Kecskeméti Ellenőr, 1903 (2. évfolyam, 1-78. szám)

1903-01-04 / 1. szám

Lapunk Új negyedére ezennel előfizetést nyitunk. Nem ígérünk sokat, csupán annyit, hogy a mi erősségünk, a nyílt szókimondás és az a szakadat­lanul való harcz, ami a nagy­közön­ség érdeke mellett történik. Ez támaszunk és fegyverünk. Lapunk előfizetési ára marad egész évre 8 korona, félévre 4, negyedévre 2 korona. A szerkesztőség, A kiadóhivatal, Lrzs, AOÜZ Kecskemét, 1903. január 4.________________Egyes szám­ára 20 fillér. "11____________________II. évfolyam. 1. júm. Kecskeméti Ellenőr" POLITIKAI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. A lap szellemi részét illető közlemények a szer­kesztőségbe : Sétatér­ utcza 64. sz. alá intézendők. Előfizetések, hirdetések és nyílttéri közlemények Fekete Mihály könyvkereskedésében (Piacztér) fogadtatnak el. SOMOGYI JÁNOS. Kiadó-tulajdonos: FEKETE MIHÁLY. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre. . . • • • 8 korona. Fél évre . . . • • 4 „ Negyedévre . . .*'. . . 2 . Egyes szám ára .­­ ... 20 fillér. Felelős szerkesztő: A szolga­személyzet és a város. Egy nagy költő, Kerényi Frigyes, aki a letűnt aranykorban Petőfi Sán­dornak erős versenytársa volt,­­ azt mondta az egyszer hozzá forduló nagy úrnak, aki szerelmi dicshimnuszt akart vele esküvő­jére íratni, hogy tudja mit méltóságod: ha én a fényről, a pom­páról és nagy úri életről akarnék írni, — meg áll az eszem és tollam ; de ha a kisemberek és a pórnép boldogsá­gáról, vagy lakodalmáról készitek dal­­lokat, — úgy visz, úgy ragyog kép­zeletem, hogy alig győzöm a szép szavakat papírra tenni. Csak robogja­nak önök az aranyos hintókon, csak fürödjenek önök a kincsben és váloga­tott kéjben, — én majd csak azokról a szerelmesekről zengek édes verseket, akik amott sietnek le a völgyi kápol­nához, hogy egymásnak a maguk egy­szerűségében örökhűséget esküdjenek! És az egyszerűségről — a porban küzdőkről irt bőséges sorokat. Szerény magam is, ki tollharcz­­czal keresem kenyeremet, most a vá­rosi tisztújitás előtt, — nem a nagyok­ról, nem a fényről, nem a könnyen vagy nehezen szerzett diplomájú em­berekről, a magasabb, vagy alacso­nyabb tisztviselőkről óhajtok írni, csak a . . . szolga­személyzetről. Hogy a polgármester, meg a he­lyettes polgármester, miből s hogyan él? Az nem inspirál engem szólásra. Hogy a főjegyző, meg az aljegyző, mit aprít a tejbe? Annak megvitatása sem indítja lelkemet vizsgálatra köze­lebbről. Hát a tanácsosok, kapitányok, adóbeszedők sorsa ? Az is közönséges dolog. Mert mindig könnyebb kormá­nyozni, ítélkezni és adót behajtatni, mint kormányozta!*..­," Ítéletet kiállani és . . . adót kiszabni. Hanem a szolgaszemélyzet ügye, élete sorsa: az már izgat, az már gyújt és érdekel. Eszembe se jutna ez a rideg, ez a mostoha, hálátlan kérdés, ha a mi­nap nem olvastam volna egyik helyi lapban valamit. Azt nevezetesen, hogy egyik községi iskolától elbocsájtottak egy időses, ro­zoga szolgát, akinek Pap Imre bácsi a neve és adtak neki 5—10—15—20 esztendőre, szóval a még hátra levő idejére összesen 280 pengő forintot, az­az 560 koronát. Ezért töltött ott el évtizedeket. Ezért volt hűséges, becsületes szolgája 10—20—50 szeszélyes embernek és néhány száz növendék-csemetének tel­jes életén, vagy­is munkabiró idején keresztül. No, annyit megjegyezett a t. ta­nács és nemes közgyűlés, hogy ha külön kérvényen folyamodni merészel Pap bátyánk, hát kap egész életére való . . . kegydíjat. Kegydíjat, munkáért, múltért és penzió helyett ! És tudjátok mennyi ez az egész summa ? A végkielégítés pár száz forint, a kegydíj pedig majd havonként lesz . . . talán . . . 2—3 frt. Ez ugyan magyarul veszett sok korona, de azért összesen nem tesz ki még egy másik kis életen keresztül se . . . ezer pengő forintot, amit egy valamicsodás rabló-betyár fejére még a nóta szerint is kitűznek. A legjobb esetben négy-ötszáz fo­rint egy szolga­embernek az öregségére, a gyengeségére, a gyenge idejére, a nem szeretem napjaira! A Kecskeméti Ellenőr eredeti tárcája. Bársony Pista karácsonya. Irta: Bogoss Endre. Borzongós őszi este volt. A tiszamenti kis faluban vígan ké­szülődtek a szüretre, mert jó bortermés ígérkezett. Csak tán Beke Mátyás főbíró uram házához köszöntött be a szomorúság. Ekkor bucsúzkodott ott Bársony Pista, a falu legdaliásabb legénye, a­ki mikor elhang­zott a piros födelű kis templom karcsú tornyában az estimára hivó harangszó, bánatosan fel is kelt az asztal mellől, hogy elbúcsúzzék a ritka jószívű családtól s különösen a viruló szép Manczikától, ki könnyes szemeivel már rá se mert nézni a déli legényre, mert attól félt, hogy mind­járt hangos zokogásra fakad. Hej bizony, nagy sor az, ha a legényt besorozzák katonának és elszakítják édes övéitől, s különösen attól a kedves leánytól, a kit szive örökös hitestársának választott. — No meg ezt a pohár bort! kínálta szívesen Beke Mátyás a legényt. Úgyis Isten tudja, mikor látjuk ismét egymást?! S főbíró uram úgy elérzékenyedett, hogy a szeméből kipottyanó könycseppet alig bírta szétmorzsolni. A legény elvette a tüzes sillerborral telt poharat, és megindultan szólt: — Az én Istenen áldja meg mind­nyájójukat ! Köszönöm eddig való szives jóságukat. A­mit becsületszavamra ígértem, hogy Manczikát, mihelyt megszabadulok a katonaságtól, hites feleségemül veszem, azt hűségesen be is fogom váltani. Csak Manczika is maradjon hozzám olyan sze­retettel, a­minőt irányomban eddig tapasz­­­taltam, és legyen ő is állhatatos és hű ! S Bársony Pista nehéz szívvel kisi­etett a házból. De a kisajtóban még külön is búcsút vett a leánytól: — Vigyázz magadra édes szivem, hogy jóságod, vagyonod és szépséged miatt el ne csábítsanak! — Nem soka! Esküszöm a menybéli Istenre! válaszolta a leány ünnepélyesen és komolyan. Aztán egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást hosszasan és forrón­ékényzáport hullatva, végtelen fájdalom­mal elváltak . . . Másnap hajnalban négy kocsi robo­gott ki a faluból, mindegyikben ült két­­két legény fölpántlikázott kalappal, végig dalolva az utczákon s még a falu végé­ről is elhallatszott a nóta: Zsindelezik a kaszárnya tetejét . . . Mind elviszik a legények elejét. Maradt itthon kettő-három nyomorult: Rátok lányok még az ég is beborult ! Beke Manczi álmatlanul virasztotta át az éjszakát, s mikor a pirkadó hajnal meghozta neki is a jótékony szendergő nyugalmat: a nóta végső akkordja félál­mában úgy csengett füleiben, mintha túl­világról hangzott volna felé . . . Kajla Menyus csak azt várta, hogy kitegye a lábát a faluból Bársony Pista, a legyőzhetetlen vetélytárs. Oh, mert Me­nyus is bolondult a leány után, ki nagy fekete, ragyogó szemével, bájos barna arczával, s édes mosolygó ajkával akarat­lanul rabjává tette őt is. Kereste is az alkalmat, hogy a szép Manczi közelébe juthasson. Ha templomba, ha kútra, vagy bárhová ment a leány, hajla Menyus mindenütt nyomában volt.

Next