Üzenet, 1939 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1939-01-01 / 1. szám

1 ­ Szerkeszti: FRIEDRICH LAJOS Megjelenik minden második vasárnap Az újrakezdés bölcsesége Írta : Dr. Кар­ Béla püspök Hiába mondogatják, hogy az idő évekre tagolása emberi alkotás csu­pán, az égitestek elhelyezkedésének életfolyamatunkra való egyszerű át­vitele, emberkéz által emelt kő­oszlop az idő folyójának mindig egyforma medrében, a valóság mégis az, hogy tele van isteni cél­lal és örökké zengő bölcseséggel. Isten azt mondja az újév kü­szöbét átlépő embernek: mögötted múltba temetkezik vágy, valóság, álom, küzdés, csalódás, gyarlóság, nagyság, erény és bűn, de én lehe­tővé teszem számodra, hogy újra kezdj mindent. Mérd le az óesz­tendő rom­jait, alkotásait, árnyékait, és világosságát, azután kezdj újra mindent! Az újrakezdés bölcsesége azt követeli, hogy tudjunk temetni. Nem lehet újrakezdeni, míg az ember meg nem szabadul bizonyos terhektől. Az újrakezdés mindig be­felé tekintés és értékfe­l­érés, ön­­vizsgálás és számadás. Ennél az orvosi és bírói tevé­kenységnél azonban nem állhatunk­ meg életünk felszínes vizsgálatá­nál. A dolgok gyökerére kell men­nünk. El kell jutnunk életünk első nagy tanulságára. A fájdalom, csa­pás, kudarc, eredménytelenség nem létrehozó ok, hanem következmény és jelenség. Eredő gyökere a bűn­ben és bűnösségünkben van el­rejtve. Újrakezdésünk csak akkor lehetséges, h­a nem élünk nyitott koporsók mellett. Temessük el bű­nös vágyainkat, szenvedélyeinket és önzésünket. Zárjuk koporsóba gyű­lölködésünket, haragunkat, elége­detlenségünket és irigységünket. Az újrakezdés bölcsesége: tagadd meg bűnödet, mely Istennel szemben hitetlenség, emberekkel szemben .. r . .n. önzés! Az újrakezdés bölcsesége attól függ, hogy mit viszünk magunkkal az új esztendőbe az óesztendő tör­ténéseiből. Sokan feljajdulnak, összetört embert viszek magammal. Csaló­dottságot, ember­gyűlöletet, kese­rűséget. Nem érdemes küzdeni! Taposó malom lelkevesztett rab­szolgája vagyok! Összetört szívet viszek magam­mal, mondják mások. Sokat vesz­tettünk! Lelkünkön a magunk és mások könnyének égő sebe vérzik. Ahogy átlépünk a küszöbön, halotti szemfedő árnyéka csapódik elénk. Összetört önbizalmat viszünk ma­gunkkal! Nehéz az embereiben csalódni. Nehezebb önmagunkban csalódni. Okosságunk, erőnk, előre­látásunk, erkölcsünk, jellemünk, el­lenállóképességünk sokszor csődbe került. Nehéz tehertételek ezek. Mind­egyiket magunkkal visszük! M és mégis egyiket sem tekinthetjük el­bír­hatatlan tehernek. Mindegyiknek meg kell tisztulnia keresztyén élet­bölcsességünk füzében. Az emberi összetörésnek, az összetört szívnek, az összetört ön­bizalomnak Istenhez kell elvezet­nie. A változások felett lássuk meg az Istent. Csalódások és vesztesé­gek között ismerjük fel az elve­szít­­hetetlen kincset. Saját összeomlá­sunkban lássuk meg az erőtlensé­günkben megjelenő kegyelmet. Sok mindentől azért válunk meg ideig­­óráig, hogy azt mint örökkévalót visszakapjuk. Ezer kifosztatás után, megaláztatások és kereszthordozá­sok között, megtaláljuk önmagun­Evangélikus lap IV. évfolyam 1. szám Kecskemét, 1939 január 1 kat az Istenben. Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hanem a hit emberei és tudjuk, hogy életet nye­rünk! Az újrakezdés bölcsesége azt követeli: legyünk tisztában azzal, hogy mit akarunk! Csalékony tervezgetés színesíti az emberek állmait. Ködképeket raj­­zolgatnak valóságérzék nélküli szá­­mítgatással. Elgondolják egy esz­tendő küzdelmének célját, hogy mit akarnak önmaguknak elérni. Mit akarnak családjuk számára biztosí­tani. Miként akarnak dolgozni gyü­lekezetük, egyházuk, nemzetük ja­vára. A bölcse­ség pedig ez: azt kell akarnunk, amit Isten akar! Keres­nünk kell Isten akaratát. Isten pe­dig arra rendelt minket, hogy üd- A haldokló hattyú --év éjjelén Sötét van, Est van. Szétterült ködöt Fuvail a mély... Reánk csend hömpölyög. A mérhetetlen űrben valahol Haldokló hattyú száll fel és dalol: Az Év... Két szárnyát halkan tárja ki, Tollat hullajtnak el a szárnyai. Fehérlő tollak hullnak ott... Azok Emlékek, tiszták,­­ fényes szép napok. Emilt esőzik sok sötét pehely. A vétkeink... S a lélek vezekel. Köröttünk minden szörnyen kavarog, Rohanvást jönnek emlékcsapatok. Halott emléket támasztva fel — S a hattyú fönt, az Év csak énekel. Ne hajtsad még le, hattyú, szép fejed ! Emeld szárnyad, dalold el éneked . Hálánk’ az Urnák, hogy nékünk adott!... Most már mehetsz. Lehullhatsz, szép halott! Kutas Kálmán.

Next