Kecskeméti Friss Ujsag, 1902. szeptember (3. évfolyam, 172-192. szám)
1902-09-02 / 172. szám
III. évfolyam. 172 szám 1902. kedd, szeptember 2. 1 krajezar (2 fillér.) Cgyit szán ára 2 illír. KBCSHUIMBTI jr MtJdea madm ■* FDICQ i| IO ÄO rsz r l^lQg UÜOIIIl “Sr Ttinr«. (* KECSKEMÉTI LAPOK MELLÉKLAPJA) kTTTr: fttirn........Ttor VFGYFS TARTALMÚ NAPI!A P * Rée*vény.«yr»«a. Első oktatás, szept. 1. Elmúlt a vakáció, kinyitnak a tanodák kapui és kezdetét veszi a tanítás és a tanulás. Nagyfontosságú momentum ez nemcsak egyes emberek, családok, de az egész nemzet életében, mert hiszen gyermekeinkről van szó és a gyermek nemcsak az anyáé kizárárólag, hanem a nemzeté, az országé is egyúttal. Jövőben ők fogják képezni a nemzetet, ők fogják alkotni az országot, tehát a jövő nemzedék sorsát s velük az ország sorsát, jellemét, tudását és boldogulását irányítjuk most. A kisgyermek most vesz először könyvet és palatáblát a kezébe, hogy megtanulja az emberi tudás alapját, a betűket ismerni. Ez egyike a legfontosabb tudásoknak, ez alapja az emberi műveltségnek és ezzel az első »a« betűvel kezdődik az ember küzdelme a létért. A kis gyerek, míg iskolába nem kerül, kötelességet nem ismer. Neki csak jogai vannak, amik aztán elsősorban a szülői szeretettől, másodsorban az adott körülményektől függnek. Az iskolába nem járó gyermek parancsnoka a háznak, zsarnok és első személy. Az iskolában már megtanulja, hogy nemcsak jogai, de kötelességei is vannak. Joga van az uzsonnához, de kötelessége megtanulni, hogy az »H'lenta miféle állat. És minél feljebb halad az iskolában, annál inkább kevesbednek a jogok és szaporodnak a kötelességek. Ha, mint szegény ember kerül az élet nagy iskolájába, akkor aztán végleg meggyőződik arról, hogy annak, akinek dolgoznia kell, hogy megélhessen, csak kötelességei vannak, jogai alig. Azért első és fökellék: a gyermekkel a kötelességtudás megismertetése. A gyakorlati élet azt tanítja, hogy sokkal hamarabb boldogulnak azok, akik tán kevesebb észtehetséggel vannak megáldva, de kötelességtudók és kitartók, mint az olyanok, akik bízva gyors fölfogásukban, minden kötelességüket könnyen veszik s azért hajlandók a hanyagságra. Ilyen körülmények közt roppant fontossággal bír az első impulzus, amit a gyermek zsenge, fogékony értelme nyer Nagyon helytelen fölfogás az, ha a gyermek normális kiképzésére nem fektetnek igyelmet. Sok ember nem törődik azzal, hogy fia, vagy leánya miként és mily oktatásban részesül az elemi iskolában, azt gondolván, hogy a tulajdonképeni tanulás csak a felsőbb tanintézetekben veszi kezdetét. Mosolyog, ha az elemi pedagógusok törekvéseiről, tanítási módjáról vagy oktatási irányáról van szó, mert azt tartja, hogy az elemi iskola csak arra való, hogy beszélni, olvasni és írni tanuljon benne. Hogy ez a nézet mennyire téves, azt, úgy hiszszük, fölösleges csak említeni is, mert hiszen az alapvetés helyességétől függ az épület további emelkedése. Ha az alap nem szilárd, akkor lehet bármilyen jó a további munka, az épület mégsem felel meg rendeltetésének. Ez az alap a gyermeknél a rendes tananyag mellett az erkölcsi nevelés, a morális erő fokozása. Ne tessék azt hinni, hogy a gyermek ebben az irányban, ebben a tekintetben nem nevelhető meg. Dehogynem! A kis gyermekek kitűnően alkalmasak erre Lelkük fogékony, érzékeny, mint a fényképező lemez s ha a benyomásokat nem is adják vissza rögtön, azok ottmaradnak letörülhetetlenül s csak a magasabb öntudat ébredésénél mutatják a nyert behatás tiszta képét. Ezért sohasem szabad kicsinyelni az első oktató munkáját. Ö lobbantja lángra a gyermek értelmét, ö ébreszti először az öntudatot és ő csoportosítja a kicsinyek zavaros, rendezetlen gondolatait. Ha valaki a »derék« jelzőt érdemelte ki, azt majdnem minden esetben első tanítóinak köszönheti, — föltéve természetesen, hogy a szülők #»TARCZA.^ Vasúti kaland. ■ — Irta: SGO. Méltóztatunk talán tudni, hogy sehol a világon nem ismerkedik meg tíz ember könnyebben, mint éppen a vasúton. S ezek közül kerülnek ki a leggyanúsabb isme- j retségek, mert az ember nem térhet kielőlük, s akarva, nem akarva, szóbeszédbe kell ereszkedni az alkalmatlan fecsegővel. Amint a nyájas olvasó már kitűnően sejti is, a rövid bevezetésnek az volt a célja, miszerint megtudja belőle, hogy a múltkoriban én is utaztam. Ez utazás közben esett meg velem az a rémes kaland, amelyre, ha visszagondolok, ma is lúdbőrös lesz az egész testem. A kupéban, ahova beléptem, egy úriember feküdt. Nem volt már fiatal, de öregnek sem lehetett mondani. Az ajtó csattanásra hirtelen fölült, megdörgölte szemeit, szörnyű nagyot ásított, végignézett, rajtam és ismét lefeküdt. Én a fülke másik sarkába húzódtam s nagy szakértelemmel vágtam el szivarom végét, amit utitársam meglátva, nagy gyorsasággal ugrott föl. — Bocsánat uram a kérdésért, szenvedélyes dohányos ön ? — Meglehetősen. Naponként legalább nyolc szivart szívok el. — Igen ? De ugye, lesz szives az én kedvemért most nem dohányozni? ! Nekem végtelenül árt a füst. Uram, én irtózom a dohánytól. Reszketek már a szivar látásától is. Az udvarias kéréshez jó arcot kellett vágnom. Egyszerűen zsebre dugtam a szivart. Pár perc múlva megint megszólal az idegen : — Szép időnk van ma nagyon ! — Az ám, csakugyan szép. Itt elhallgattam. Tudja az ördög, ösztönszerűen húzódoztam ettől az embertől. Alattomos tekintetéből, nagy sárga szemeiből nem jót olvastam ki. Fura arcvonásai, kutató, fürkésző tekintete meg egyenesen azt a gyanút érlelte meg bennem, hogy ez az ember nem jóban töri a fejét. Látva azt, hogy meglehetősen fukaron bánok a szóval, ismét végig dőlt az ülésen, másodízben ásítozott, nagy kényelemmel és szemmel látható élvezettel óriásit nyújtózkodott. — Phüh ! De meleg van, szólal meg csakhamar újra. Reményem uram, ön sem fázik ? — Egy cseppet sem. De hát ez már így szokott lenni. Nyáron többnyire meleg van. — Igaza van uram. Tökéletes igaza van. Ez a mai hőség azonban mégis csak szörnyűség. Megint nem szóltam semmit. Útitársam is elhallgatott, amiből azt következtettem, hogy elment a kedve a további kérdezősködéstől. De hát csalódtam. Újra feltápászkodott, s udvariasan meghajolt előttem. — Pardon, uram. Majd megfeledkezek magamról. Kohn Mór vagyok. Gyapjú és marhabőrben utazom. Meglepetve fordultam az ember felé, aki marhabőrben utazik s röviden, de velősen, végtelenül örvendeztem a kiváló szerencsének. , — Talán szintén utazni tetszik? — bizalmaskodik tovább. — Igen, uram, én is utazom. — Nagyszerű! S ha szabad kérdeznem, miben utazik uraságod ? — Közönséges vasúti kocsiban — feleltem végtelen méltósággal. Őszintén szólva, vártam a hatást. De Kohn úrnak egy arcizma sem rándult meg. E helyett ismételten végigvizsgált szúrós nagy szemeivel. — Ön tehát nem utazik ? — De igen. Már mondtam, hogy utazom. Különben dr. Tarján Tivadar, gyakorló orvos vagyok — hencegtem szemtelenül. (Zárjel között legyen mondva, magam sem hittem volna, hogy ekkorát tudok hazudni.) Útitársam gyanakodva nézett reám, aztán megint megszólalt. — Kérem, uram, mondja csak, szokott ön viccelni? — Tessék? — Azt kérdeztem, hogy tud ön vicceket mondani? Szeret ön tréfálni? — Bevallom őszintén, nem értek az ilyesmihez. — Lássa, az nagy baj. A vicc az