Kecskemét, 1911. január-április (39. évfolyam, 1-24. szám)
1911-01-01 / 1. szám
11 - —--------------------------------------------------------------------------------------------------------------- % I V/ 5 )Oj I 4 0 I f '{fl I X/9 I ^ / XXXIX. évfolyam. y Kecskemét, 1911. január 1. 1-ső szám. Szerkesztőség: ______ __ —. ^ _____ Kiadóhvatal, 15. szám. MM ■■ MM MM MM ■■ Wk MM IV., szám.a. K kr Vlli-MI-Te s^“e Előfizetési ára: 11 1 1 9 || 11 fi 1 V I ■ 9 Előfizetési ára: Félévre ... 5 kor. Félévre. • ■ ■ ° k or Negyedévre . . 2 50 kor. Negyedévre . . - - 0 kor Egyes szám ára 20 fillér. Kecskemét város közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel, számára 20 fillér . . io ■ M ■■ MM MM M M Hl ■ W ■ MMM ■ Új esztendő küszöbén. Ismét egy hosszú, örömben és bánatban eltöltött esztendő fonalát gombolyították le az örök Párkák gyorsan pergő rokkájukon. A fonal véget ért — az ó esztendő elmúlt. De a rokka tovább pereg, a munkás Párkák tovább szövik az új esztendő fonalának szálait. S várjon hogyan szövik e szálakat, vagyis az egyes emberek életfolyamatát, hol és mikor metszik el a vékony szálakat éles ollójukkal s mennyiben befolyásolja az egyes szálak megszakítása az egész fonal tovább haladását, vagyis egy egész esztendő történetének fejlődését: mélységes titok. A jövendőt az irigy titok homályos, sötét fátyola burkolja el kutató szemeink elől. És ez jól, sőt bölcsen, végtelenül bölcsen van így. Az isteni Gondviselésnek ez az előrelátó bölcs intézkedése, — a jövendő kimenetelének elburkolása, igazi áldása az ember életének. E nélkül megszűnnék a munka, kiapadnának a fejlődésnek, a haladásnak, az egész műveltségnek forrásai, megszüntetné a munkakedvet, a jövendőnek ismerete, elcsüggesztené az erőket az előrelátott veszedelem, az eredménytelen fáradozás tudata, vagy elbizakodottá tenné a lelkeket a kitűzött cél könnyű, fáradság nélkül is biztos elérhetésének megismerése. Az első esetben szárnyaszegetten, megtörtén, a második esetben pedig dölyfösséggel eltelve merülne alá az ember a lomha tétlenség piszkos mocsarába. Míggy bizonytalanságunkban nem tudjuk, mit rejt a jövendő s ha a múlt sötét, borús emlékei bátortalanná teszik, megfélemlítik lelkünket, azonnal felcsillan előttünk a jótékony remény biztató csillaga, mely nem engedi elcsüggedni, mely bátorítva, biztatólag int felénk az élet zúgó, zajló, vészes tengerén: „Ember küzdj és bízva bízzál! “ Erre a biztató reménységre bizony nagy szüksége van az elcsüggedt emberi léleknek, mely leginkább csak a megpróbáltatások, a bánat, a fájdalom, a csalódás sajtoló erejét érzi s csak igen ritkán vidámítja fel az öröm derűje; szüksége van különösen most, egy új, bizonytalansággal teljes esztendő küszöbén. Igen, szükségünk van a biztató reménysugárra, mely némileg bevilágítja a bizonytalanság szürke homályát, s megszünteti a jövendőtől való szinte önkéntelen s igen gyakran alaptalan félelmünket. Szükségünk van a biztatásra, mert úgy a távol, mint a közelmúlt a csalódásnak, a bánatnak, a fájdalomnak egész özönét zúdította ránk s vajmi kevésszer villant meg a bánat sötét felhőiben az öröm derűjének rózsaszín sugára, vajmi kevésszer csendült fel a panaszos ajkakon a boldogság vidám kacagása, vajmi kevésszer honolt a bánatos arcokon a nyugodt megelégedés csendes kifejezése. De mindennek mi magunk vagyunk az okai. A folytonos csalódás lesújt, az örökös bánkódás szerencsétlenekké, boldogtalanokká tesz bennünket. Igen, mert mindig elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal, helyzetünkkel, melyet számunkra az isteni Gondviselés kijelölt. Sehogysem tudjuk megérteni, hogy „földi ember kevéssel beéri, vágyait, ha kevesebbre méri!“ De vajon hány ember méri kevesebbre vágyait? Melyik ember elégszik meg a rábízott szerény kör betöltésével, melyik nem óhajtja e hatáskört terjeszteni, szélesbíteni, melyik nem kapaszkodik a felette elnyúló ágába, melyet azonban ismét alacsonynak talál, megpillantván, hogy felette van még egy s most ezt igyekszik hatalmába keríteni. Ez az örökös elégedetlenség a végoka minden boldogtalanságunknak, minden bánatunknak, ez teszi komorrá napjainkat, ez nyűgözte le erőinket az elmúlt esztendőben is. Az elégedetlenség mind ijesztőbb mértékben tolja előtérbe a szociális kérdéseket is, ezeknek sürgős megoldása foglal el sok gondolkodó főt s bizony ezek miatt számos oldalon kell tapasztalnunk a sajnálatos hátramaradást. Az immár elmúlt esztendőnek is a legszomorúbb emléke a mi elmaradottságunk, mely oly sok téren, oly nagy mértékben mutatkozik. De az elszomorító emléket mégis feledteti a jövő biztató reménye, mely büszke önérzettel tölti el lelkünket s egyszersmind kitartó, szorgalmas munkára is buzdít, mert azzal biztat, hogy fáradozásunkat végre is fényes siker fogja koronázni. Hiszen már első uralkodóink kijelölték számunkra a minket megillető helyet az európai kulturnépek sorában s ezt a helyet azóta mindig igyekezünk elnyerni és biztosítani, nemzetünk számára. Fájdalom, a szerencsétlen viszonyok, de — valljuk be őszintén — sokszor a saját hibáink is még mindeddig nem engedték elfoglalni kijelölt helyünket. Ezt pedig el kell foglalnunk mindenáron. Amikor megmutattuk Európának hogy itt a művelt világ kapujában kétezer év óta meg tudtuk oltalmazni a nyugati kultúra kincseit a folyton támadó műveletlen barbárok ellen, saját javunk, saját életünk feláldozásával is, amikor éreztük, hogy a műveletlenség áradatát nekünk kell feltartóztatnunk még ha talán minket el is söpör s e kötelességünket, e nagyszerű feladatunkat, e kulturmissziót híven teljesítettük, sőt vérünk hullatásával is megpecsételtük és a fenyegető veszélyek hullámzó tengerén sajkánk még mindig sértetlenül halad előre: mindezekkel fényes bizonyságát adtuk hosszú életre hivatottságunknak és annak, hogy a nyugati kultúra összes kincseire méltók vagyunk. Most tehát, amikor a dühös harcok zúgó vihara már rég elmorajlott felettünk, amikor elhalt a fegyverek csattogása, ágyúk bömbölése, most, a munka századában mutassuk meg, hogy a védelmezett műveltséget meg is tudjuk szerezni és valóban méltók vagyunk a nagy örökségre, az euró