Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. augusztus (3. évfolyam, 151-171. szám)
1902-08-01 / 151. szám
III. évfolyam. 151 szám 1902. péntek, augusztus 1.__________________1 krajezar (2 filler.) Eiyan szán ára 2 fillér. Megjelen minden nap, *1)“^ roo II |(irn s“'“tru~ Crrrrr. (A kecskeméti lapok mellékapjai K777h .......VEGYES TARTALMÚ NAPILAP. r mOO UVdfUl Ma és holnap. — július 31. (I.) Egy fejérmegyei egyszerű földmivés ember fejezte ki plasztikusan, szépen azt a nagy nemzeti örömet, amelyet az idei aratás hozott Magyarországnak. Mikor József főherceg kérjdezte tőle, milyen lesz a termés, az öreg gazda ezzel az egyszerű néhány szóval felelt: »Minden kereszt duplán fizet « Bizony duplán A hétnél is több sovány esztendőre következik most valahára egy kövér esztendő. Egész sor válságos esztendő komor sötétségében megjelent az első reménysugár. A csapások változatos nemeitől megviselt magyar közgazdaság végre kap egy kis erőt, amely szervezetének pangó életműködését legalább meg- indítja, vérét felfrissíti és újra mozgásba hozza. A gazdának nem kell ingyen vetőmag és adóelengedés, az ipar nem szorul majd inségmunkára, adott az Isten vetőmagot is eleget, s lesz miből kifizetni a porciót, az ipa- ,rosnak is lesz munkája, "mihelyt a gazdának pénze lesz. A boldog reménykedés közben aztán hajlandó a magyar megfeledkezni minden rosszról. Azon igyekszik, hogy kiverje a fejéből a válságos idők keserű gondolatait, megkönnyítse lelkét a vergődés gyötrelmeinek még az emlékétől is. Átadja magát a ma örömének, nem törődve a tegnap szomorúságával. Holott talán nem kellene olyan nagyon sietnie a felejtéssel, a holnap érdekében. A múlt tanulságait jó lenne bizony értékesíteni a jövőre való nézve. Ennek most van az ideje, mikor a mesgyéjén vagyunk egy válságos időszaknak, amelyhez hasonlóra s kevésre emlékeznek a ma élő emberek. Most, a reménykedés idején óvnunk kell magunkat az elbizakodástól, a könnyelműségtől, a renyheségtől. A válság idején közhelyekké nyűjöjtünk egy csomó igazságot, bizony könnyen meglehet, hogy rájuk unva most lomtárba teszszük valamennyit. Talán valamennyi között legjobban elnyűtt igazság, — de nyilván a legigazibb is — h°gy gazdasági életünk i egyoldalúságából ki kell egyszer bontakoznunk mindenáron, ha nem akarjuk, hogy még egy olyan válság, mint az, amely most van elmúlóban, végképp a földre sújtson bennünket. Ször-nyűség volt az, hogy mennyire meg- fakadt nálunk minden, mikor egy-két esztendő rossz termése pénztelenné tette az ország földmivelő népességét. Ennek a mi kétségbeejtő állapo-túliknak az okáról nagyon sokat beszéltünk a válság napjaiban. Tenni is próbáltunk egyet-mást, de nem ment sehogysem. Hogy is ment volna mikor már nyakunkon volt a betegség ? A beteg embernek hiába mondod, hogy azért romlott le ennyire, mert nem jó táplálkozott, gyenge, nem bír ellentállni a betegség csiráinak. A beteg úgy sem tud enni, nem is szabad neki, az erős táplálék még jobban tönkretenné. Hiába tapogatod a karját, hogy milyen petyhüdt, milyen izomszegény, aki lázban fekszik, nem gondolhat a testgyakorlatra. Mihaszna sopánkodtunk az ínséges időben, hogy teremtsünk ipart, fejleszszük, erősítsük a kereskedelmünket, amazt, hogy gyarapítsa a gazdaságunk izomrendszerét, keményítse a csontszervezetét, emezt, hogy gyógyítsa és szabályozza a vérkeringést. Hogyan próbálkozzunk új iparral, mikor a meglevő sem tud megélni, mert nincs pénze a gazdának? Hogyan fejleszszük a kereskedelmet, mikor szegény sorvadásban van, mert koldus a vevője? Félszeg eredménynyel járt minden kísérlet, üres sopánkodás maradt az egész nagy, keserves igazság. És így voltunk a többi igazsággal is Nem tudtuk hasznukat venni. Most meg attól félünk, hogy majd nem akarjuk. Attól félünk, hogy a megunt közhelyeket felrúgjuk a sovány esztendők többi emlékével együtt és gondtalan vidámsággal élünk a jelennek. Ezt szeretnék elkerülni. Azt szeretnék, ha most, mikor a betegnek testét is, lelkét is helyreállítja egy csodatevő elementáris orvosság, kezdjen új, rendszeres életet, amely ellentállóbbá tegye a baj rombolásával szemben. Azt szeretnék, ha most, mikor »minden kereszt duplán fizet«, hasznát vennék ^■TA RCZ A, ^ _ Hogyan forog a föld? Irta: Feszty Árpád. Mikor valami nagyot állítanak, azt szokták olyanra mondani : — Olyan bizonyos, mint ahogy a föld forog a nap körül. De hát csakugyan olyan bizonyos ez? Hol van ez bebizonyítva? Hinni lehet, de tudják e igazán ? Hiszen Gallilei idejéig is sok okos ember volt a világon, akik ennek az ellenkezőjét hitték, ki tudja nem akad e megint egy új Gallilei, aki ismét ennek az ellenkezője fogja bebizonyítani? Én legalább már vesztettem ebben az ügyben egy fogadást. Suhanckoromban történt, az igaz, amikor még nagyon komolyan vettem mindent. Nyomtattuk a búzát. Kora hajnal hasadta óta forogtak már körbe a lovak, megjött a reggelizés ideje, összesugarazták az utolsó ágyalást, a rostához vitték az ocsut és a tiszta búza garmadára heverve telepedtek le a menyecskék, lányok és emberek, hogy magukat egy kissé ki- pihenjék s szalonájukat megvegyék. — Aztán csak szaporán emberek — szólott reájuk Ádám gazda. — Fenn jár már a nap az égen, mindjárt itt lesz a dél. — Bizony már jó magasan van — szól le egy csinos martosi menyecske a garmada tetejéről, — bele sem lehet már nézni. — Ne is nézz bele, mert megvakulsz, — válaszolt rá egy fiatal legény. — De furcsa is az, okoskodott tovább a láthatárra bámulva a menyecske, — hogy amíg lenn van, meg amig nyugszik, bele lehet nézni; amikor meg fönn van, rögtön kisütné az ember szemét. — Az én szemembe is másként néztél, te Kata, leány korodban, mint most, mióta menyecske lettél. — Ne bolondozzon kend, a kend szemébe tudom miért nem nézek, de a napot sehogysem tudom megérteni. — Minek is töröd a fejedet? Mi van azon csodálni való? — Az, hogy mindennap végigmegy az égen, mégsem esik le soha. — Jaj, te Kata, ne beszélj sokat, mert még leesik egyszer. Nézd te, ha most leesne, éppen ide esne a kötényed közepébe. — Ugyan, maradjon már! — perelt a menyecske, ráütve a legény kezére. — Bizony, ahány ilyen gonosz ember van a földön, mint kend, csuda, hogy eddig ránk nem szakadt. — Már minek szakadna? Mindenkinek kimérte az Isten a dolgát. Én szántok vetek, a napnak meg az a rendeltetése, hogy forogjon a föld körül. — Azt sem jól mondja ám kend, látszik hogy nem járt az iskolába, mert mi azt ott úgy tanultuk, hogy a föld forog a nap körül. — Forog ám a ti ostoba nyelvetek. Hiszen ha a föld forogna, hogy állanál meg rajta egyenesen. Hej, hogy gurulnál le most mindjárt erről a garmadáról. No ne félj, ha elkezd forogni, majd én fölfoglak, hogy ide gurulj az ölembe. — Már pedig akárhogy is csúfolódik kend, úgy mondta azt a tanító, hogy mikor Amerikában van a nap, akkor mi lábbal vagyunk a nap felé. — Hát a szoknyátok nem borul olyankor a fejetekre? — Ne izéljen már — szólott a menyecske hirtelen a térdeihez kapva, aztán elvörösödve fordult felém : — Mondja meg hát az urfi, igaz-e, amit mondok ? — Persze, hogy igaz, — felelém s a tudós meggyőződésével kezdtem nekik magyarázni, mindazt, amit erről a tárgyról a földrajzból tanultam. A lányok és a menyecskék hittek a dologban, legalább sűrű „úgy van biz’a“ közbeszólásaik azt bizonyították, de a legény csak a fejét, rázta.