Katolikusok Lapja, 1938 (15. évfolyam, 1-18. szám)

1938-01-06 / 1. szám

2. old­al KATOLIKUSOK LAPJA 1936 január 6. táját ünnepeljük a most megindult 1938-as évben. Fel kellett erre figyelne­tek, mert a mi szószékünkről is — mint a csonkaország minden katolikus templomának szószékéről egyformán — a magyar katolikus püspöki karnak közös pásztorlevele hangzott el, amely Szent István királyunk jubileumi esz­tendejét nyitja meg 1938. január 1-ével. A közös főpásztori szózat nagy je­lentőségét nem vagyok hivatva méltatni, de minden törekvésem az, hogy a magyar apostolutódoknak szava ne csak múló beszéd legyen, amely elhang­zik és feledésbe megy, hanem keresni fogom a módját és lehetőségét annak, hogy ezek a főpásztori szavak, amelyek a magyar katolikus élet irányítását vannak hivatva teljesíteni, minden hívemhez legalább is főbb gondolataiban eljusson és a jubileumi esztendő alatt vérükké váljon. Kedves jó Híveim! Amikor az újesztendő legelső lelkipásztori írásával köszöntelek benneteket, kötelességemnek tartom, hogy a legfelsőbb irányítást mutató apostoli szavak után rámutassak azokra a gyakorlati feladatokra, amelyek a szentistváni évben a mi kecskeméti nagy hat­árunkban feltétlen megvalósulást követelnek. A főpásztori szózat Szent István apostoli kirá­lyunkban legelsőben a hit emberét mutatja meg. Mint minden megigazu­­lásnak kezdete és forrása az igazi hit, Szent Istvánnál is az Istenhez való teljes felemelkedésnek alapja volt. Ennek a lelki magasságnak szemlélete arra indít, hogy egyházközségünk lelki számvételére tekintsünk, amely min­den örvendetes és biztató jelenségei mellett is fájdalmasan hirdeti a hitbeli járatlanságnak és az öntudat hiányának két nagy betegségét. Bármennyire is örülök azoknak az ezreknek, akik a nagytemplom és a többi templomok szószékei alatt páratlan áhítattal hallgatják az Isten igéjét, lehetetlen meg nem látnom a statisztika számai mögött azokat az ezreket is, akik nem az egyházközség mulasztásából (hiszen évente csak elemi népiskolai oktatásra 30.000 pengő költséget fordít­, nem is a lelkipásztorok buzgóságának hiá­nya miatt, hanem saját hanyagságuk, vagy elbizakodottságuk miatt hitük igazságaival nincsenek tisztában. Egyik legfőbb törekvésem lesz a jubileumi esztendőben, hogy a legszélesebb rétegekhez is eljuttassuk katolikus hitünk igazságainak a fényét és egyesületeinknek, buzgó világi apostolainknak se­gítségével közelebb hozzuk őket Krisztushoz. Égetően szükség van erre azért, mert amelyik ismeret nem virágzik ki gyakorlati szeretetben, lehet, az bármilyen nagy tudás, bármilyen magas intelligencia, az gyümölcsfélén fa marad. Szükségünk van arra, hogy a mi igazságainknak minél öntudatosabb megváltása nyomában szülessen meg a mai földi élet krisztusi reformja. Egyháztanácsunk amikor csekélységemet pápai prelátussá történt kineveztetésem alkalmából páratlan meleg szeretet­tel és felejthetetlen ragaszkodó hűséggel köszöntött, igen sokat fáradozó főgondnokunk ajkával tette legfőbb kötelességévé, hogy a szociális refor­mok megvalósításáért dolgozni fogok. Meg vagyok róla győződve, hogy az idő és az eredmények még azokat is a szociális enciklikák munkásai közé fogja sorozni, akiket eddig bárminemű más fölfogás távoltartott tőle. A szociális enciklikák megvalósítása a legbiztosabb ellenszere társadalmunk el­­nyomorodásának és a bolsevizmus karjaiba jutásának. Szent István törvé­nyei a mai nyelvre lefordítva a legn­dvesebb szociális reformokat teremte­nék meg. Jubileumot nem külsőségekkel, hanem a magyar társadalmi élet krisztusi reformjával akarjuk megülni. Akkor eredményes lesz a jubi­leum, akkor áldást fog mondani minden lélek az Istennek, Aki életünk vezető csillagául adta Szent Istvánt. Szebbet, nagyobbat és jobbat nem kí­vánhatok az új esztendőre. ,­r­r.. KOVÁCS SÁNDOR prelátus-plébános. Prelátu­splé­­ánosun­­kat tartsd meg, Uram, kéritek Lapunk karácsonyi száma már akkor megjelent, de a helybeli la­pok azóta már mindenkihez elvit­ték a legmagasabb helyről jövő ki­tüntetésnek hírét, amely főesperes­­apátplébánosunkat pápai prelátussá tette. Nem tagadjuk, hogy örömmel láttuk e nagy alföldi metropolis minden rétegének, minden intéz­ményének megtisztelő megjelenését, ünneplő küldöttségét, amint a plé­bániára jöttek az új prelátust kö­­teni. Itt volt az árvaház közismert és népszerű Hüvelyk Matyija üd­vözölni a »sirelátus bácsit«, voltak egyszerű munkásai a kecskeméti homoknak az ünneplők között és tekintetükből kiolvastuk azt a közös alapgondolatot: ez a pápai kitünte­tés nekünk kecskemétieknek is szól. Hisz a mi nagytemplomunknak Szent Miklós-freskós kupolája úgy emelkedik e nagiv alföldi pusztaság fölé, mint királyi korona. Mintha jelképezni akarná a kecskeméti lel­kipásztori munka történelmi és va­lóságos jelentőségét, amely a múlt­ban még inkább, de ma is szülte vármegye nagyságú terület számára jelenti a lélekgondozás és a lélek­­gyógyítás minden áldását és ke­gyelmét. A pápai prelátusok ősi és kitün­tető címe valójában mégis az egyé­niségnek szól. Az egyéniségnek, amely megfelel annak a képnek, amit a történelem a nagy papokról rajzol. Papokról, akik mindig érez­hető többletet adnak egy közös­ségnek azokkal szemben, akik szin­tén nagyok, akik szintén na­gy em­bercsoportok gondját hordják szí­vükön, de nem érintette meg hom­lokukat a felszentelés kegyelme. Akiken keresztül meglátjuk, hogy a katolicizmus nem csak fény, amely világít, mint az északi sarkon a mágneses fény, hanem tűz, amely melegít, életet véd és életet fakaszt. Lapunk a kecskeméti nagy hívő­sereg nevében a szakadatlan munka hősének, a kecskeméti nagy alföld apostolának szeretettel nyújtja az őszinte elismerés és ragaszkodó bi­zalom koszorúját és — ezt kellett volna első helyre tennünk — annyi jó lélek imáját, amely naponta száll fel az Úrhoz azzal a kéréssel: Prelátusplébánosunkat tartsd meg, Uram, kérünk...

Next