Kecskeméti Közlöny, 1920. szeptember (2. évfolyam, 200-224. szám)

1920-09-16 / 212. szám

towiheiiiét, »920. Szeptember 16. CsKtÖriok___________________II. éafciyam, 212. sgám. KECSKEMÉTI KÖZLÖM a ■■ ELŐFIZETÉSI ÁRA t ii n u F&-- évra — — — — — — 120 korona. Hegyed évre — — — — — S0 korona. Egy hóra— — — — — — 20 korona. Felelős szerk.: Gr. KISS ENDRE. Egyes szám ára I korona. Megjelenik minden nap. Szerkesztőség i III. kér., Sxabadság-íér I. szám, II. emelet, 3 ajtó. Telefon 120. Kiadóhivatal i Széchenyi-tér 5. TELEFON-TAVIRAT. London. A corki polgármester álla­pota állandóan rosszabbodik, eszméletét még nem vesztette el. Páris. A francia lapok írják, hogy Giolitti szerint Németországot azzal a fel­tétellel fogadják be a Népszövetségbe, ha a német kormány hivatalosan kijelenti, hogy a békefeltételeket teljesíteni fogja. Rotterdam. A „Rotterdamische Cou rant“ jelenti: Dechanei, a francia köztársa­ság elnöke visszalép s az elnöki széket minden valószinüség szerint Milierand fog lalja el. Poincare a megalakulandó uj ka­binetben a pénzügyminiszteri tárcát vál­lalja el. Newyork. Az Egyesült Államokban, Maine államban megkezdődtek az elnök- választások. Berlin. Tegnap ötezer munkanélküli tüntetett a német főváros ulcáin. A katona­ság megakadályozta a komolyabb zavar­gásokat. Prága. A pozsonyi Slovenski Dennik C. tót újság a felvidéki magyar propagan­dáról panaszkodik: a magyar agitációk sza­badon folynak, a Budapesten szerkesztett Slovenszki Narod c. tót lap nagyon el van terjedve a felvidéken. A prágai Narodny Listi „Csehek tanuljatok magyarul !“ cimű cikkében felszólítja Szlovenszkó cseh tisztvi­selőit, hogy tanulják meg azt a nyelvet, amelynek oly fontos szerepe van a felvi­dék történetében, ez által könnyebben ellen­őrizhetik a magyar agitációt. Budapest. Ma délelőtt hirdették ki Tisza István gyilkosai előtt a hadosztály- bíróság ítéletét. Hüttner Sándort 15 évi fegy- házra, Sztanykovszki Tibort és Dobó Sán­dort kötéláltali halálra, Vágó—Wilheim Je- aőt pedig 3 évi fogházra Ítélték. A tisztviselőkérdésről. Irta: DR. KONCZ MIHÁLY. II. A másik vád, hogy a tisztviselők nem dolgoznak, szabotálnak, amerikáznak. Na­gyon laikus vád ez, olyanféle, mint a kom­munisták elve, ami szerint „a polgárok nem •dolgoznak, csak henyélnek“, mert szerinte csak a kapálás vagy ipari munka a dolog. Tény, hogy a tisztviselők teljesítmé­nye ma nem az, mint a háború előtt. De egyik osztályé sem az. Nem produkál tán félannyit sem a munkás, iparos, még tán a gazda sem. Mert a hosszas szenvedésben az ember is, az anyag is kimerült. Még a televény föld is. Hát még a lélek ? Ezenkívül — a tisztviselő állandóan rosszul táplált, üldözött, menekült, napi gon­dokkal küzködő, lelki és testi erejében rok­kant, nyomorgó, hogy tudna tehát annyit dolgozni, mint a háború előtt, a relativ jó­létben? Nem a jószándék hiányzik ő nála, nem szabotál ő, hanem hiányzik nála a lelki és testi erő, amelyet nem tud felajzani, lelkesíteni a jövő képe sem, mert az is tel­jesen kilátástalan. Nagyobb munkateljesít­ményre csak az képes, ki nem a tisztán fi­zetéséből — hanem magánvagyonából — él. Mert a szegény sanyarog, vagy egyéb jövedelem után is néz. A tisztviselő pedig a fizetéséért alig kap valamit. A természetbeni ellátása — amit sokan irigyelnek — még rosszabb. S még ezekért is napokig kell utána mász­kálnia, a dolga, a közérdek rovására. Egye­bet pedig, minden Ígéret dacára, nem kapnak, sem ruhát, sem cipőt, sem fehérneműt. Nem az övé a mulatás, a színház, a zene, a szó­rakozás. A föld, melyért él, melyért szenved, nem tudja őt eltartani. Bármily nagy ösz- szegünek látszik is a javadalmazása, mégis a háború előtti díjazásnak alig ötödrésze az. Mikor más tisztesen megkapja mun­kájának a bérét, az ő munkáját a társada­lom, melynek dolgozik, kellő ellenérték nél­kül fordítja hasznára. Nem dolgozik senki — szokták mondani — mégis él, a tiszt­viselő dolgozik, még sem él. A proletár­nyomort, melyről annyit zeng az ének, csak a tisztviselőosztálynál kell keresni. A tisztviselő mégsem volt forradalmi soha s ma sem az. Nem igaz, hogy bár­mely rendszer kész hive. A forradalmiság a társadalmi, erkölcsi és lelki fegyelmezett­ség elvesztésének a jele, akár az aktiv, akár a reaktiv forradalomról van szó, a tisztviselő nem vett részt egyikben sem. Nem gyávaságból, hanem mert tudja, hogy a kiforratlan tömegek működése nem jó az általános boldogságra s hogy a jó törvé­nyeket a józanság és nem a politikai szen­vedélyek alkotják. Nem voll forradalmi, mert lelkében él az intézmények szeretete, me­lyeket szolgált és műveltségénél fogva tudja, hogy ősi intézményeket és embere­ket nem máról-holnapra, hanem csak foko­zatosan lehet átalakítani. A kultúra a leg­hatalmasabb konzerváló erő, de egyúttal a mély kultúra a jövő előkészítésének legbiz­tosabb eszköze. A kulturember nem nézi elfogultan sem a múltat, sem a jelent — még kevésbé a jövőt. De nem igy az egyéb osztályok. A forradalmak a háború nevelte destrukciót még hatásosabbá tették. Nem dolgoznak, elégedetlenek s a törvény iránt engedetle­nek olyan osztályok, kiket az állam folyton cirógatott. A legnagyobb szabotázs a tör­vény iránti engedetlenség, a hatóság ren­deletéinek meg nem tartása s ugyan ki tartja meg? Ki tartja meg pl.az ármaximálásokat ? Nem ismerik az állam iránti kötelességet s azt, hogy a jólét forrása a törvénytisz­telet s az állam rendeletéi iránti engedel­messég. Mi folyton várunk az államtól ren­det, jólétet, erőt s nem adunk neki. Mi ál­talános jogokat követelünk s nem tanultuk meg, hogy a jog csak kötelességek telje­sítése után várható s nem tanultuk meg — a véradón kivül — az általános köte­lezettségeket. Hol van az általános adó s munkakötelezettség? Adózik-e, dolgozik-e mindenki ? Még a proletár is, s különösen a proletár, aki mindent az államtól vár? Vagy a gazdag, aki annyi jót merit az ál­lam intézményeiből ? Hol van a gyakorlati megvalósitása annak a szép szónak, hogy mindenünket oda kell adni a hazáért: életünket, vagyo­núnkat, munkaerőnket?! Ebben fekszik a tisztviselőkérdés meg­oldásának a kulcsa: a nemzeti jövedelem arányos megoszlásában, nemzeti munkatel­jesítményekben. Mert, mint mondottuk, a középosztály sorsa kulturkérdés, ez pedig a nemzeti erő, a nemzeti jövendő kérdése. Ha nem tudunk megélni úgy, mint a há­ború előtt, akkor mindenki arányosan mond­jon le az élet kényelméről s ne csak a tiszt­viselő. Gondoskodjék az állam arról, hogy megfelelő adókirovással, pénzügyi politiká­val minél hamarabb heiyreállittassék az osztályok megbillent gazdasági egyensúlya. Mert az nem állapot, hogy az állam egyes alattvalói bővelkednek, az állam élő orgánuma — a középosztály — pedig koldusszegény. Ha van általános szegénység — akkor eb ben is meglegyen az arány. A szegény és a koldus épp oly ellentétek, mint a gazdag és a proletár. A tisztviselő nem kiván mást, csak tisztes szegénységet, az aurea medioc- ritást, a középsorsot, mert ez az állam leg­hatalmasabb támasza. A züllés, a végső nyomor pedig iga­zán nem képesit munkára. Megállapították már, hogy munka nélkül nincs nemzeti fel­támadás, nincs gazdasági fellendülés. A munkakedvnek azonban két ösztönzője van : a szükség és a haszonvágy. Baj ha a ter­melő osztályok oly jólétnek örvendenek, hogy már nincs szükségük semmire; baj, ba szükségleteiket — mondjuk pl. ruhá­zatot — el nem érhetik. Baj, ha sok a pénz, akár egyes embernél, akár osztályoknál, mert akkor megszűnt a haszonvágy ösztön­zője lenni. S a legnagyobb baj, ha a mun­kás legjobb igyekezete dacára, bármily ma­gasnak látszó összegű bér mellett is nélkü­löz, mert afnyomor eltespeszti a lelki erő­ket s elveszi a szükségmunkára ösztönző erejét. Ebben áll a többermelésnek — s ez­zel kapcsolatban a tisztviselőkérdés meg­oldásának is a titka. Helyes pénzügyi és gazdasági politika nélkül — nincs több- termelés. 8 sziniip bizottság javaslatához. A magyar restauráció nehezen haladó munkájában, következményeit tekintve, nagy- jelentőségű esemény volt városunkban az, hogy a színházat sikerült az igazi nemzeti művelődés szolgálatába beállítani. Tegnap még a modernnek csúfolt feslettség és kor­látoltság póffeszkedett e nemesebb célra ren­delt épületben, de ma már egy uj szellem indult hóditó útra és ez nem akadhat meg útjában kedvezőtlen anyagi körülmények miatt. Ez a belátás vezette a szinügyi bi­zottságot arra az önkéntes elhatározásra, hogy a súlyosan megterhelt színházon se­gíteni kell. Az a szerződés ugyanis, amelyet a közkedveltségnek örvendő Bárdossy direk­tor a várossal kötött, sokkal kedvezőtlenebb volt, mint a régebbi szerződések, melyek mellett sokszor bizony a destruktiv szellem kapott szárnyra a Katona József-szinházban. Kétszeres kötelessége tehát a váiosnak, hogy a mai nagyszerű és nemzeti szellemű szín­házat tőle telhetőleg támogassa és ne siiá- nyitsa agyon lehetetlen föltételekkel. A szin­ügyi bizottság javaslata a legcsekélyebb, amit követelni lehet és nagyon méltányolja a város gazdasági viszonyait, de épen azért reményünk van arra, hogy elfogadása elé nem gördülnek akadályok. A városi haszon- részesedés és a tüzbiztositási dij elengedése, a fűtési és világítási költségek fedezése, légióként pedig a közönséget is érzékenyen érintő vigalmiadó eltörlése az, amit a szin­ügyi bizottság javasol, ehhez a javaslathoz annálinkább hozzá kell járulni, mert a mai színház az utolsó kulturális kísérlet. Nem lehet, nem szabad könnyen venni a dolgo1; minden apró küzdelemben olyan megfonto­lással kell helytállanunk, mintha legfőbb javunkról volna szó. A Bárdossy-szinház megmutatta, hogy azt a nagy kulturális kül­detést, amely eléje adatott, nagyszerűen vég­hez tudja vinni. Ennyi tehetség, becsület, jóakarat nem pazarlódhat hiába, mert az szégyen volna városunknak. — Tandíjmentességben részesülnek a menekült középiskolások. A vallás- és közokiatásügyi miniszter rendelete értelmé­ben a menekült középiskolai tanulók, akik vagyontalansági bizonyítványt mutatnak fel és tandíjmentességet kérnek, tekintet nél­kül iskolai előmenetelükre, egész tandíjmen­tességben részesülnek.

Next

/
Thumbnails
Contents