Pestmegyei Hirlap, 1896 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1896-01-01 / 1. szám

IX.. évfolyam. KECSKEMÉT, 1896. január 1. 1. szám. Pestmegyei Hírlap ■ . ^ .. 1 . , - - _________- r - — Nyilttér sora 30 kr. Hirdetések jutányosán. Egyleti és társulati hirdetés 2 frt nagybudai-utcza 165. sz. TELEFONSZÁM: 32. Birósági és városi » 1 frt. Nyilttér és hirdetés előre fizetendő. Megjelenik minden vasárnap Negyedévre ! írt 50. Egyes szám ára 12 kr. Szerkesszőség és kiadóhivatal, nagy m é­s­te­r­s­é­g. Gyere piczim, drága kincsem, Simulj hozzám — mond a szüle — Fogd a czérnát kis kacsodba, S szülikédnek hozz a tűbe. Hadd varrom meg szoknyácskádat, Mert anyádnak sok a dolga: Gyuri, Pista . . . sok az öcséd, S most is egyet hoz a gólya! Ejnye futtom-terringettét, Hát még se megy, csípd hegyesre, Nyálazd is meg takarosan . . . Mert a Pistát hívom egybe! így kis baglyom, hogy felváltassz: Erre se kell mást keresni, Bizony isten csak ezért is . . . Érdemes megöregedni! Szegfű Gyuricsa. DAL A KIS HADNAGYFIÓL. Ha fess mondarban, lakkczipőben, Csörtetve kardját a kövön, Mikor van a nap lemenőben S sétálni csupa kéj, öröm, Végig-végig defil­rozgat Az utczán s a hajadonok Arczán a vér, ha rózsát izgat: A kis hadnagy csak mosolyog . . . Ha aztán, később, alkonyattal, Mikor a hold sugára reszkel Utczán, a házon s ablakokban S búcsút mondanak az élvezetnek A sétálók, s »jó éj«-t kívánva Köszöntgetnek az asszonyok, Maga maradván egymagában: A kis hadnagy csak mosolyog . . . Időt elütni, hogy betér majd Egy kávéházba s ott talál Vig czimborákra, bár nem él-hal Lumpolásért, O­rfiost lumpol ám! Az éjszakát, hogy átmulassa Ugratják a kis hadnagyot: A czimborák s a kasszir-frajla; S a kis hadnagy csak mosolyog . . . * Hazaérve a kis lakásba; Itt minden olyan hallgatag; Beá téved szempillantása Egy arczképre egy perez alatt . . . Ha az a lány övé lehetne! Milyen más lenne a dolog! S siroh dől le a kerevetre S a kis hadnagy nem mosolyog . . . Honthy István. A Fagyos pólya.­­ Irta : Tigermann Margit.­ ­ Karácsony szent estéjén volt; a hópely­hek csendesen szállingóztak a levegőben és a földre érve, vékony, puha takarót képeztek a fagyos földön; a kivilágított ablakok ün­nepi fényben ragyogtak; az elkésett emberek­­ sietve keresték fel otthonukat, hogy boldog családi körben ünnepeljenek e napon. Az öreg Kovácséknál szegényesen diszített kará­csonyfa mellett töltötték a szent estét, de öröm nem uralkodott e házban; az öreg jó Kovács bácsi fejét tenyerébe hajtva maga elé bámult elmélázva ... Ép karácsony es­tén volt két év előtt az az eset is, amidőn Mari, a legidősebb leánya, szive kedvenc­e, avval a vándor-komédiással megszökött, mi­vel hiába könyörgött szülei beleegyezésért e frigyhez. Azóta mit sem halottak róla. Tán nagyon is keményen bánt vele, — kiátkozta! Fenyegette, hogy kutyával kergetteti ki, ha lábát be meri tenni valaha ismét házába ! Pe­dig hej! de szerette volna a dolgot meg nem­­történte megváltoztatni. Mit csinálhat ma az ő kedvencze ? . . . Tán éhezik, tán elhagyta az a léhűtő ? . . . E gondolat olyan fájdalmas sóhajt csalt ki melléből. — Édes öregem, hallod-e ? szólalt meg jóságos hitvese, és gyöngéden simitá végig tenyerét férje barna homlokán, ma estén nem, nem szabad búsulnod, lám szegény Teri lá­nyunk is egész szomorú miattad, pedig ő szegényke, ma oly boldog volt egész nap! Megjött a Zsigája, s tán eljegyzés is lesz nem­sokára házunkban, na, vidulj fel öregem! Jó az Isten, majd tán reánk is gondol még. Az öreg sóhajtva felegyenesedett és szeretet­teljesen tekintett feleségére és viruló szép leányára. — Igazatok van, nem helyes tőlem, hogy ez estén is busutok, és benneteket is elbu­­sitlak! Jer ide Terikém és te is Zsiga, úgy, hadd lássalak beneteket, ni, hogy pirulnak, ejnye na, hát jövő hétre tűztük ki az eljegy­zést? mondá az öreg, kissé erőltetett tréfás enyelgéssel. A két fiatal zavarodtan tekintett le a földre, csak lopva néztek néha fel egymásra. E perezben kopogás hallatszott az ajtón. A jelenvoltak mintegy önkénytelenül összerezzentek. Ki lehet az ily későn ? mi­kor épen senkit se várnak. A szabad szóra az ajtó lassan felnyillik és belép rajta egy szegényesen öltözött fiatal nő . . . Nagy ken­dő fedvén fejét, de nem annyira, hogy ki ne látszanék alóla viselőjének szép, gyer­mekded arcza. Mellette egy rendőr áll, gyer­meket tartva karján, nagy kendőbe burkol­va: a nő egy pillanatig habozva megáll a küszöbön, azután hangzó sikolylyal zokogva borul, Kovács bácsi remegő lábai elé . . . Néhány kínos, néma perez . . . A rendőr távozik . . . Hosszú, hallgatag összetekintések . . . Kegyetlen zokogással betöltött néma órák Most behatolt az éjjeli misére hívó ha­rang lágy hangja ... A hó csendesen szál­lingózott lefelé a templomba siető ajtatós hí­vőkre ... Teri és Zsiga oda vezették Marit az öreg Kovács elébe ... A piczit a fagyos külsejű pólyából kibonta az öreg Kovácsné ... Olyan édes, olyan eleven volt az az ártatlan­ság! Az öreg Kovácsné az öreg Kovács elé tartó ... Az öreg Kovács, a­helyett, hogy összetörte volna munka edzett, vaskarjával a kicsikét, elvette az öreg Kovácsnétól szép, lá­gyan és . . . megcsókolta szikra arczát . . . Hanem a csók alatt két fájó könny­­ esett ki pirosra dörgölt, öreg szeméből!

Next