Kecskeméti Lapok, 1871. január-június (4. évfolyam, 1-25. szám)

1871-01-07 / 1. szám

művészet által vezérelt, az eszméből kiin­duló s ahoz visszatérő munkásságba, mi lelkét gyönyörrel töltse el, és azon tudatra emelje, hogy egymagában is hasznos, sőt szükséges a társadalomnak, mint enyésznek ki természetéből mindazon gyöngeségek és hibák, melyek onnan erednek, hogy nem talál lelkének méltó táplálékot és foglalko­zást; mennyire ismeretlenné válik előtte az az unalom, melynélfogva ma annyi ízetlen­séget és silányságot eltűr és elnyel, csak­hogy társaság nélkül ne maradjon. S nem a természettel merőben összeüt­köző fonákság-e a szerepeknek az az em­beri kiosztása, mely szerint a nő, ki eset­leg nem talál férjhez menni, mint valamely kelletlen ráadás, mint egy fölösleges auto­mat, minden tulajdonképi czél nélkül bo­­lorog az emberek között, majdnem kény­szerülve elnézésért esedezni azért, hogy ő is létezik, és kegyelemnek tekinteni, hogy töretik a társadalomban! És nem roppant veszteség-e, hogy eb­ben a megfigyelés, a kutatások, fölfedezé­sek , találmányok korában, a­mikor minden újabb ismeret az ismeretlen létezőnek új meg új világait jelzi, az emberiség szelle­mi erejének leleményesebb fele a pipere asztalhoz, üres semmiségekkel foglalkozásra kényszeríttetik! Ha pedig valaki aggódnék a­miatt, hogy e tanult és polgári kötelességekkel is fog­lalkozó nőknél mivé lesz a nőiség, a sze­relem , az anyai hivatás, az tekintsen körül és ítélje meg, mivé lettek azok ma, és mivé lesznek még ezután, ha folytatjuk a mai nyomon haladást? — És nem vonzóbb lát­vány lesz-e, ha például a politikai válasz­tásokban hivatva és avatottan részt vesznek a nők, annál , mint azt ma, hívatlanul és avatatlanul, bár csak közvetve, szintén cselekszik. Az a hajadon, ki legalább tizenhat éves koráig tanul, de igazán tanul, bizonyára vágyaiban nemesebb,, érzelmeiben gyermek­dedebb és szűziesebb lesz, mint egy mai tíz éves leány; kedély és lélekvilága pedig emelkedettebb és gazdagabb, s akarata erő­sebb mint ma sok éltesebb nőé. Oh, a szép ismeretek, a tudomány, az emberméltóság­nak felmagasztaló érzete nemhogy elvonná a nőt eredeti hivatásától, sőt, ha már eltért is, ahol visszavezeti, s nemhogy kivetkőz­­tetné eredeti természetéből, sőt, ha ez már megtörtént is, azzal újra és fényesebben fölékesíti. Mindez pedig nem puszta képzelet. Hát nem ismertek ma is nőt, kinek ismeretei túlszárnyalják a szokásos mértéket, a­kit balsors ten függetlenné, önállóvá oly viszo­nyok között, melyek férfiúi szilárdságot és bölcsességet is megpró­báltak volna, kinek a társadalmi "igények, a szülői gondok, egy mostoha élet válságai, melyek mind egy­magára nehezültek, csak világosították é­s edzették lelkét, s ki feladatát úgy fejtette meg, hogy ismerőinek mély tisztelete, övéi-­­­nek áldása és csodálata követi. Én ismertem ilyen nőt, annak szelleme leng körül, midőn e sorokat irom. Ha elnézem ezt a puszta léteiért kellet­­lenü­l és zsibbadottan folytatott, mozzanatok­­ban szegény küzdelmet, a mit ma életnek nevezünk, — és elgondolom, hogy férfi nemünknek, (a nagyobb rész után ítélve az egészről), még fiatalsága is kime­rült, vén anélkül, hogy fáradott volna, és bölcselkedik mielőtt ta­nult volna, mindinkább meggyőződöm, hogy végre is a nők emancipatiója ragad ki bennünket az önelhagyottságnak ez ü­dvtelen állapotából. Garzó Imre: Egypár és a Egypár szó a színi bizottsághoz és a­­kapitányi hivatalhoz. Nincs a világon színház, nem hiszem, hogy legyen, legalább ott, a­hol a színházat és annak hivatását fel tudják fogni, és azt már nem comoe­­diának tartják, a­hol annyi rendetlenség forduljon elő, mint a kecskeméti színházban. Nincs szándé­­kunkban most mindazon rendetlenséget elősorolni, mely rendetlenségeknek számos okai részint a színháztulajdonosban, ki a kényelemre, a szük­ségesre keveset gondol, csupán a jövedelemre; ki azzal, hogy a színházba járó közönség egy része megbetegszik a léghuzamtól, mitsem törődik; ki a szükséges kályhákkal sem akarja ellátni a színhá­zat stb., részint az igazgatóban, ki a legkevésbé sem törődik azzal, hogy a zártszéket váltó , egy­szersmind meg is tudja találni a maga zártszékét, és hogy azt előtte már valaki más el ne foglalja, ki a színház elejébe a színpad közelében, mint a heringeket rakásra préseli a közönséget; ki nem gondol azzal, hogy minden előadás alatt a zárt­székek mögött egy csapat szurkos, piszkos gyerek futtat, birkózik, kiabál, a közönség mulattatására, szóval a­ki mással mint a jövedelemmel nem gon­dol , ám az ő dolga, úgy veszi majd hasznát; részint a kapitányi hivatalban keresendők, mely vagy nem tudja felfogni a színház körüli kötelességeit, vagy nem tudja azokat érvényesíteni; — mind­ezekről azon­ban nincs szándékom most megemlékezni, hanem kötelességemnek tartom a közönséget egy nagy rendetlenségre figyelmeztetni, és ez­által egy tör­ténhető nagy veszélynek elejét venni. Színházi épületünknek többi hibája között legnagyobb hibája a kijárás, midőn az egész szín­házból két ajtón kell kijárni, és egyik ajtó egy hosszú szűk folyosóra vezet, mely 8 lépcsőn vég­ződik; a­ki egyszer színházunkban volt, okvetlen észre vette ezen hibát, azonban most ezen hamar­jában nem segíthetünk, hanem e körül forog, a mi végett tollat fogni kötelességünknek tartjuk. Van közönségünknek egy rész, egy gyaláza­tos rész szokása, mely a mint emberi gyarlóságá­ról élénken tanúskodik, úgy a nők iránti figyel­met, udvariasságát nem valami előnyös színben tünteti fel. A­mint a függönyt leeresztik, a szin­­kház minden zege-zugában pattognak a gyufák, és­­rohamos sietséggel szipákolva gyújtanak szivarra és pipákra, a rendkívüli megtagadás és áldozatért, hogy két egész óráig nem áldozhattak kedves szenvedélyüknek, hogy két óráig nem füstölhették le a nyomorult világot, nagy lélekzettel és kettő­zött erővel eresztgetik a füstöt, úgy a műveit vagy bocsánat, mert műveit­­ ember nők társaságá­ban soha engedelem nélkül nem gyújt pipára, pe­dig egy színházi közönség közt lehetnek oly ideg­zetű nők is, kik nem szenvelgésből, hanem egész­ségi szempontból is nem szívelhetik a füstöt, és hánynak szemére káros a dohány­füst, — tehát közönségünk minden osztálya a kimenő nők orra előtt húzza el a falon tyúkot is leszédítő szagos gyufáját, és illatosnál illatosabb szivar vagy kapa­dohány füstjét fújja a távozók orra alá; ezen rész szokásról le kell szokni közönségünk miveit névre igényt tartó részének, a másik részt pedig le kell szoktatni,­­ hozzák meg a nő­közönségnek azon rendkívüli nagy áldozatot, hogy egy perczig még nélkülözzék azon magas élvezetet és csak a szín­házon kívül gyújtsanak kedves szivarjuk vagy pipájukra. De kérdezzük a színi bizottságtól, úgy a ka­pitányi hivataltól is: hallottak-e már oly esetről, hogy az eldobott égő gyufa a nő ruhán lángra kapott és a nő megégett? ha igen, azt kérdezzük: megtörténhetik-e az nálunk is? és ha igen, mit gondolnak, mily veszedelem lehet abból, ha azon nagy tolongásban gyuladna meg valamely nő ru­hája? gondoljanak az ijedtségre, a tolongásra, és annak következményeire. Hát az megtörténhetik-e, hogy az eldobott gyufa, vagy égő szivar­darab a hosszú női ruhára tapad és lassan tüzet fog, és csak otthon már a rakásra rakott ruha­halmazban kap lángra, gon­dolják-e mily veszély származhatnék ebből? Ha mindkét eset lehetséges, mit azt hiszem, hogy kétségbe senki sem von, akkor mindannyi­unk kötelessége arról gondoskodni, hogy az nál­­lunk meg ne történhessék, minek egyedüli biztos szere, hogy meg ne engedtessék a színházban sen­kinek pipára gyújtani. A mivelt ember úgysem gyújthat szín­házban s nők előtt pipára, a­ki pedig nem akar e sorba számláltatni, azt rendőrség által kell Hiedelemre s rendre utasítani. Argus. TÁRCZA. 1871 -re. Most, midőn egy zsarnok véres képe Kíno s nyomornak undok tüköre. Most, midőn h­ít szószegésre lépve Gyilkol Frankhon átkos ördöge. Most, midőn uralg csupán kajánság, S a mi szent volt, gúnytárgyú leve; Porban fetreng adott­ szó , igazság, S bús homályba dőlt nagy, szent neve. Midőn az embersziv ördögé lett, És a gyilkolásba megvadul; Már nem ismer túlvilági létet, Nem pokolt sem, — vér­ s könyárban dúl. Midőn Istent, legfőbb lényt, feledve, Szent nevében gyilkol, öldököl, És a romlatlan kebel remegve Jajkiáltást hall nyűgöt felöl: Oh nagy Isten, merre, hol hatalmad, Hol van életoltó mennyitized? Irgalomban oly sokáig nálad Áll e törpe faj, — s te szenveded? úgy Lelke üdvét is feledte már ő, Dörgd a bűn közé hogy létezel, S szózatoddal, — mely halált lehelte, — Szörnyvilágod oh veszítsed el! ... Ah de még se;... még egyszer honában Áld meg a magyart, e nemzetet, Vérszerezte ősi szent jogában Óvd meg őt, —hisz annyit szenvedett! Adj erőt, ha majd az óra eljő, Küzdeni a király- és szent honért, Hadd legyen e nép nagyságban első, S érdemeljen hősi pálya­bért. Kárpátoktól széles Adriáig Zengje minden a magyar nevét, S hogyha kell, tiporja föld poráig Ős honának hitvány ellenét. Halld meg Isten, a miért te hozzád Oly epedve sóhajt e kebel; Vagy ha nem talál parányi szolgád Irgalomra: oh hadd vesszek el! Varga Gyula: Carthagó pusztulása. Történeti leírás. Róma és Carthagó e két hatalmas állam, égyük mint a másik a kereskedési és politikai tekin­tetben egyaránt fontos Sicilia elnyerhetéséért verse­nyeztek, s minthogy egyik sem akart hirhatásáról lemondani, háborúra került a dolog. A carthagóiak többizben, különösen Zámánál 202-ben Kr. e. annyira megverettek, hogy Hannibal hadának csak csekély maradványával menekülhetett Adrumetumba, honnét Carthagóba sietett, melyet 35 év előtt mint gyermek hagyott el. Hannibal Carthagóba érkezvén, a nép örömri­­valgások között fogadta és daczára az önző aristo­­craták ellenszegülésének, kormányzóvá — suifet — választá. Hannibal, ki ép oly nagynak mutatá magát a közigazgatás vezetésében, mint a milsz rendkívülinek a csatában, minden erejét hazájának új felvirágzására fordítás a becstelen és önző aristocraták uralmát megbuktatá és helyébe a polgári kormányzatot állitá föl, mely derekasan megvédett minden rendet és jo­got; az állam­háztartást oly bölcsen és körülnézőleg vezette, hogy a carthagóiak a rómaiaknak 50 év alatt lefizetendő hadisarczot 10 év alatt lefizették. Carthagónak ezen fölélénkült gazdagsága és vi­rágzása a nemzeti gyűlölettől eltelt rómaiak irigysé­gét újra fölszitotta és Cato izgató beszédei által, ki részint személyes boszából, mivel közbenjárását a carthagóiak nem fogadták el, részint mivel aggoda­lommal látta Carthagónak a békében ismét fölélén­kült gazdagságát, a tanácsban szünet nélkül sürgette, hogy Rómának versenytársa, a gyűlölt és rettegett Tisztelt szerkesztő úr! A „Kecskeméti Lapok“ múlt évi utolsó szá­mában meglehetős haragos kritika jelent meg az „elemi iskoláink“ czímű cikkre. Minthogy a kelet

Next