágok elárusításánál érvényesítették, ügyességük által tetemes nyereményhez jutottak, úgy hogy ne- E­lőrei E lapok deczember 4-iki számában olvas­tam, hogy a törvényhatósági bizottsági köz­gyűlés tagjai közül sokan örömmel fogadták azon kijelentést, hogy eddig, és ne tovább! Akik azt olvasták, tudják, hogy arról van szó, hogy a már elhatározott, megkezdett építkezéseket befejezve, további nagyobb al­kotásoktól tartózkodni kell. Ezt bizony nem nagy öröm olvasni, meg­érteni meg szinte lehetetlen, mert pénzügyi kalamitások lehetnek ugyan, de azok nálunk nem­ lehetnek oly természetűek, hogy a messze jövőben is akadályai legyenek a vá­ros fejlődésének. Nem is úgy kell azt az örömöt érteni, mintha az a kijelenés úgy lett volna mondva s úgy­ lett volna értve, hogy örökre vagy csak a messze jövőbe is le kellene mondani a ha­ladás reményéről, hanem úgy, hogy addig m­íg a megkezdett, folyamatba vett munkála­tokat, a­melyek úgyis eltartanak 3 — 4 évig, befejezésre siettetve, addig — de csak is ad­dig — másba ne fogjunk, hanem igyekez­zünk új erőt gyűjteni a további munkához, s használjuk fel ezt az időt arra, hogy ah­hoz elvégre egy rendszeres tervet állapít­sunk meg s a pénzügyi rendezkedés nagy munkáját befejezni igyekezzünk. Soha erre alkalmasabb idő nem volt; soha sem volt még a kedvező körülményeknek oly csodálatosan kedvező alakulása mint most. Ifjú, tetterős tiszti­kar, képzett is, kiktől joggal várhatjuk, hogy ne a gépies minden­napi munka elvégzésében találja ambiczióját, hanem törekedjék nagyobb, maradandóbb al­kotásokra.­­ A pénzügyi viszonyok pedig nem csak az egész országban, de különösen nálunk is oly kedvezők, hogy alkalmasabb időpontot kívánni is alig lehet. De a köz­­igazgatás államosítása is a nyakunkon van s el lehetünk rá készülve, hogy az állami gyámkodás még tízszerte nagyobb lesz, mint most s a tisztviselőből egy csapással fog be­­avitert csinálni, akinek legtöbb gondja lesz, hogy feljebb valóját nyájas jó reggelttel kö­szönteni el ne mulassza, s legfőbb érdeme, ha a közigazgatás paragrafusokkal még job­ban körül támogatandó taposó malmában gondolkozás és eszmélés nélkül őrölje le a felsőbbség akaratát. — Akkor ugyan magunk magunkért nem gondolkozhatunk, mert gon­­kodni fognak helyettünk Bécsben, vagy aka­rom mondani Budapesten, mert tudni való, hogy a belügyminisztériumba beprotegált legutolsó díjtalan számfeletti ideiglenes fo­­galmazócska sem fogná azt beismerni, hogy Kecskemét vagy Debreczen az ő, sem a vi­szonyokat, sem a szükségleteket, sem az óhajtásokat, sem a lehetőséget nem ismerő atyai gondoskodása nélkül megsiet — hát ha még azon a bizonyos lajtorján ..­ely-ta­­nácsosnak, nagyméltóságúnak, el­mésnek fel protegálja a maga körül engedel­mes szolgahadat óhajtó hatalom, ki bírna akkor e mondva csinált nagyságok eszével, a mivel helylyel-közzel maguk sem bírnak. (Bocsásd meg e durva germanismust óh Nyelvőr, de a belügyminisztériumról írva én sem tudok tőle menekedni.) Íme tehát itt az idő, hogy az általam fönntebb vázolt kedvező körülményeket ne azzal a jelszóval használjuk fel, hogy: „ed­dig és netovább“, hanem azzal, hogy „előre!“ Elcsüggedni, bizalmatlankodni, önerőn­ket nem ismerve, félre­ismerve vagy épen kicsinyeivé, munka a szép teréről visszavo-

Next