Katolikusok Lapja, 1938 (15. évfolyam, 1-18. szám)
1938-01-06 / 1. szám
2. oldal KATOLIKUSOK LAPJA 1936 január 6. táját ünnepeljük a most megindult 1938-as évben. Fel kellett erre figyelnetek, mert a mi szószékünkről is — mint a csonkaország minden katolikus templomának szószékéről egyformán — a magyar katolikus püspöki karnak közös pásztorlevele hangzott el, amely Szent István királyunk jubileumi esztendejét nyitja meg 1938. január 1-ével. A közös főpásztori szózat nagy jelentőségét nem vagyok hivatva méltatni, de minden törekvésem az, hogy a magyar apostolutódoknak szava ne csak múló beszéd legyen, amely elhangzik és feledésbe megy, hanem keresni fogom a módját és lehetőségét annak, hogy ezek a főpásztori szavak, amelyek a magyar katolikus élet irányítását vannak hivatva teljesíteni, minden hívemhez legalább is főbb gondolataiban eljusson és a jubileumi esztendő alatt vérükké váljon. Kedves jó Híveim! Amikor az újesztendő legelső lelkipásztori írásával köszöntelek benneteket, kötelességemnek tartom, hogy a legfelsőbb irányítást mutató apostoli szavak után rámutassak azokra a gyakorlati feladatokra, amelyek a szentistváni évben a mi kecskeméti nagy határunkban feltétlen megvalósulást követelnek. A főpásztori szózat Szent István apostoli királyunkban legelsőben a hit emberét mutatja meg. Mint minden megigazulásnak kezdete és forrása az igazi hit, Szent Istvánnál is az Istenhez való teljes felemelkedésnek alapja volt. Ennek a lelki magasságnak szemlélete arra indít, hogy egyházközségünk lelki számvételére tekintsünk, amely minden örvendetes és biztató jelenségei mellett is fájdalmasan hirdeti a hitbeli járatlanságnak és az öntudat hiányának két nagy betegségét. Bármennyire is örülök azoknak az ezreknek, akik a nagytemplom és a többi templomok szószékei alatt páratlan áhítattal hallgatják az Isten igéjét, lehetetlen meg nem látnom a statisztika számai mögött azokat az ezreket is, akik nem az egyházközség mulasztásából (hiszen évente csak elemi népiskolai oktatásra 30.000 pengő költséget fordít, nem is a lelkipásztorok buzgóságának hiánya miatt, hanem saját hanyagságuk, vagy elbizakodottságuk miatt hitük igazságaival nincsenek tisztában. Egyik legfőbb törekvésem lesz a jubileumi esztendőben, hogy a legszélesebb rétegekhez is eljuttassuk katolikus hitünk igazságainak a fényét és egyesületeinknek, buzgó világi apostolainknak segítségével közelebb hozzuk őket Krisztushoz. Égetően szükség van erre azért, mert amelyik ismeret nem virágzik ki gyakorlati szeretetben, lehet, az bármilyen nagy tudás, bármilyen magas intelligencia, az gyümölcsfélén fa marad. Szükségünk van arra, hogy a mi igazságainknak minél öntudatosabb megváltása nyomában szülessen meg a mai földi élet krisztusi reformja. Egyháztanácsunk amikor csekélységemet pápai prelátussá történt kineveztetésem alkalmából páratlan meleg szeretettel és felejthetetlen ragaszkodó hűséggel köszöntött, igen sokat fáradozó főgondnokunk ajkával tette legfőbb kötelességévé, hogy a szociális reformok megvalósításáért dolgozni fogok. Meg vagyok róla győződve, hogy az idő és az eredmények még azokat is a szociális enciklikák munkásai közé fogja sorozni, akiket eddig bárminemű más fölfogás távoltartott tőle. A szociális enciklikák megvalósítása a legbiztosabb ellenszere társadalmunk elnyomorodásának és a bolsevizmus karjaiba jutásának. Szent István törvényei a mai nyelvre lefordítva a legndvesebb szociális reformokat teremtenék meg. Jubileumot nem külsőségekkel, hanem a magyar társadalmi élet krisztusi reformjával akarjuk megülni. Akkor eredményes lesz a jubileum, akkor áldást fog mondani minden lélek az Istennek, Aki életünk vezető csillagául adta Szent Istvánt. Szebbet, nagyobbat és jobbat nem kívánhatok az új esztendőre. ,rr.. KOVÁCS SÁNDOR prelátus-plébános. Prelátuspléánosunkat tartsd meg, Uram, kéritek Lapunk karácsonyi száma már akkor megjelent, de a helybeli lapok azóta már mindenkihez elvitték a legmagasabb helyről jövő kitüntetésnek hírét, amely főesperesapátplébánosunkat pápai prelátussá tette. Nem tagadjuk, hogy örömmel láttuk e nagy alföldi metropolis minden rétegének, minden intézményének megtisztelő megjelenését, ünneplő küldöttségét, amint a plébániára jöttek az új prelátust köteni. Itt volt az árvaház közismert és népszerű Hüvelyk Matyija üdvözölni a »sirelátus bácsit«, voltak egyszerű munkásai a kecskeméti homoknak az ünneplők között és tekintetükből kiolvastuk azt a közös alapgondolatot: ez a pápai kitüntetés nekünk kecskemétieknek is szól. Hisz a mi nagytemplomunknak Szent Miklós-freskós kupolája úgy emelkedik e nagiv alföldi pusztaság fölé, mint királyi korona. Mintha jelképezni akarná a kecskeméti lelkipásztori munka történelmi és valóságos jelentőségét, amely a múltban még inkább, de ma is szülte vármegye nagyságú terület számára jelenti a lélekgondozás és a lélekgyógyítás minden áldását és kegyelmét. A pápai prelátusok ősi és kitüntető címe valójában mégis az egyéniségnek szól. Az egyéniségnek, amely megfelel annak a képnek, amit a történelem a nagy papokról rajzol. Papokról, akik mindig érezhető többletet adnak egy közösségnek azokkal szemben, akik szintén nagyok, akik szintén nagy embercsoportok gondját hordják szívükön, de nem érintette meg homlokukat a felszentelés kegyelme. Akiken keresztül meglátjuk, hogy a katolicizmus nem csak fény, amely világít, mint az északi sarkon a mágneses fény, hanem tűz, amely melegít, életet véd és életet fakaszt. Lapunk a kecskeméti nagy hívősereg nevében a szakadatlan munka hősének, a kecskeméti nagy alföld apostolának szeretettel nyújtja az őszinte elismerés és ragaszkodó bizalom koszorúját és — ezt kellett volna első helyre tennünk — annyi jó lélek imáját, amely naponta száll fel az Úrhoz azzal a kéréssel: Prelátusplébánosunkat tartsd meg, Uram, kérünk...