Homok, 1921. február (2. évfolyam, 25-48. szám)

1921-02-23 / 43. szám

Kecskemét 1921 február 23 Szerda II. évfolyam # 43. szám ^»IfftiiEP «fflfek, ^r^0^mxT jXffc &Bjg3& jfckJjBBflgap iwpware. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP ^^^-.,.^.>^»vc^,r-».-..^^-^^-r.,^l1^gniTwrr|lflTtTinffTnr,11pn,.[|Tfa((trTI|ll|,wl nm mi ni i^mmi mi >iiii>iiiOTwwsCTraiwrngr»iraB *« Szerkesztőség és kiadóhivatal: III. kerület, Széchenyi­ tér 6. sz. Telefonszám: 127. FELELŐS SZERKESZTŐ: SZIGETHY JÓZSEF A Kecskeméti Kisgazda és Földmives Párt, a Gazdasági Egye­sület és a Szőlősgazdák Egyesületének hivatalos közlönye Előfizetési árak: Egész évre 240 K. Fél évre 120 K. Negyed évre 60 K. Egyes szám ára: 1 K Szűkölnek a kuvaszok! Egy jajszavakba temetett gyűrű fogja körül ezt a megtépdesett, ezer részt kiállta de soha le nem tört or­szágot. Csak az a fájdalom, hogy akiknek ajkáról elhangzott ez a jaj­­szó, ez a kétségbeesett kiáltás, azok tulajdon véreink, húsu­nkból való hús. Délen a szerbek, a maroknyi nemzet tör hegemóniára és falánk sáskahad módjára emészti fel a jó bácskai test­vér termését. Nyugaton az osztrák nyújtogatja csápjait a zsíros magyar konc után, amit kiütött kezéből a pludrás cseh, aki feneketlen torkával benyeste a jó felvidéki nép összes élelmiszerét, hányástól, erdőstől együtt. És keleten, a „hegyi francia“ a „vi­téz“ oláh faj már nem tud mit fel­szívni, tehát legújabban a magyar hó tulajdonosokon akar olyan ér­t vágni, hogy az örökölt ősi kúriák gazdái az utolsó csepp vérüket is hullajtsák a vérszomjas fenevadak ser­penyőjébe. Kell a pénz! — adta ki a jelszót rumuny kormány és hűséges pribék­jei, most ezt tűzzel-vassal keresztül hajtják. Kell a pénz! Mert jön az orosz bolsi és nem lesz mivel feltar­tóztatni Az oláh kormánynak magá­nak nincs miből meghizlalni a kato­nákat, tehát törvényjavaslatot készített, hogy az oláh részvénytársaságok mun­kásai ezentúl arányosan részesedni fognak az üzemek jövedelméből. S mivel „Nagyrománia“ napról­­napra zuhan a lejtőn lefelé s mind­jobban közéig az államcsődhöz, mert sem forgalma, sem fegyelmezettsége nincs, sok a műveletlen földje, az erőszakos földreform teljesen meg­akasztotta a gazdálkodást, így két hó­nap óta már búzában is hiányt szen­ved, tehát egy újabb zsaroló merény­letet tervez a magyar háztulajdonosok ellen az 1919. évtől visszamenő 30 százalékos pótadóval. S aki nem fi­zeti meg, attól egyszerűen elveszik a házát és eladják az oláh királyság területéről beözönlötteknek. Ezt a célt pedig könnyű szerrel el fogják érni, mert a két évre 600 százalékot ki­tevő adó kifizetésére mindössze egy havi határidőt adtak, s ennek eltelté­vel végrehajtanak. De meg kell jegyeznem, hogy ez a pénz, ami így befolyik Erdély terü­letéről, csak egy csöpp lesz abban az adósság tengerében, melynek hullá­mai már Bukarestet is nyaldossák, így van ez jól! Isten nem ver bottal. Elkövetkezik még annak az ideje is, hogy az a sok jött-ment koldus eb, akik az antant pórázán vezetve rászabadultak országunkra, jóízűen fogják egymás csontját ropog­tatni, míg az utolsóra nem kerül a sor. Akkor meg csak akad egy hu­sáng valamelyik kerítésből, amivel le­üssük a megmaradt kóbor ebet. Szij. T­ÁR­C­A. Jóska elmegy az erdőbe. Irta: P. Ábrahám Ernő. Gyerekek voltak, öten, ugráltak a szabadsászélről az alomba. Jóskát elfogta a köhögés. — De tudsz köhögni! — mondta a végén Gyurka. — Kati néném is így köhögött, az­tán meghalt, — beszélte el Pista. — Igaz, hogy te is meg fogsz halni ? — kérdzte Gyuri. — Igaz, — felelte Jóska. — Az állat­orvos is mikor kint járt a múltkor, az is azt mondta. Még az idén meg fogok halni. Ősszel. — Büszkén nézett végig a többin, szinte gőgösen, hogy azokkal semmi sem fog történni. — Oszt nem félsz ? — kérdezte Pé­ter s mind a négyen csodálva nézték Jóskát. — Félni ? Én ?­­ — hencegett az. — Azt mondják, mikor az ember meghal, fáj — magyarázza Gyuri. — Kibírom, — vetette kurta gőggel Jóska. — Én azért nem szeretnék meghalni — folytatta Gyuri. — Semmi az. Az ember elalszik és besétál az égbe. — felelte elgondolkozva Jóska. — Gondolod ? — Biztos. Az öreg Ványa mondta, az pedig mindent tud. Kicsit elhallgattak, gondolkoztak. — Csak hogy jut az ember oda? — mondta aztán eltűnődve Péter. — Mert nagyon magasan van ám az ég. Hiszen mi csak a kékséget látjuk, meg a felhő­ket, meg a csillagokat. De, hogy belül mi van, nem is tudjuk. — Hát mi volna ? — büszkélkedett a tudásával Jóska. — A jó Isten aranyos trónuson ül, meg Mária a kis Jézuská­val, a szentek meg az angyalok és min­dent, mindent elmondhat nekik az ember­— Te is mindent elmondasz? — kérdezte Gyuri. — Ami eszembe jut. — Azt is elmondod amikor az And­ris elvert? — Azt nem. Az a kettőnk dolga. — Hát nem árulkodsz? — csodál­­kozott Péter. — Nem. — Az apádra sem? — Az apámra sem. — Pedig nagyon kegyeltenül ellátja néha a dolgod. — Azért az apám, — mondta Jóska meggyőződéssel s megint elhallgattak. — Csak egyet szeretnék még, aztán nem bánom, ha meghalok is — kezdte rövid csend után Jóska. — Szeretnék egyszer elmenni az erdőbe, — s nézett a határ aljára, az erdőre. Egy messzi, titok­zatos sötét folt volt az erdő, s mind az öten szerettek volna egyszer eljutni odáig, hogy lássák, hogy milyen is együtt a sok-sok fa. — Én majd egyszer elszököm s meg­nézem — hencegett Gyuri, — de te már sohase fogod meglátni, mert te meg fogsz halni. — Csak az ősszel halok meg, de előbb még megnézem — mondta határo­zottan Jóska. — Nekem ám sokszor el­mesélte az öreg Ványa, milyen is az. Még sok, sok odvas fa is van benne. Meg a lidércek is ott laknak, csak nem szabad utánuk menni, akárhogy imbolyognak is, mert ingoványba csalják az embert. Még az óriásokról is mesélt az öreg Ványa, meg a sárkánykígyókról is, s van, akinek csak három feje van, de három hétfejű, meg tizenkét fejű sárkány is, de az egyik fában van egy tüzes kard s ha azt va­laki el tudja venni boszorkánytól, legyőzi vele a sárkányokat is. Csillogott, ragyogott a szeme, mig mesélt s a többi lélegzetfojtva hallgatta. ősz elején aztán leesett a lábáról Jóska. A boglyas kemence padján vac­­koltak neki s egész nap ott köhögött, kínlódott. Apja, anyja csak néha vetettek neki egy-egy szót. Sajnálták de terhükre volt. PIPASZÓ MELLETT. * Széles körben beszélték, hogy a népszámlálás milyen jó mellék­kere­set a nyomorgó tisztviselőknek. Mint amolyan fixfizetéses földönfutó és ut­­cát rovó riporter beugrottam a „jó

Next