Kecskeméti Ellenőr, 1905. május (4. évfolyam, 198-201. szám)

1905-05-07 / 198. szám

2. oldal, kedő kirakatában elhelyezett, térkép tel­jes képét nyújtja a szabályozás alatt levő Széchenyi térnek s egy kis gondos áttekintés mindenkit meggyőz állításaink igazságáról. Bárha egyszer már nem a magán­érdek, hanem városunk jól felfo­gott érdeke győzne a sziveken. POLITIKA. A válság. A képviselőház folyó hó 4-én újra összeült és megkezdte a felirat tárgyalását, a­melyet Battyhányi Tivadar gróf tartalmas beszéddel ve­zetett be. A vitában eddig részt vettek ellenzéki részről: Kossuth Ferenc, gróf Zichy Aladár, Darányi Ignác, báró Bánffy Dezső, a kormánypárti részről Nagy Ferenc, Tisza István gróf, Isse­­kutz­ Győző, Dániel Ernő báró. A felirati vita hihetőleg jövő héten véget ér s a feliratot küldöttség nyújtja át a királynak. A kormányválság tekintetében ez ideig semmi komolyabb lépés nem tör­tént. Úgy látszik, Bécsben ki akarják koplaltatni a koalíciót. Pedig tévednek, visszafelé talál sülni a fegyver s az alkotmányos ellenzék csak annál kono­­kabbul fog megállani követelései mel­lett s a miben eddig mérsékletet tanú­sított — a jövőre visszavonja e kon­cessziókat. A képviselőház jövő héten meg­alakítja az egyes szakbizottságokat is, így kívánja a koalíció kierőszakolni a parlament munkásságát. Hülyeség. Szabadelvűpárti lapok nyomán egy helyi kormánypárti új­ság is megírta azt a képtelen hülyesé­get, hogy Justh Gyula képviselőházi elnök állítólag egy Makón tartott poli­tikai lakomán ezt a nyilatkozatot tette volna: „Ha Magyarország ma független állam volna és királyt kellene válasz­tania, én habozás nélkül Tiszára adnám A KORZÓRÓL. Tavasz van. Virágot fakasztó, üde, illatos tavasz. A fecskék már mind itt vannak, visszaköltöztek a gólyák is; a korzó elevenebb, színesebb, a han­gulat kedélyes, szív és lélek örül az enyhe légnek, a kék égnek, a soci­­alistákkal együtt minden rendű-rangú nép kedvvel köszönti az újraéledés, az újjászületés hónapját, a bájos Májust. A szobák ablakai kitárulnak; friss, illatos levegő hatja át a téli fülledt­ségtől megtelt termeket, a madár víg csacsogása behallszik, tán a párját hívja, tán a párját várja . . . Szép, nagyon szép a tavasz hó­napja ! A dicső tavaszé, mely egyfor­mán adja kellemeit úrnak és pórnak, egyformán termi virágait mindenkinek, egyazon képen örvendeztet gyermeket, felnőttet s aggot. A sötét téli köddel elül a lélek borúja is. „Megenyhül a jég, s indul a határ, s a lég dalosai a tavaszról dalolnak és határon innen, határon túl vigad az emberi lélek, örülve a tavasznak, a szabad tavaszi légnek és­ a szabadságnak. Bécs városának egyik börtönében, a börtönnek egyik sötét cellájában fá­sult kedélylyel, borongó lélekkel sétál a rab. Míg élnie lehetett,­­ a halál­lal játszott és a halálba indult, most, hogy már soká élnie nem lehet, a halál gondolata rémes fátyolt vet sö­tét lelkére. A társadalom emlőin növekedett és annak mérges anyatejét szívta ma­gába. Más azért vétkezik, mert a tár­sadalom kiveti, őt azért veti ki a tár­sadalom, mert vétkezett. Klein Fran­ciska a társadalomnak volt betege, annak lesz a halottja. Benne diadalát üli a züllés miazmája, orgiákat csap a fertőző társadalmi­ bacillus, mely ha egyszer valakit megtámadott, hatható­sabban és gyorsabban öl, mint a leg­erősebb méreg. Amint valóban méreg is. Mert manap a köz, a társaság, a nélkülözhetetlen együttélés felgerjeszti a vágyat az együtt haladásra, kis em­berekben nagy igényeket támaszt, fejleszti a kielégíthetetlen nagyzási hóbortot, a mérhetlen nagyravágyóét és az együtthaladásnak ez a maniati­­kus ösztöne méreg, mely az egyik individuum testét, a másiknak lelkét öli meg. Az jár jobban, kinek teste pusztul. Abból ki lehet venni a vészt, a lélekből soha. Klein Franciska nő volt. Olyan mint a többi. Erényekkel, szemérem­mel, szerénységgel, egyszerűséggel született. Aztán jött a társadalom, az együtt élés, az együtthaladás ösztöne, — ez a nagy kígyó, mely polypkar­­jaival kapocsként szorítja össze áldoza­tait. A kígyó kiöltötte méregfogait: itt a színház, toilette, equipage és más ezer fényűzési hóbort, ott többek kö­zött a korzó és vele a szemlélés és szemléltetés imprudens félőrültsége. Klein Franciska gyönge volt, mint más millió és millió embertársa. Las­san pusztulni kezdett az egyszerűsége, majd a szerénysége, vele veszendőbe ment a szemérme, az erénye végül az erkölcse, a becsülete. Klein Franciska beteg lett. A társadalom betege. Gyógyulást kere­sett. Olyasféle gyógyulást, mint a­mi­kor az álmatlanságban szenvedő mor­fiumot szed és méreggel öli magát meg. Az urát kishirdetéssel szerezte. A kishirdetéses férj szorgalmas, derék ember volt, de még Klein Franciskánál is gyöngébb. Hibáit nem büntette, hanem elnézte, szöges korbács helyett szeretőket küldött a felesége nyakára. A munka de volt­nál jobban vágyott rá. — Nem keresett soká asszonyt. A szomszéd birtokosnak volt egy leánya, mindennel megálldotta az Isten, hogy jó feleség lehessen belőle. Csupa szív volt, ritka, nemes szív egy­szerű és igénytelen, a kinek sem lelkét, sem kedélyét nem rontotta meg a nagy­város raffineriája. Ez a leány titokban régóta szerette Tobort, a­ki egészen más volt mint a többi falusi gavallérok. Há­rom havi mátkázás után megesküdtek. Ez a tobor házasságának története. Boldogan éltek egész az összeveszé­­sig. Hogy ez miként esett, mint mondom, szinte érthetetlen, ám azért mégis meg­van a maga története. Tobort ismerve, meglehet talán magyarázni. Tobornak a szíve sohasem mozdult meg egész éle­tében, csak ott a Tisza mellett a csönd­ben. A leendő feleségét pedig nem is­­merte ki teljesen, nem is mérlegelte ma­gában, hogy tulajdonképen milyen kin­cset kap benne. Az első hónapban pedig boldogság volt, csupa boldogság és Tobor azt hitte, hogy ez nem lehet másképen. Azt látta, hogy felesége nagyon szereti, hogy menyország az otthona. Ám valljuk meg őszintén Tobor abból a menyország­ból néha ki-ki vándorolt egy kissé a po­kolba. Értvén pokol alatt azokat a helye­ket, ahol legénykorában vélte föltalálni a menyországot. Egy este a felesége hiába várta va­csorára. Elmaradt bejelentés nélkül s csak­­reggel felé vetődött haza magával hozta a jó pajtásokkal átélt tivornya má­morának egy részét. A szegény asszony egész éjjel nem tudott hová lenni az ag­godalomtól s hajnalban aztán a nyakába ugrott az urának, de később szemrehá­nyásokat is tett neki. Tobor egyszerre dühbe jött, hogy az ő egyéni szabadsá­gában korlátozzák. Durván fölpattant, így vesztek össze. Az asszonyka pedig, aki­ben volt önérzet, nem tűrte a sértegetést, hanem összepakolt s utazott haza tüstént a szüleihez. Tobor még a vasútra sem ki­sérte ki, sőt búcsúzás helyett utána kiál­tott, hogy minden jól van így, csak men­jen, örül, hogy végre szabad lett. Tobor e pillanatban azt hitte, hogy meggyűlölte ezt az asszonyt s hogy most megszabadult tőle, attól az óriási, szinte majomszeretettől, mert terhére volt. Ám csakhamar másképen kezdett gondolkozni. Hogy magára maradt, föl s alá járt a szobákban s lassanként minden oly üres­nek, kietlennek tűnt föl neki. Két napig élt magányosan s oly rettenetesen ké­nyelmetlenül érezte magát. Minden egész más. A harmadik napon mikor éjjel ha­zafelé készült, borzadva gondolt lakására, a­hol most nagy magányos csöndesség ütött tanyát. Fáradt volt, de a helyett, hogy vágyott volna pihenni, úgy gondolt hideg ágyára, mint valami koporsóra. — Legjobban gyötörte a csönd, a nagy si­vár, kietlen csönd. Meg aztán oly pusz­tának érezte a hajlékát pedig az asszony csak egy-két apróságot vitt magával, de éppen ez a néhány apróság tudta oly kedvessé tenni a hajlékot. Tábornak meg­fájdult a szíve. Kérdezgetni kezdte ma­gától, hogy tulajdonképen miért is történt mindez ? Rájött, hogy úgy még senki sem KECSKEMÉTI ELLENŐR 1905. május 7. szavazatomat.“­­ Persze a cáfolat nem késett sokáig és Justh Gyula már más­nap kijelentette, hogy kereken kikéri magának, miszerint neki ilyen hülyesé­geket tulajdonítsanak.

Next