Alföldi Hiradó, 1909. január (2. évfolyam, 2-25. szám)
1909-01-01 / 127. szám
r 1 Egyes szám táras üllér. Előfizetési ár: Sí Él . Központi szerkesztőség és m ÜÜ. kiadóhivatalok: — FÉLEGYHÁZA, Szarvas u. 3 sí. A „NYILTTÉR“ sora 40 fillér. FÜGGETLEN NAPILAP. NAGYKÖRÖS, Deák-tér 1. fv 1// Felelős szerkesztő : Péntek, 127. szám. Kovács Jenő. Péntek, 127. szám. Év határán. Mint a tövig égett mécses, még egy-kettőt lobban az ó-esztendő, s abban a szempillantásban, amikor régen kihunyt társaihoz tér meg, kigyullad az uj, hogy fiatalos tüzével, frissen lobogó lángjával besugározza a világot. A távozó magával viszi batyujában beváltatlan ígéreteknek, valóra nem váltott reményeknek egész garmadáját. Az érkező mosolyogva kínál új Ígéreteket, új reményeket. Beváltja-e várjon? Nem tudni. A jövőnek sűrű fátyol borította titkait nem látja senki, fürkésznie sem szabad. Az embernek be kell érnie azzal, hogy szívébe reménységet, hitet és bizalmat oltott egy jóságos, szelíd kéz, egy láthatatlan hatalom, amely gonosz szemmel virraszt felettünk, s amelyhez fölemelkedni jól esik, hálás szóval és panaszszal egyaránt. Búcsúzzunk az ó-évtől.’ És zokszóval ne illessük. Ne vádoljuk meg azért, ha nem is teljesítette mindazt, amit tőle vártunk. A búcsúnk legyen csöndes és meghatott. Emlékezzünk vissza tovasuhant napjaira, napjaink tovaröppent óráira, s bizonnyal fogunk találni köztük szépet is, olyat, amelyet kedves emlékképen kell megőriznünk lelkünkben. Fogunk köztük találni egy-két boldog napot, órát vagy percet, amelynek édes melege jótékonyan enyhített sok hideg, sötét és kínos pillanatot. Behantolt sírok között fogunk találni egy-két szál virágot, sivár pusztaságokon egyegy üdítő forrást és zordon zivatarban egy-egy átvillanó fénysugárt. Érjük be ezzel. Simuljanak el homlokunkról a bánat, a harag redői. Elmúlt. És vissza nem tér soha többé. Mondjunk neki csöndes, békességes istenhozzádot. Köszöntsük bizalommal az új esztendőt, amint ő is biztató mosolylyal ajkán, érkezik közénk. Fogadjuk őt, mint jóbarátot, aki a legjobb szándékkal közeledik hozzánk s szives rokonszenvvel nyújtja felélik jobbját. Szorítsuk meg és folytassuk vele utunkat. Amerre vezet, arra kell mennünk. Ha útközben tüske vérzi meg a lábainkat, ne siránkozzunk és ne panaszolkodjunk. Lehet, hogy azután napsugaras tájra jutunk, ahol millió illatos virág bókol felénk és a melodikusan csevegő patak kínálja üditő vizét. Ha hegynek vezet és verejték üli meg a homlokunkat, ne szitkozódjak. Lehet, hogy a túlsó oldalon kedves ösvény vezet le a völgybe, ahol vendégszerető tanya, dúsan terített asztal és dagadó párnákkal vetett puha lágy várakozik reánk. Balsors a hitünket meg ne ingassa, jószerencse ne tegyen bizakodottá. Vágyainkban, reményeinkben ne legyünk túlzottak, mert ez biztos a csalódáshoz vezet. Legyünk bátrak, elszántak, s emelt fővel, de imád11IWWIWM sággal ajkunkon, köszöntsük az uj esztendőt. Imádságunk szálljon ahhoz, aki az idők végtelenségének magasán trónol, s kérjük tőle, hogy legyen irgalmas hozzánk. Kímélje meg csapástól hazánkat, családunkat és az egész emberiséget. Hogy legyen békesség a földön és a szivekben. Üdv neked ifjú év! F. J. * J ^ 1Jbj. sk Az öngyilkos. — Humoreszk. — Irta : Pallos Árpád. Volt nekem egy jó pajtásom. Fölöp Márton. De mi csak Marcinak ismerük. Foglalkozására tisztességes bankhivatalnok, ki kötelességeit mindig pontosan teljesítette, úgy, hogy feljebbvalói nagyon szerették s meg is becsülték törekvő szorgalmát. Már minden úgy indult sorsában, hogy hivatalában szép karrierje tesz s barátai jó előre dörzsölgették — a jövő reménysége fejében — tenyerüket, amikor majd benyújtandó váltójuk, Fülöp Máron igazgató úr elbírálásában értékesíthetővé válik. Ám mind e szép reményeknek útjába vágott egy hangverseny. Marci halálom, hogy, hogy nem, fölolvasást tartott mindnyájunk legnagyobb meglepetésére. S a hangversenyen belekóstolva a siker gyönyörébe, nagyon is sok szabad idejét, most már a múzsa szolgálatában szegődtette. S a múzsa igai sokszor látogatta meg ihletett barátomat. A rendes sarok astal a kávéházban irodalmi központ jön, hol az irodalmi sarjahajtások meghallgatásra találtak. A vége a dolognak az lett, hogy mindnyájunk biztatására Marci egyik költői szülöttjét beküldőbe egyik napilapnak. Szívdobogva vártuk a lap másnapi számát. Medannyian meg voltunk győződve arról, ■ hogy Marci művét udviianallal fogadja a szerkesztőség, őt magát pedig, azonnal legalább is a Kisfaludy-társaság azon tagságával kínálják meg, melyet a hirtelen felbukkanó tüneményes féji tehetségeknek tartanak-ferm már oly régen soárakozásunkban alaposan cilatkoztunk. A lap röviden, de annál velősebben azt üzente, hogy miután tárcaírókkal szerződéses viszonyban áll, kik a lapot a szükséges irodalmi termékkel ellátják, idegenek e fajta cikkeit nem használhatják. — Sebaj, oda se neki, — vigasztaltuk -e Marcit. Ez tisztára véletlen. Ha a lapnak nem volna szerződése az írókkal, úgy bizonyára : örömujjongással fogadta volna művedet, így más lapnál kell próbálkoznunk. No igen pró-bálkoznunk, mert Marci ügyét valamennyien magunkévá tettük. Még aznap beküldötte egy általunk felülmúlhatatlannak vélt munkáját egy másik lapnak. Ez a lap csupán kedden küld szerkesztői üzeneteket. Hogy miért épen kedden, azt nem tudnák megmondani. Nyilván, hogy a szegény írók türelmét a végsőig feszítsék. Vagy talán a szerkesztő vasárnapi szórakozásnak tartja fenn a beérkező kéziratok elolvasását. Alig bírtuk a keddi napot bevárni. Most már holtbizonyosra vettük barátunk diadalát. Dehogyisne, mikor ,azt a tárcáját küldötte be, amelyen még a legkérgesebb szinti tagja is asztalunknak elszontyolódott, oly meghatóan írta meg azt Marci. A keddi „Szerkesztői üzenet“ lesújtó hatással volt reánk. — Ha ön azt hiszi, hogy múltzázadbeli romantikus limonádéjával a mi olvasó közönségünk életét besavanyíthatja, akkor ön egy szörnyű tévedés sajnálatra méltó áldozata.. Tetszett volna 50 esztendővel előbb születni,, akkor talán lett volna olvasó publikuma a „Szívfutár“ vagy a „Postakürt“ hasábjain E szörnyű üzenet rettenetesen feltüzelte asztalunk harciasabb elemeit. Már azon vitatkoztunk, ki verekedjen meg barátunk helyett a lap felelős szerkesztőjével, midőn én új ajánlattal prróbáltam lecsillapítani a felbőszült kedélyeket. — Próbáljunk meg még egyet. Küldje be Marci egy hosszabb novelláját, például „Az álomlátó" címűt egy hetilaphoz, várjuk meg annak a feleletét s további intézkedéseinket függeszszük fel addigra. Az eszme tűzésre talált s a kardok egy hétre ismét visszakerültek hüvelyükbe. A novella beküldetett. Szombat délután majd lehúztuk a főpiacért, ebelasztingba bujtatott vékony bakót. — Kérem „A hónapot." — Ide adja nekem ! — Hiszen ez a mult heti. Siilolitjí* feléje. Még nem érkezett meg u nt& ___ hangzott felénk szomorú válasza. Végre megjött a lap. Mint felbőszült szinksz indiánok vad csapatja, úgy vetettük magunkat a hetilapra. Ujjainkkal vágtuk fel mer nem volt türelmünk késsel felmetszeni ’ Újévi jó tanács a Kecskeméti Lapoknak. Édes, kedves barátom ! A magyar függetlenségi eszmének (hátrafelé) úttörői ! Abban az időben, midőn nagyon sokaknak ellenére, a függetlenségi pártnak a Kecskeméti Lapok hivatalos lapja lett, érdekkel olvastam, hogy önök fenhangon hirdették, hogy lapjuk a mai naptól fogva a kecskeméti függelenségi pártoknak hivatalos lapja lett. Fennen hirdették, hogy a lapnak csak a neve régi (fátyolt akartam vetni a múltra) s új nyomon haladnak. Ha nem is, nem is. A közmondás mondja: farkasnak báránykéike nincs. Legyen meggyőződve t.lap, hogy önök sokunknak nem kedvence, de az mellékes, fő az, hogy a függetlenségi pártoknak orgánuma lett, hogy hogyan és miért, az sem lényeges, fő az, hogy az. Tiszteletteljesen mondva engedtessék megnekem az, hogy újévi ajándékul egy bizalmas jó tanáccsal szolgáljak. Lehet, hogy hasznát veszik önök is, meg elvbarátaik is. S azaz, hogy addig, míg lapjuk a függetlenségi, pártnak, úgy a felső mint az alsó kerületben-