Homok, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-13 / 9. szám
K Kecskemét, 1021 január 13 Csütörtöze II. évfolyam. — O-ik szám l*o Híihai Uös£fßuz€i(iS€tißi én társudalmi nupoitai)• Szerkesztőség és Kiadóhivatal. Felelős szerkesztő: SZIGETHY JÓZSEF. Előfizetési árak: Ill ik kerület, Széchenyi-tér 6. sz. --------- Egész évre 240 kor. — Félévre 120 Kor. Telefonszám 127. A Kecskeméti Kisgazda és Földműves Párt, a Gazdasági Egye- Negyedévre30 Kor. Egyes szám ára 1 Korona sület és a Szőlősgazdák Egyesületének hivatalos közlönye Egyes szám ára 1 Korona. Csonka Magyarország nem ország Egész Magyarország menyország. Hová jutunk, ha így tart? Ez a kétségbeesett kiáltás hangzik el minden ajkon, ez a gondolat foglalkoztat minden agyat, legyen az gazda, iparos, vagy tisztviselő. Nem eléggé sújtott bennünket a világháború borzalmas isten csapása! A hadsereg szétzüllesztő Károlyi forradalom s a rá következő vörös őrület, az a hat esztendős kálvária járás, mely alatt folyton más és más tartotta az ország gyeplőjét; más és más irányzatok vezették Golgotára ezt a keresztre feszített nemzetet. Nem volt elég az oláh megszállás, mely mindenünkből kirabolt, most itt van ez az aránytalan nagy, szinte hihetetlen drágaság, mellyel lépést tartani senki sem tud. Az a drágaság, mely nemcsak a mi húsúnkat marja csontig, nemcsak a mi agyvelőnket szívja ki, hanem egész Európában, Amerikában, sőt még az öreg Ázsiában is a pes-stisnél veszedelmesebben dühöng. A sárgák országaiban százával hullanak az éhség miatt a kínaiak és japánok, úgy pusztulnak az emberek, mint ősszel a legyek. Oroszország népe két helyen pusztul. Otthon a nyomor, s a harctéren a gyilok öli őket lakásra. Az egész világon igy megy ez, mert az életet ma, csak a milliomosok tudják megfizetni. Elrettentő vörös fonálként húzódik végig a „ma“ történelmén a drágaság, mely egész generációkat tesz nyomorékká. És ennek a dühöngő járványnak egyed s düli oka, bűnös kútfeje, maga a nép. Az a nép, mely a múltban vakon követte a hatalomért mindenre képes politikusok őrjöngő tébolyát. Tapasztalhattuk ezt országunkban, a szovjet uralom alatt, mikor a nép bolondolására olyan aránytalanul magas, horribilis fizetéseket adtak, hogy elszédült tőle mindenki. A bankóprés bírta. Ha eltört, csináltak másikat. Omlott szakadatlanul a rongy, a hasznavehetetlen szemét, a fedezet nélküli pénz. A megtévesz- tett emberek azonban elfelejtettek arra gondolni, hogy ezzel egyidejűleg az árak is emelkedni fognak. Mert a kereskedő, az iparos s a termelő áruért, anyagért százszor annyit adott ki, mint azelőtt, s így ismét csak a népnek kellett megfizetni, ha élni akart. Ez az út természetesen a pénz leromlásához és teljes csődjéhez vezetett. Most már ott állunk, hogy mivel nem szalad oly őrült iramban a bankóprés, mint eddig, esést szenved a fizetés. Pedig jelenleg még egy kanászgyereknek is — aki régi módra kommencióra szerződik — nagyobb fizetése van, illetve a természetbeni ellátást pénzre átszámítva nagyobb a jövedelme, mint egy méltóságos címet viselő állami tisztviselőnek. Meddig tart ez az állapot, mikor lesz már vége? Mikor tudunk lépést tartani drágaság Őfelségével? Mert, ha így tart ez még egy éven át, akkor nem lesz elég hely a bolondok házában, de talán temetőkről is gondoskodni kell, ha ugyan lesz, aki gondoskodni fog. Szíj. TÁRCA. Amire az asszony nem gondol. A „Homok" eredeti tárcája. Irta: Sz. Rusz Rózsika. Odanyomta homlokát az ablaküveghez és fénytelen, karikás szemekkel nézett bele a virradatba. — Mégsem jön. Mintha nem is jönne már soha többé! Nyugtalan elmélyedések óráit borította rá ez a hosszú, gyilkos éjszaka. Eleinte türelmes volt. Nem félt belenézni az éjszakába. Csak csillagait látta, nem riasztották rémei. Hízelgő, alattomos lágysággal simult a szivébe. Udvarolt neki. Sejtelmességével megejtette. Pazarságával elkápráztatta. Elaltatta gyanúját s életre bontogatta álmait. Kilopta lelkéből az ősz sejtelmét s helyébe ültette sugarasan, mosolyogva a virágos tavaszt. — Te vagy az egyetlen asszony. Téged keresett. Akinek a szive és esze elég nagy, hogy befogadja és megértse az ő lelkét, — bujkáltak fülébe az éjszaka zsongó, lágy melódiái. — Tekints a csillagokra. Emlékszel? A karjaiba vett és úgy súgta: „Nézd az Atairt, szerelmünk csillagát. Az örökkévalóság számára ragyog. Mig ő él, élni fog a mi szerelmünk is.“ Aztán csend. Hangtalan és néma lett az éjszaka. Epedve akarta szólásra bírni újra s érezni titokszerű, finom hullámait, melyek olyanok, mint az illat. De az nem felelt. Hidegen, érzéketlenül meredt elébe. Aztán lassan kint ismét megélénkült. Mozdult. Mintha megfordult volna. És mégis szembe volt vele. Látta, hogy arca van. De nem az iménti nyájas, szelíd, hízelgő, hanem idegen, ismeretlen. Sötét és titokzatos. Nem udvarló. Nem barát. Ellenség! Kárörvendő és gúnyos. — Mit akarsz tőle? — sziszegte fullánkosan. Hogy visszajöjjön? Miért? Felesége vagy? Uradat, leányodat elhagytad érte, megölted magadban az anyát és a hitvest, hogy hűséges légy hozzá, mint egy szent, vagy egy bolond. Ő pedig befalazta előtted az életet és kiközösíttetett a társadalommal. Az Atairt keresed? Már nem ragyog. Látod, sötét az ég, mint a lelked. Felhők takarják a csillagokat, mint a reménységedet. Ne várd.— Soha nem jön vissza! — Jönni fog! — dobogta lázasan, vergődve a szíve. De a Janus-arca éjszaka visszakacagott rá. — Nem jön! És nem jött! Hiába várt rá gyötrődve, elcsigázottan, halálra merülve. Végre. Kopogtattak. Felvillanó szemekkel, de támolyogva ment ajtót nyitni. Riadtan hökkent hátra. Az ajtókeretéből fiatal, szomorú női arc tekintett rá. — Anyám! Az asszony szeméből kihalt a sugár. Önszinű arccal hátrált egy lépést. A látogató becsukta maga mögött az ajtót s követte. — Eljöttem — mondotta halk, remegés nélküli hangon — hozzád, aki még csak nem is ismersz, de aki mégis csak az anyám vagy. Elhagytam az uramat s most engem is elhagytak. — Szerencsétlen! — nyögött fel fájdalmasan, elkínozva az asszony. — A véred vagyok — vágta vissza a másik dacosan. — De nem veszekedni jöttem hozzád, hanem menedéket kérni! Az apámhoz nem merek menni. Ne űzz el. — Te is ... te is! . . . Én is! lehajtotta a fejét. — S most senkim nincs. Ide kellett jönnöm vagy az utcára. — Julia! Elfedte arcát, mintha az a gyöngéd, hajlékony nőalak ostort suhogtatna feléje. Azután sírni kezdett. Kétségbeesetten, hangosan, ahogy csak nagyon megtört, lesújtott lelkű asszonyok sírhatnak. Julia elfordította arcát. Nem akart látni könnyeket. Ő nem sírt. — Így kellett lenni, — gondolta elfásulva. — Egy láncnak vagyunk a szemei, egy végzet nehezedik ránk. Nem ítélte el anyját, de nem sajnálta. Vállat vont. — Nem értem és nem érzem ezeket a könnyeket. A könnyek nem tesznek jóvá semmit. Ha nem jutok ennyire, sohasem látom anyámat sírni. Micsoda nyomorúság! Lassan kint az asszony sírása is megszűnt. Az első vad, heves, önvaduló fájdalom kitombolta magát. Fölemelte fejét .