Kecskemét, 1907. július-december (35. évfolyam, 28-52. szám)
1907-07-14 / 28. szám
Kecskemét, 1907. Julius 14. Vasárnap. XXXV. évfolyam. 28-ik szám. Szerkesztőség: IV. Nagykőrösi utcza 15. szám. A lap szellemi részét illető közlemények ide küldendők. Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kor. Félévre .... 5 kor. Negyedévre . . 250 kor. Egyes szám ára 20 fillér.KECSKEMÉT Kecskemét város közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Kiadóhivatal, IV., Nagykőrösi utcza 15. szám. Előfizetési pénzek és hirdetési díjak ide küldendők. Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kor. Félévre .... 5 kor. Negyedévre . 250 kor. Egyes szám ára 20 fillér. A hivatalok urai. — Bürokratikus bajok Kecskeméten. — Régi igazság, az egyszeri paraszt ama mondása, hogy inkább tizenháromszor felutazna a napba, mint egyszer befordulna a hivatalba. Mert idejárni valami rettenetes. Tekintettel kell lenni, hogy az illető úr milyen hangulatban van, vájjon reggel kedves felesége sok borsot tört-e az orra alá, vájjon a früstök megfelelő kedélyállapotban találta-e a „tekintetes úr“ nagybecsű személyét és így tovább. Ha pedig haragos kedvében van, akkor aztán szépen meg kell húzni magát előtte a jogait gyakorolni akarónak, mert, ha ezt nem teszi, jön ám a haddelhadd. Ha a kecskeméti állami hivatalokban vagy a városházán széjjel nézünk, helylyel-közzel szinte elrettentő hivatali gőgökkel kell Don Quihotte szerű küzdelemmel megküzdeni. Mert hiába , a „hivatal“ még a szolgának is fejébe száll, még azoknak is, akiknek csupán hivataluk van, lévén megvalósítva az az elv, hogy első a hivatal, ezzel együtt észt is ad az atyaúristen. Ezúttal ugyan példálódzással és személyek megnevezésével kellene a hivatal elkapatottjait pellengére állítani a nagyközönség előtt, de most csak általános megjegyzéseket fűzünk, értsen belőle ki-ki azt, amit akar, illetve ismerjen önmagára. Először is minden hivatalnok — tisztelet adassék a kivételeknek — azt hiszi magáról, hogy az élet-halál ura, más szóval atyaúristen, ki tisztán és egyedül azért van kiszemelve, hogy lecsapjon azokra az áldozatokra, kiket a balsors arra kárhoztatott, hogy vele gyűljék meg a baja. Szemmel tévesztik azon felette fontos körülményt, hogy voltaképen az a rendeltetésük, hogy a közt szolgálják, illetve nem önmagukért, hanem a polgárokért helyezték őket hivatalaikba. Napról-napra jön a szerkesztőségekbe felszólalás, panasz, hogy ez meg az az úr ma megint rossz kedvében lévén, alaposan lekutyateremtett érte a hivatalában megjelent szerencsétlen polgártársat. De mi hallgattunk merev udvariasságból, holott a közönséget ember s nem kutya számba vevő tisztviselők éredekében nyilvánosságra kellene hozni az ilyen hatalmaskodásokat. A minap egy özvegy asszony, úknő megjent egyik kecskeméti állami hivatalban s két órai várakozás után nagy kegyesen leereszkedett hozzá a „hivatal ura.“ Rárivall, hogy mit keres itten. Akadozva, merő félelemben elmondja az okot, ami őt abba a szerencsétlenségbe döntötte, hogy hivatalt kellett felkeresni. Szól a nagy úr: — Hát „maga“ azt se tudja, hogy itt délután nem kaphat semmit. — Nem volt a felelet. Erre hívja a „tekintetes úr“ a szolgát és formáliter kivezetteti az úriasszonyt a hivatalból, így mondják el ezt az eset tanúi. Ha én ott lettem volna, körülbelül úgy csináltam volna, mint az a pesti úr, ki a minapában a gorombáskodó banktisztviselőt nyakon legyintette. Mert a pofon az hat. Azt pedig alig lehet egyhamar lemosni a „hivatal urának“ fenséges és pöffeszkedő ábrázatáról. Persze, az ilyen alakok azután a kötelességüket ismerő és udvarias hivatalnokokat csak bosszanthatják az ilyen viselkedéssel. Mert általánosabbá teszi azt a kedvezőtlen előítéletet, mely a hivatalnoki osztály népszerűsítésének már régen megásta a sírját. Az ilyen ember aztán felfelé alázatos, alantasaival szemben gőgös, fenhéjázó. Szinte meggörnyed, ha feljebbvalóját megpillantja s rámordul az alantasabb hivatalnokra, ha az történetesen nem vágja haptákba magát e tekintetessége előtt. Egy mód van erre, hogy ezeket az igazán ázsiai állapotokat jellemző konfidenciákat el lehetne kerülni. Akár a városok szabályrendelet által, akár az állam törvényhozása által súlyos fegyelmiként konstruálná a hivatalnokok immár elfajuló gorombáskodásait s ne az ügyviteli szabályok, hanem törvény szabályozná a tisztviselőknek a közönséggel tanúsítandó bánásmódját. Elvégre ilyen állapotok mellett mihamar elérhetjük, hogy az egész társadalom fordul a bürokrácia túlkapásai ellen kiknek megtorló munkájában olyanokat is talál ütni, akik épen kivételek a fent vázolt viselkedések alól. Mert az jogállamban mégsem tűrhető, hogy zsarnoki önkénynek legyenek kitéve a védtelen polgárok s esetleges panaszaik nemhogy a főföknél meghallgatást nem nyernek, sőt mi több, legtöbb esetben elutasíttatnak s megtorlást és elégtételt semmi irányban nem nyernek. Mert bármilyen banális e mondás, egyik varjú nem vájja ki a másik szemét, jobbadán az egyházon pendülés elve érvényesül. De mi rajta leszünk, hogy adandó alkalommal a nyilvánosság ítélőszéke elé hozzuk a tudomásunkra jutott basáskodásokat. Mert a nyilvánosság egyedüli védőfegyvere a polgárságnak az elharapódzó bürokratikus önkénykedés ellen. Lapunk mai száma 8 oldal. A vidéki kulturházak. A nép oktatása. Virrad, ha nehezen is! Magyarországon az írástudatlan emberek száma megdöbbentő. Az idevonatkozó hivatalos statisztikai adatok is szégyenteljes állapotokat tüntetnek föl, amiket letagadni nem lehet és nem szabad. Ennek a szomorú valóságnak nagyképűsködésből való elsikkasztása kárral járó hazafias bolondság volna. Mert tele van a szánk nagyhangú szólamokkal és akkora dühöngéssel küzdünk díszebédek fölött Magyarország naggyá tétele mellett, hogy aki hallja, azt hinné, hogy ebéd végeztével rohamra indulunk a haza dicsőségéért, boldogságáért stb. stb. Pedig dehogy! Nem vagyunk mi olyan veszedelmes legények. Egy kicsit poéta nép vagyunk, a hangulatra szükségünk van és passzióval taposunk