Magyar Hírnök, 1882. január-július (2. évfolyam, 1-27. szám)

1882-01-01 / 1. szám

Szerkesztőségi iroda: Kecskeméten, Korona-utca 101. sz. Ide cimzendő minden írásbeli küldemény. 1. szám. Kecskemét, 1882. Január 1. MAGYAR HÍRNÖK IPAR ÉS KERESKEDELMI SZAKKÖZLÖNY. MEGJELEN MINDEN VASARNAP. Előfizetési díj: Mindennemű Felelős szerkesztő: Egész évre - -­­ 4 írt — ki­hirdetések, melléklések és Kiadótulajdonos: NAGY IMRE. Félévre - - - - 2 frt — kr- Negyedévre - - 1 frt — kr Egyes szí­m ára - 10 kr. nyüttéri közlemények jutányos áron számíttatnak. FERÁRIK JÁNOS. Kiadóhivatal: Kecskeméten, Korona-utca 101. sz. Ide címzendő minden pénzbeli küldemény. Az év kezdetén. Kedves olvasó! Midőn lapunk máso­dik évfolyamának jelen első számát be­mutatjuk, daczára, hogy előfizetési fel­hívásunkban részleteztük lapunk prog­­rammját, kötelességünknek tartjuk itt e helyen is elmondani azt, hogy tulaj­­donképen mi fogja képezni czélunkat, s mi leen a feladatunk. Első­sorban is meg kell említenünk, miszerint lapunknak ily gyökeres átvál­toztatására azon körülmény bírt bennün­ket, mivel éreztük hiányát egy oly szak­közlönynek , mely a mellett, hogy szakított volna a politikával, a szemé­lyes ambíció szülte személyeskedésekkel és czivakodásokkal, kizárólag és komo­lyan foglalkozott volna az anyagi érde­kek szakszerű fejtegetésével és mintegy tanítva, buzdítva tárgyalta volna az ipari, kereskedelmi és gazdasági kérdé­seket, s azon bajokat, melyek bizonyos tekintetben útját adják közgazdasági fejlődésünknek és haladásunknak, végre amely lap összekötő kapcsot képezett volna a hazában létező egyletek, társu­latok, intézetek, szövetkezetek és rész­­vénytársulatok között, s ezeknek szoro­san vett köteles működésével és érdekei­vel foglalkozott volna. Ezen oly igen élénken nyilvánuló hiány­érzetnek véltünk, ha nem is telje­sen, de némileg eleget tenni lapunk je­len szellembeni átalakításával, amely ha­zánk jól felfogott ipar és kereskedelmi­­ helylyel-közzel, gazdasági érdekeit lesz hivatva teljes erővel legjobb meg­győződésünk szerint szolgálni. Éber figyelemmel kísérünk ennél­fogva minden oly dolgot és mozgalmat, mely közgazdasági ügyeinket érdekli, s a jót czélszerűt és hasznost támogatjuk az ellenkezőt pedig higgadt, tárgyilagos eszmecsere tárgyává tesszük, s iparko­dunk odatörekedni, hogy a vitás kérdés a czélnak minél inkább megfelelő meg­oldást nyerjen. Czélunk leend az ipar és kereskede­lem nagy fontosságát és gazdagító ha­tását föltüntetni, a nagyközönséget ez ügyekkel megbarátkoztatni, az üzleti és iparos pályák­­iránti pártfogási szel­lemet és kedvet éleszteni és fokozni, az iparos- és kereskedő ifjúságnak úgy szellemi, mint szakképzését lehetőleg elősegíteni, a külföld ipar és kereske­delmi mozgalmát ismertetni, s az ebből merített tapasztalatokat előnyünkre ér­tékesíteni. Ez a mi szorosan vett czélunk és föladatunk, melyből elvenni nem, csakis hozzá tenni lehet, s amely czél érdekében fogunk küzdeni teljes erőnk­ből. És­pedig küzdeni fogunk czélunk ér­vényesítése érdekében, nem a költői frá­zisok zománczától csillogó hangzatos szavakkal, hanem a múlt eseményein okulva, s az események iskolájában szer­zett tapasztalatok birtokában, kérlelhet­­len és meghamisithatlan logikával, mert a mi lapunknak nem öntetszelgés, nem feltűnési vágy és szereplési viszketeg, hanem közgazdasági ügyeink iránti sze­retetünk és rokonszenvünk ad életet, s azon körülmény, hogy lapunk hézagot pótol, hogy lapunk szükséges, mert m­íg a szépirodalmi, politikai és társa­dalmi ügyek szolgálatában oly sok je­les és hivatott közlöny áll, addig az ipar és kereskedelmi ügyekről alig van aki megemlékezzék, pedig ép ennek az ügynek fölkarolása és teljes mérvbeni méltánylása szükséges ahhoz, hogy el­érhessük azt, amit a legnagyobb magyar mondott, hogy „Magyarország nem volt, hanem ressz!“ Ily és hasonló czélok tudatában bát­ran lépünk a küzdtérre azon remény­ben, hogy e nemes törekvésünkben se­gélyünkre leend a nagyközönség, s tet­tekben fogja bebizonyítani, miként a jót, a czélszerűt és hasznost támogatni kész. Ezekután lapunkat a nagyközönség­nek úgy anyagi, mint szellemi támoga­tásába ajánlva, s ez újévben min­den jót kívánva, maradtam kiváló tiszteletem nyilvánítása mellett haza­fias üdvözlettel. Kecskemét, 1882. január hó 1. Nagy Imre, A „Magyar Hírnök“ felelős szerkesztője. Neveljünk iparosokat. Úgy az erkölcsi, mint az anyagi világban különös értéket kell tulajdonítanunk annak, ami szükségleteink kielégítésére alkalmas. E század egész első felében nemzeti létünkért folyt a küzdelem. Ma már, hála elődeink ren­­di­ltetlen hazaszeretetének s hazafiságának, kizárólagos gondjainkat e czél nem képezheti, hanem belső életünk berendezését s a közjólét előmozdítását vehetjük közvetlen gondjaink alá s kötelességünk is, hogy egy szabad, s nagyra törekvő nemzethez illő állást foglaljunk el vagyonilag és szellemileg az európai népek családjában, miután a szegénységgel­ küzdés nemcsak az egyesekre, de a népek életére is veszedelmes. Bár­merre tekintsünk hazánkban, minde­nütt az egyesülés, társulás és a szövetkezéssel találkozunk. Napjainkban az eszmék megteste­sülése üli diadalát. Minden egyesülés, társulás, áldást hozólag működik tagjaira, mert a közös jólét kierőszakolására kezet fogva törhetlen szorgalom és igyekezettel hatolnak előbbre czéljaik felé, melyek mindenütt és mindenkor az anyagi boldogság felé irányozzák. Az ipar­egyesületek, kereskedelmi és mezőgazdasági­­ hitel szövetkezetek, népbankok, takarékpénz­tárak s még számos fajtái a kor egyesülési szellem alkotásainak — virágoznak és gyü­mölcsöznek. Azon testületek ennélfogva, melyek czélját az anyagi érdekek fejlesztése, védelme és biz­tosítása képezi, mai körülményeink között ki­­válólag hasznos intézményei lehetnek az or­szágnak, kettős kötelessége tehát mindenkinek működését oly irányba terelni, melylyel ez in­tézmények, mint a közös jólét forrásai gyámo­­líttatnak, pártoltatnak és támogattatnak, ket­tős kötelesség terhe hárul azokra is, kik ily intézmények élén állanak, mert egy jobb jövő megállapításának­­emeltyűit tulajdonképen ők tartják kezeikben. Az általános elszegényedés ijesztő mérve­ket kezd ölteni hazánkban, ennek tovaterjedé­sét megakadályozni volna első kötelességünk. Az általános jólét első feltétele az értelmes munka, a kitartó szorgalom és bölcs takaré­kosság. Ezek azon alapigazságok, melyek az állam fenntartó három nagy hatalomnak, a földmivelés, ipar és kereskedelemnek alapját képezik. Ezek virágzása nélkül állam fenn nem állhat, nemzet nem boldogulhat. Az ipar és kereskedelem oly elvárhatlan két testvére a harmadiknak a földmivelésnek, hogy mai fejlettebb viszonyaink között földmi­­velőt képzelni sem lehet, ki egyik vagy másik úton-módon ne igyekeznék hódolni a kereske­delemnek az áruk értékesítése, vagy az ipar­nak a termények ipari feldolgozása tekintetében. Annak megjegyzésével azonban, hogy ha­zánk mezőgazdaságilag úgy, mint az ipar te­rén, hatalmas versenytársai által, az európai színvonalról le ne szoríttassék , gátló körül­ményről kell gondoskodnunk, e gondoskodást ne várjuk a kormánytól, ne az országgyűlés­től, hanem kezdjük meg otthon, a családi élet szűk és mégis oly messzire kiható körében. Kezdjék meg a józan gondolkozású szülők az által, hogy neveljenek gyermekeikből ipa­rosokat, földmivelőket, kereskedőket. Szakítanunk kell a régi ósdi szokásokkal. Haladni kell a világgal, a tudomány vívmá­nyaival, mert aki nem halad, az elenyészik mint a porszem, melyet a vihar elsöpör. Igenis haladni czéltudatosan úgy, hogy mondjanak le a szülök azon végtelen kárhozatos szokásuk­ról, hogy gyermekeikből ügyvédet, doctort, ta­lán diplomatát vagy pláne csak minisztert akarnak nevelni. Az volt eddig is a bajunk, hogy a régi nemes embernek, ha három fia volt, egyik lett ügyvéd, ennek volt legtöbb esze, a másikból lett pap, ez már szegényebb kapacitás volt, a harmadik már pláne igen sze­gény tehetség volt s épen e végett lett belőle gazdálkodó, s ha nem szégyenli a hét szilvafás nemes, lett volna belőle iparos is. Ily úton e két pályára, csak az értelmi szegénységben sintek, a korhelyek vagy a naplopók lettek kényszerítve. Az örökös harcz és küzdelem közepette, melylyel a nemzeti létet védték őse­ink, hátramaradásunkhoz még egy jó adagot e szomorú rendszer is szolgáltatott. De várjon, úgy van-e ez még ma is a műveit és felvilágosult tizenkilenczedik század vége felé? Sajnos, de legnagyob részben igen! Az egyszerű iparos, ha ő benne meg van is azon eszme érlelődve, hogy egyetlen gyermeke vezesse és örökölje virágzó üzletét, akaratának nem képes érvényt szerezni, mert civilizálódott felesége fiskálist vagy orvost akar drága csemetéjében szemlélni,­­ tekintet nélkül arra, hogy van-e a csemetének annyi esze, hogy be­csülettel keresztül evezze az iskolákat, neki állítják a tudományos pályának s lesz belőle itthon diák. Budapesten pedig, hol mindenre van esze, csak a tudományokra nincs, Bunko­­vai Absentius — alias flaszter-koptató prole­tár , — s mikor a szülői keresményt eltanul­mányozta, hazamegy zugprókátornak, s otthon lopja a napot, így találjuk ezt a földmivelő osztály né­mely részénél, igy a városi írnok úr családi életében, hol a nagyreményű magzatot, min­dennek óhajtanák inkább kiképezni, csak józan, becsületes, műveit, iparosnak vagy gazdának nem. Felesleges bővebben fejtegetni az ily ferde viszonyok eredményét; tudni fogja mindenki, hogy egy pályán, ha csupa tehetségtelen egyé­nek szerepelnek, az nem virágozhat fel, az nem fejlődhetik oly szépen s oly gyü­mölcsöző­­leg, mintha tehetséges egyének foglalnák el a tért s töltenék be amazok helyét. Ennélfogva nem lesz időszerűtlen, figyel­mükbe ajánlani jó magyar családainknak azon körülményyt, hogy a szellemi pályákon kívül, vannak életmódok, hol sokkal hamarább, ke­vesebb költséggel, nagyobb eredményt érhetnek el kedves gyermekeik, mintha azokat a tudo­mányos pályák iránti ellenszenvük daczára is arra kényszerítenék. Természetesen, nincsen könnyebb valami, mint egy ifjúi kebelt gyűlö­lettel eltölteni oly pálya iránt, melyet ijesztő mumusként állítunk eleibek, ha folyton azzal ijesztjük őket, hogy „ha nem tanulsz, csizma­dia inasnak adlak“ ez felettébb hibás eljárás, mert higgjék meg nekem, nincs józan ember előtt re­stelni való azon, hogy ő csizmadia mester, sőtt büszkébb lehet a nemzet, ha sok és jó iparosa van, gazdagabb s tekintélyesebb a város, ha benne az ipar virágzik. Sokkal na­gyobb örömmel szorítok én kezet, egy kérges tenyerű, szorgalmas és derék csizmadiával, mint egy „ügyetlen“ ügyvéd vagy pláne pró­­letár tekintetes úrral. Ilyenek pedig jelenben mindkét fajtájából az uraknak nagy mennyi­ségben találhatók jó Magyarországon, de, hogy ezen szám ne szaporodjék, czélja épen jelen czikkemnek s nagy megnyugvásomra szolgálna, ha azon hit verne erős gyökeret a magyar családok körében, hogy inkább az iparnak ad­nák tehetséges gyermekeiket, hogy ezek len­nének az iparnak felkent apostolai, s jutnának azon virágzó magaslatra, melyet a nemzet, mint ilyen megérdemel, az ügy szentsége pe­dig minden hazafitól megkövetel, mint hajla­maik elenére rákényszerítik a tudományos pályára. E tekintetben az iskolák is sokat segíthet­nének. A tehetségtelen, a nagy ügygyel-bajjal ta­nuló ifjú gyermek, már a második, harmadik gymnasiális osztálynál tovább ne eresztessék, hanem lelkiismeretesen figyelmeztessenek a szü­lők, hogy gyermekeikről más irányban gondos­kodjanak ; utasítsák ki még ifjan a gyermeket, hogy kedves s a szerzett tapasztalatokkal lép­jen az iparos pályára, s ne engedjék, hogy minden valódi hajlam és tehetség hiányában, vesztegessék ifjúságuknak drága napjait az iskola falai között. Mert ha 16—18 éves ko­ráig engedik is úszni a tanárok az ifjút s ak­kor sülyesztik el, mikor már szégyenli nagy­ságát és fejlettségét arra, hogy tanoncznak álljon be, kétszeres bűnt követnek el, mert el­ejtették benne az országnak egy munkás fiát és a proletárok számát egyel szaporították. Szobonya Bertalan: A forgalom és kereskedelemről. A nemzetek életében az általános jó­lét és anyagi felvirágozás tényezőiként fontos szerepet játszik azon irány, melyet a nemzet élő teste, az emberi társadalom követ, azon mód, melyet az egyesek tevé­kenységük, munkájuk értékesítésére válasz­tanak. Amely nemzetben a többség felis­meri a tért és követi azon irányt, mely­ben ésszerű munkásság által legtöbb anyagi eredményt lehet elérni annak a nemzetnek bizonyos fokú jólétre kell jutni, abban az országban a vagyonosság arányának tete­mesen magasabban kell állni a vagyonta­­lanság fölött. Mint óriás magasodik ki a nemzetek családjából az angol nemzet vagyonosság tekintetében, melyet az ipar, de kiválólag a kereskedelem nagyfokú s helyesen fel­fogott űzése által ért el. Ez életrevaló gazdag nemzet, mely már sok századok előtt Európa legnagyobb kereskedője volt, ésszerű gazdálkodási és kereskedelmi irá­nyával helyesen aknázta ki Anglia munka­terét s teremtett általános jólétet és va-

Next