Pestmegyei Hirlap, 1898 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1898-01-01 / 1. szám

XI évfolyam. KECSKEMÉT, 1898. Január 1. ^B—BasssBaL Pestmegyei Hírlap SZÉPIRODALMI és TÁRSADALMI HETILAP. — M­E G J­E L E N I­K MINDEN SZOMBATON. Egyleti és társulati hirdetés-------2 frt. Bírósági és városi »-------3 frt. Nyilttér sora 30 kr. — Nyiltter és hirdetés előre fizetendő — TELEFONSZÁM 32. Dr. FŐSZERKESZTŐ: Szerkesztőség: Kecskeméten, III. tsz. Budai nagy u. 161 sz. Bpesten, VI. Szondy u. 44/b sz. I. em. HOLLÓSY KÁLMÁN Kiadóhivatal: Kecskeméten, Görög­ egyház bazár­épületében. Ünnepi beszéd. Irta s a kecskeméti uj városi székház közgyű­lési termének felavatása alkalmából tartott dísz­közgyűlésen elmondotta Kada Elek Kecskemét th.-város polgármestere. E falak, melyek között városunk nagy ünnepét üljük, teljesen újak. A munka nagy alkotásai, az ipar és művészetnek körülöt­tünk levő összes remekei mind újak e te­remben , csak egy van régi, mely a múltat idézheti fel gondolatunkban, az az égbolt, mely ide bocsájtott sugaraival szelíd fényt áraszt ránk és e teremnek történeti nagy korszakainkat feltüntető képeire. Magasztos munkát végzünk, s az áhi­tat, mely bennünk Kecskemét polgáraiban a mai felemelő munka által keletkezik, azt a gondolatot kell, hogy ébressze bennünk : va­jon ez épület művészi alkotásaiban, vagy az ünnepi ténynek csillogásában keressük e ama néma jeleket, a­melyek úgy a hangulat keltésére, mint a nagy jövő képeinek a hangulat által való kiszínezésére alkalmasak, vagy pe­dig ez ünnepélyes órában a fele az égbol­té irányijuk e tekintetünket, a melyen nincs írás, nincsen jel, de a mely egyszerű fenségében hirdeti, hogy látta a nagy múlta­kat, nemzeti dicsőségeinket és mérhetlen szenvedéseinket; tanúja a jelennek és ő fog adni világosságot a jövő nemzedéknek. Mi, Kecskemétnek polgárai, akik ma itt egybegyűltünk és kiváló kedves vendégeket fogadunk körünkbe azért, hogy önkormány­zatunk új templomát ünnepélyesen felavas­suk, érezzük a polgári kötelességgel járó ama nagy felelősséget, a­mely reánk háramlik ak­kor, mikor a polgári tevékenységnek e szent csarnokában fel kell halmoznunk az ész, a jellem, a hazafiság és a városunk iránti sze­retetnek alkotásait; amaz apáinktól maradt, a fejlesztés kötelezettségével ránk hagyott erényeket, a­melyek Kecskemét jövő nemze­dékeik, s ezzel a törzsökös magyarság egyik alkotó elemének erejét, haladását és boldog­ságát vannak hivatva előmozdítani. Nekünk, a Kecskemét város közügyeit vezető polgárságnak, kik egy szent czél mun­kásaiként gyűlünk itt össze, hogy a nemzeti geniushoz küldött benső fohásszal fogjunk hozzá a munka tovább folytatásához: nem e terem fényéből, hanem a fejünk felett örök tanúként álló, változatlan égbolt által látott nagy történeti igazságokból kell merítenünk azt az erőt, a­mely bennünket a követendő polgári kötelességekre figyelmeztet. Az a disz tehát, mely e falakra van hal­mozva, nem nekünk szól. Ez a disz nem a mi hivalkodásunk, ez az új alkotás csak a mi üzenetünk a jövőnek. Ezzel akarjuk foly­ton előre szenni az utánunk következő nem­zedéknek azt, hogy majd akkor, mikor a nagy idők emésztő ereje összevegyítette a mi alak­jainkat a szülőváros porával; akkor, mikor majd a rólunk való emlékezés is csak olyan lesz mint a fa alatt pihenő vándor gondolata, a­kinek a lomb nyújtotta élvezet alig juttat­ja eszébe az erő forrását képező föld porát, majd akkor ennek az épületnek látása juttassa a késő nemzedéknek eszébe azt, hogy a XIX-ik század végén élő kecskemétiek arra törekedtek és azt akarták, hogy e város az idők végezetéig legyen minden izében, kül­sőségeiben és érzelmeiben egyaránt magyar és fiai soha, semmi körülmények között ne riadjanak vissza azoktól az áldozatoktól, a­melyek szülővárosunk haladását mozdítják elő. Ma tehát, mikor új székházunkat köz­gyűlésünkkel a munka templomává felavatjuk, a mi gondolatainknak nem lehet e terem szűk korlátai között pihenni, nem szabad csupán a művészi alkotásokban gyönyörköd­ni, hanem gondolatainknak el kell szállni a messze múltba, s mert nekünk tisztelt bi­zottsági tag urak ez épülettel együtt a mun­ka összehordott gyümölcseit is át kell ad­nunk a következő nemzedéknek, a távoli nagy idők útjain haladva kell eljutnunk a jelenig, hogy az egyes nagy korszakokat jelző emlé­kekből olvassuk le a követendő munkássá­gunkat irányitó tanulságokat. A honfoglaló ősöknek e város területén levő nagyobb temetője igazolja, hogy váro­sunk már a vezérek korában szerepelt s le­­véltárunkban őrzőt részi pecsétünk bizonyít­ja, hogy a Xilj. ..fu adtam e varja már »ti­­vitás«, tehát nagyobb kiváltságokká­ felruhá­zott város volt s így kétségtelen, hogy e kor­ban is részesei voltak a kecskemétiek amaz erőnek, a mely a polgárság által élvezett ön­kormányzat alapján megszerezte számunk­ra a fokozott mérvű fejlődés előmozdításai a szükséges tényezőket. Az az erő azonban, a­mely az itt élő népnek faji jellegét, a polgárság szellemi ké­pességét, az anyagi munkálkodásban kifej­tett tevékenységet irányította, csak akkor kezd igazán a maga valóságában kidombo­rodni, mikor a mohácsi vész után kezdetét veszi az a martyrsággal azonos küzdelem, a­melyet a város másfél századon át szen­vedett, s a­mely nagy szenvedés alatt nem egyszer, nem százszor, de Isten a megmond­hatója, hogy hányszor tett vagyonával és vé­rével bizonyságot arról, hogy ezt a földet, a­melyet ősei szereztek, az utolsó leheletig képes volt védelmezni, ahhoz egy pillanatig, nem volt hittelen s erős hitét, a magyarok istenében való bizodalmát el nem veszítve, nem volt az a baj, a­mely elrabolta volna tőle legnagyobb kincsét, a józan magyar észt. Hányszor érték meg azt a veszedelmet, hogy a városból nem maradt egyébb, mint felperzselt templomának üszkös falai, a­me­lyet temetni készült a pusztasággá változott táj homok­tengere. De a kecskeméti polgár­­ság megmenekedett része nem ment el ide­gen tájra jobb hazát keresni; nem kereste fel a biztos menedéket nyújtó fellegvárukat, hanem visszatért ide, hogy a legyilkolt apák sír hantjába szúrt koldusbotra feszülse ki sátorát. Hányszor ismétlődött az a nagy ítélet, hogy a nép viharhajtott, gyönge madár­csa­patként szóródott szét világ minden tája felé és a pusztulás sötét éj ,van szétszórt ma­dár­sereget minden biztatás nélkül, mindent világító szövétnek nélkül összeterelte szive a régi fészek helyéhez, s habár letarolta a virágot a vad hordák patkója, leperzselte a fák lombjait az ellenség üszke: szivének fáj­dalmára az adta a legjobb balzsamot, ha a kopárrá vált édes szülőföld száraz gallyain újíthatta meg fészkeit. Miért jött vissza a nép? Hisz tudta, hogy itt nincs erős sánczokkal övezett vár, a­mely védelmet nyújthat az ismételt csapás ellen. El lehettek készülve arra, hogy minden pillanatban átdöfheti keblüket az ellenség fegyvere. Visszajöttek. Visszajöttek azért, mert az idegen táj minden boldogságot hirdető forrá­sánál többre becsülték azt a könnyet, mely­­lyel apáik sirkantját öntözték; visszajöttek azért, mert apáiktól örökölték azt az erős hitet, hogy nem a szilárd várak és nem a fegyver tartja fenn a népet, hanem az a szi­lárd akarat-erő és kitartás, a­mely a boldo­guláshoz szükséges tényezőket, az egymás iránt érzett igazi szeretetten, a kitartó, ne­mes munkában és a gondolat világosságában keresi. A régi dúlások jóformán összes emlé­keinket elpusztították, de csodálatos, azok a test­­ékeny papírlapok,­ a mű­vek, őseu.Miek a török uralom alatti szereplésüket teljes részletességgel ismertetik, megmaradtak. Az Isten — talán a nemzetnek akkorbeli bűne­iért — mindenünket elengedett pusztítani, de ezekre a papírlapokra rátette védő­ kezét, talán azért, hogy mi, a késő nemzedék ezek­ből ismerjük meg amaz erőket, a melyek vá­rosunkat fentartották s a melyek jövő fejlő­dését biztosítják. Kecskemétnek a török uralom alatti szereplése álomképbe illő történet. Az ország sanyarog és pusztul; kül és bel ellenség dúlja a hazát; vallási viszály szórja szét magjait; ipar, kereskedelem pang; mértföldszámra gyommal van elárasztva a föld; vége nem látszik az ellenségtől letarolt pusztaságnak, le van igázva a magyar; de ebben a rettenetes nagy ítéletben, a­melyre az idők végezetéig csak mérhetlen keserű­séggel gondolhat vissza a nemzet, itt az ak­kori végtelen homoksivatag közepén van egy kis város, a­mely az akkori zsarnok hata­lomtól nem kér egyebet, mint azt, hogy en­gedjék dolgozni, engedjék, hogy dolgaiban maga kormányozhassa magát. És mikor ezt a kis kegyet megkapja, mikor eléri azt, hogy levetve az idegen kormányzat szabad moz­gást gátló bilincseinek egy részét, a maga lábán járhat és a saját esze szerint követ­heti az ítélő­képessége által megszabott irányt, akkor fellélegzik, keblének szabad hullámzása felpezsdíti benne az agy gondo­latait serkentő, az izmokat feszülésre késztető vért és a város nem csak él, de halad, virág­zik, boldogul. A vallás­háború dúl. A veszedelmes kígyó ide is becsúszik, de mérges fogaival nem pusztíthat, mert a kecskeméti józan pol­gárság összetiporja a fejét Régi vallás és a­ vallás követői összefogva u­t­tják el a lelki­­ismereti szabadságnak kigyó bőrbe f­úrt ská­tánját, mert a magyar józan gondolkozás vi­lágosságában meglátja szemük a mindnyájuk Előfizetési ár negyedévre t­árt 110 egyes szám­ára 12 kr.

Next