Kecskemét, 1907. július-december (35. évfolyam, 28-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

­ Kecskemét, 1907. Julius 14. Vasárnap. XXXV. évfolyam. 28-ik szám. Szerkesztőség: IV. Nagykőrösi­ utcza 15. szám. A lap szellemi részét illető közlemények ide kül­dendők. Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kor. Félévre .... 5 kor. Negyedévre . . 2­50 kor. Egyes szám ára 20 fillér.KECSKEMÉT Kecskemét város közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Kiadóhivatal, IV., Nagykőrösi­ utcza 15. szám. Előfizetési pénzek és hirdetési díjak ide kül­dendők. Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kor. Félévre .... 5 kor. Negyedévre . 2­50 kor. Egyes szám ára 20 fillér. A hivatalok urai. — Bürokratikus bajok Kecskeméten. — Régi igazság, az egyszeri pa­raszt ama mondása, hogy­ inkább tizenháromszor felutazna a napba, mint egyszer befordulna a hivatalba. Mert idejárni valami rettenetes. Tekintettel kell lenni, hogy az illető úr milyen hangulatban van, vájjon reggel ked­ves felesége sok borsot tört-e az orra alá, vájjon a früstök megfelelő kedély­állapotban találta-e a „tekintetes úr“ nagybecsű személyét és így tovább. Ha pedig haragos kedvében van, akkor aztán szépen meg kell húzni magát előtte a jogait gyakorolni akarónak, mert, ha ezt ne­m teszi, jön ám a haddelhadd. Ha a kecskeméti állami hivatalok­ban vagy a városházán széjjel nézünk, helylyel-közzel szinte elrettentő hivatali gőgökkel kell Don Quihotte szerű küzdelemmel megküzdeni. Mert hiába , a „hivatal“ még a szolgának is fejébe száll, még azoknak is, akiknek csupán hivataluk van, lévén megvalósítva az az elv, hogy első a hivatal, ezzel együtt észt is ad az atyaúristen. Ezúttal ugyan példálódzással és személyek megnevezésével kellene a hivatal elkapatottjait pellengére állí­tani a nagyközönség előtt, de most csak általános megjegyzéseket fűzünk, értsen belőle ki-ki azt, amit akar, illetve ismerjen önmagára. Először is minden hivatalnok — tisztelet adassék a kivételeknek — azt hiszi magáról, hogy az élet-halál ura, más szóval atyaúristen, ki tisztán és egyedül azért van kiszemelve, hogy lecsapjon azokra az áldozatokra, kiket a balsors arra kárhoztatott, hogy vele gyűljék meg a baja. Szemmel tévesztik azon felette fon­tos körülményt, hogy voltaképen az a rendeltetésük, hogy a közt szolgál­ják, illetve nem önmagukért, hanem a polgárokért helyezték őket hivatalaikba. Napról-napra jön a szerkesztőségekbe felszólalás, panasz, hogy ez meg az az úr ma megint rossz kedvében lévén, alaposan lekutyateremtett érte a hivatalában megjelent szerencsétlen polgártársat. De mi hallgattunk mere­v udvariasságból, holott a közönséget ember s nem kutya számba vevő tisztviselők éredekében nyilvánosságra kellene hozni az ilyen hatalmaskodá­sokat. A minap egy özvegy asszony, úk­nő megjent egyik kecskeméti állami hivatalban s két órai várakozás után nagy kegyesen leereszkedett hozzá a „hivatal ura.“ Rárivall, hogy mit keres itten. Akadozva, merő félelemben el­mondja az okot, ami őt abba a szeren­csétlenségbe döntötte, hogy hivatalt kellett felkeresni. Szól a nagy úr: — Hát „maga“ azt se tudja, hogy itt délután nem kaphat semmit. — Nem­­ volt a felelet. Erre hívja a „tekintetes úr“ a szolgát és formáliter kivezetteti az úriasszonyt a hivatalból, így mondják el ezt az eset tanúi. Ha én ott lettem volna, körülbelül úgy csináltam volna, mint az a pesti úr, ki a minapában a gorombáskodó banktisztviselőt nyakon legyintette. Mert a pofon az hat. Azt pedig alig lehet egyhamar lemosni a „hivatal urának“ fenséges és pöffeszkedő ábrázatáról. Persze, az ilyen alakok azután a kötelességüket ismerő és udvarias hivatalnokokat csak bosszanthatják az­­ ilyen viselkedéssel. Mert általánosabbá teszi azt a­­ kedvezőtlen előítéletet,­­ mely a hivatalnoki osztály népszerű­sítésének már régen megásta a sírját. Az ilyen ember aztán felfelé alá­zatos, alantasaival szemben gőgös, fenhéjázó. Szinte meggörnyed, ha fel­jebbvalóját megpillantja s rámordul az alantasabb hivatalnokra, ha az tör­ténetesen nem vágja haptákba magát e tekintetessége előtt. Egy mód van erre, hogy ezeket az igazán ázsiai állapotokat jellemző konfidenciákat el lehetne kerülni. Akár a városok szabályrendelet által, akár az állam törvényhozása által súlyos fegyel­miként konstruálná a hivatalnokok immár elfajuló gorombáskodásait s ne az ügyviteli szabályok, hanem törvény szabályozná a tisztviselőknek a közön­séggel tanúsítandó bánásmódját. El­végre ilyen állapotok mellett mihamar elérhetjük, hogy az egész társadalom for­dul a bürokrácia túlkapásai ellen kiknek megtorló munkájában olyanokat is talál ütni, akik épen kivételek a fent vázolt viselkedések alól. Mert az jogállamban mégsem tűr­hető, hogy zsarnoki önkénynek legye­nek kitéve a védtelen polgárok s esetleges panaszaik nemhogy a fő­föknél meghallgatást nem nyernek, sőt mi több, legtöbb esetben elutasíttat­­nak s megtorlást és elégtételt semmi irányban nem nyernek. Mert bármilyen banális e mondás, egyik varjú nem vájja ki a másik szemét, jobbadán az egyházon pendülés elve érvényesül. De mi rajta leszünk, hogy adandó alkalommal a nyilvánosság ítélőszéke elé hozzuk a tudomásunkra jutott basáskodásokat. Mert a nyilvánosság egyedüli védőfegyvere a polgárságnak az elharapódzó bürokratikus önkény­kedés ellen. Lapunk mai száma 8 oldal. A vidéki kulturházak. A nép oktatása. Virrad, ha nehezen is! Magyarországon az írástudatlan emberek száma megdöbbentő. Az ide­vonatkozó hivatalos statisztikai adatok is szégyenteljes állapotokat tüntetnek föl, amiket letagadni nem lehet és nem szabad. Ennek a szomorú való­ságnak nagyképűsködésből való elsik­­kasztása kárral járó hazafias bolond­ság volna. Mert tele van a szánk nagyhangú szólamokkal és akkora dü­höngéssel küzdünk díszebédek fölött Magyarország naggyá tétele mellett, hogy aki hallja, azt hinné, hogy ebéd végeztével rohamra indulunk a haza dicsőségéért, boldogságáért stb. stb. Pedig dehogy! Nem vagyunk mi olyan veszedelmes legények. Egy kicsit po­éta nép vagyunk, a hangulatra szük­ségünk van és passzióval taposunk

Next