Kecskeméti Lapok, 1872. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1872-07-07 / 27. szám

a „Kecskeméti Lapokénak sem bel-, sem külmunkatársai között nem találnak önök egyetlen egyet sem, a­ki a „Gyászvitézek“, „Jobboldali vallomás“, „Hegedő“, „Nyilat­kozat“ vagy tisztelt választó­polgártársak“­­hoz hasonló, részint rágalmakat, részint hazugságokat képes volna bármily érdekért, vagy bármily fizetésért gyártani. Lássák tisztelt olvasók, nem akarom én elvtársaimat, de legkevésbé magamat szépíteni, csak azt engedjék meg önök, hogy figyelmeztessem önöket a tények chro­­nológiai menetére, tessék a kezekbe venni sorban az önök részéről világgá bocsájtott költeményeket és szabad beszédeket, emlé­kezzenek vissza azoknak keltére, s a la­pokban megjelent kemény czikkre, azu­tán hasonlítsák össze mindeniknek az irá­nyát maguk, vagy bízzanak meg az össze­hasonlítással egy idegent, a kit sem az eg­vik, sem a másik fél nem érdekel s mondassanak általa ítéletet. No de ne faggassuk egymást tovább, mert bármily mostoha körülmények között is, eljutottunk végre a rég várt perekhez, melyben igaz, hogy a legelkeseredettebb küzdelem között, de mégis páratlan hig­gadtsággal és egymás iránti tisztelettel meg­választottuk régi képviselőinket. Minthogy azonban a választási ünnepélyt sokkal ma­­gasztosbnak és sokkal nagyobb horderejű­nek tartom, mintsem hogy arról csak úgy felületesen megemlékezzem, áttérek a jövő teendőire. Tisztelt ellenzék, az egész szombat estig a legelkeseredettebb ellenfelek voltunk, és méltán, mert mindenikünk meggyőző­déséért küzdött, melyet az ellenfél minden áron meg akart dönteni, s ezzel politikai létünket akarta megsemmisíteni, most azon­ban a harcznak vége, a csatatér üres és mindenik fél megállta a maga helyét, a­nélkül, hogy a másik kibírta volna szorí­tani állásából; tegyük azt, a­mit nemes ellenség ellenfelével tesz, tiszteljük egymás erélyét és erényét, vessünk fátyolt a múlt hibáira és botlásaira, térjünk vissza békés tűzhelyeinkhez és folytassuk polgári állá­sunk szerinti hivatásunkat, hogy munka között annál könnyebben felejthessük mind a valódi, mind a képzelt sérelmeket. A béke angyala vezérelje indulatainkat és az Isten áldása kövesse nehéz küzdel­münket. Amen. Milyen legyen a néptanító a társada­lomban ? (Felolvastatott a kecskeméti néptanítók gyűlésén.) A társadalom jóléte, mint czél, mely felé­­ küzd, egyes tagok szellemi, erkölcsi és anyagi­­ erejétől függ. Ez elvitázhatlan igazság, s mind­nyájan érezzük, ismerjük és tudjuk; a jelen áta­lakulási korszakban, hírlapokban és szószékeken, az ország házában és vidéken e körül forog az eszmecsere. — A nagy czélhoz a népnevelés és oktatás legbiztosabb útnak ismertetett el; ezredév­vekkel előbb feljajdult már a próféta: „Elvész az én népem, mivel hogy tudomány nélkül való.“ —­­az újabb kor pedig mindennap igy imádkozék: „Népnevelés jöjjön el a te országod!“ — Nem czélom okát fürkészni azon szellemi homálynak és erkölcsi nyavalyának, mely az emberiséget sok év­ezreden elbénitva tartotta, s nagy részben a jelen­korban is tartja, — a történet múzsája igazságos biró , tiszta lelkiismeret szerint fog ítélni. Hoztak ugyan némely évszázadok gyógyszert, mely az emberiséget eszméletre segítette; a 19-ik század, meglehet, fel is gyógyítja, mivel ezé a di­csőség, hogy a­mit hajdan megmondtak és meg­írtak, azt, mint legbiztosabb gyógyszert, t. i. a népnevelést és oktatást használatba vette. Innen van azon társadalmi forrongás, mely egyes embe­rek keblét, a családok csendes tűzhelyét, egyle­teket és magát a nemzetet, sőt az összes emberi­ség gondolkodni tudó és akaró részét áthatván, mozgásban tartja. Jogot érez magában , sőt köve­tel magának a társadalom minden tagja, hogy a nagy czél eléréséhez közreműködhessék, kiki azon a pályán, melyet végzete részére kimutatott, — egyenlő joggal, egyenlő kötelezettséggel. Arra nézve, hogy a társadalom minden pol­gára kötelezettségét öntudatosan , önkényt és híven teljesíthesse, úgy vélem, hogy a testi erőn kívül, a következő három lelki tehetség közreműködése szükséges: Értelem­, melyet megszerez a józan ész a gondolkodás, és tudományos elmélkedés által, — továbbá — Érzelem, mely nyilvánul az erkölcsi jóság­ban, az erényben, végre — Akarat, mely kitűnik az erélyben , a szor­galmas kitartó munkában. Az ember élete a fűhöz hasonló, elhervad és el­hull munkája közben , vagy szerepe bevégeztével letűnvén az élet színpadáról, elmerül a halál sötét éjszakájába, de újak lépnek az elhunytak he­lyébe, — új nemzedék foglalja el a munkatért, különféle szerep­kiosztással. Ezen új nemzedék helyes nevelésétől, és okos képzésétől függ a nagy czél biztos megközelítése ; ezeknek elméjükben kell az értelmet, szívükben az érzelmet, a lelki erőt, az akaratot helyes irányban fejleszteni és ápolni, hogy a választott pályán öntudatosan önkényt és híven működhessenek. De hát kik legyenek azok, kik e nagy fon­tosságú, a társadalom sorsát intéző feladatot czél­szerűen megoldják.? — Talán a családok? . . . Igenis a családok, — de csak olyan családok, melyek a kitűzött három tulajdonnal ékeskedvén, képesek gyermekeik nevelésére , oktatására felhasz­nálni. A kezdet dicsősége kétségkívül a szülőket illeti, a­mennyiben a jövő nemzedék az ő keblü­kön és karjaikon él és táplálkozik, míg eszméletre jut és járni megtanul.­­ Azonban ekkor kezdő­dik a tulajdonképeni nevelés , a szülőkre nézve a legnagyobb felelősséggel járó kötelesség , hogy ki­csinyeik lelkét a józan ész rostáján tisztázott fo­galmakkal táplálják; fogékony szíveikbe az erény nemes magvait hintsék, hajlamaik mellett jó példa és jó irányú szoktatás által őrködjenek. Boldog gyermek, ki ezt megnyerheti, annyival szerencsét­lenebb, kinek keblét a családi körben beszivott rész átokként nyomja egész életében. Vájjon lehet-e követelni, hogy ezen nagy kötelességet kívánat szerint teljesítse, midőn a világi dolgok, bajok, a legjobb akaratú szülők idejét is egészen felemészti; de még ezer közül egy az, ki ezen életbevágó feladat megoldásáról csak fogalommal is bírjon. Epen ezért állított a társadalom népiskolákat s ezekbe tanítókat. A néptanítók hivatvák tehát, hogy értelmes, erényes, és erélyes nemzedéket képezzenek, a társadalom jólétének eszközlésére, fentartására és virágoztatására. A jól berendezett népiskolák a társadalom talpkövei. Milyen legyen a néptanító a társadalomban ? — Felelet: A néptanító a társadalom legdrágább kincsének, gyermekeinek dajkája, oktatója és ne­velője, azért legyen értelmes, erényes, és erélyes. 1. Legyen a néptanító értelmes. — Az ér­telem az észnek fényképe, vagyis valamely esz­mének az érzéki tárgyakra tisztán fogalmazott al­kalmazása. Az értelem mások észjárásának irá­nyát felfogja, czélját eltalálja, helyesli vagy elí­téli. Ítéletében igazságos, működésében okos, kö­vetkezetes. A tanügyben h­ányandó tekintélyt érde­mel ki. A társadalmi élet bármely pályáján működő egyén , tekintélyt csak­is úgy érdemelhet, ha gon­dolkodás és tudományos elmélkedés által a szak­máját alkotó elemeket igazán átérti, s azoknak alkalmazásában helyesen is ítél és okosan cselek­szik: mennyivel inkább érdekli ezen igazság a nép­tanítókat , kiknek kezére egy nemzedék jövő sorsa bízva van. — Igaz ugyan, hogy vannak értelmes és tudós paedagógok, kik a gyakorlatban csekély eredményt képesek felmutatni, ellenben csekélyebb elméleti ismerettel bírók feltűnő sikert aratnak. De ezen ritka kivételek nem mentik fel a néptanítót, hogy minden tehetségével ismeretkörét tágítani , értelmét mélyíteni ne igyekezzék.­­ A társada­lomban eddig különös balvélemény uralkodott a néptanítók iránt. Eltekintve alárendelt, nyomorult helyzetüktől, úgy tűnt fel ugyan­is, hogy a nép­­neveléshez, oktatáshoz mindenki értett, csak a tanító nem ; mindenfélével foglalkozó ember jogosítva érezte magát belebeszélni,­­ sőt utasítás adásra is elég merész volt vállalkozni. Hányszor teszik vita tárgyává társaságokban a tanügyet, és ki ille­tékesebb szószólója, mint a néptanító. Nincs oly életpálya, melynek annyiféle feldol­gozandó tárgyai volnának, mint a népiskolának. A vallás, olvasás , írás, számolás, természeti és tör­ténelmi tárgyakon kívül sok mindenféle egészen a kosárkötésig felelősség terhe alatt feldolgozandók. Ezeknek titkát át kell érteni, tanításában a kije­lölt módot elsajátítani, belőle felolvasásokat tar- TÁRCZA: A boldogtalanok. Némán jár a boldogság a földön, S eltűnik, mint a fénylő hullócsillag; Nem várja őt, az elhagyott koldus,­­ búsan, ha vándorbotján tovább ballag. Hűlt szivén a jövő borúja ül; Reményét a zord jelen keseríti; Nincs egy csillag a gyászos homályban, Keservesen simák fázó kisdedi. Itt egy őrült fájdalom­ szavai kesergik el a boldogtalan panaszt; S az egykor napként tündöklő remény Nem önt már többé dúlt szivébe vigaszt. Ott egy bús nő zokog gyászruhában, S kedves kis magzatja felett kesereg; Nem láthatja az a kelő napot, Nem, midőn lángfényben úszva lent lebeg. Hiában jár éltető sugára, Virágos sírjára játszadozni majd, Oh! a sírban mélyen nyugovónak, Többé örömvirágot ő már nem hajt. Némán jár a boldogság a földön, S eltűnik, mint a fénylő hullócsillag; Nem várja őt, az elhagyott koldus,­­ búsan, ha vándorbotján tovább ballag. Deutsch Fülöp: TERÉZ. (Regény.) Francziából fordította: Földváry Mari. (Folytatás.) X. Önkívület. Kívül, műhelyeikből hazatérő vidám családapák énekelve siettek tűzhelyükhöz; az ifjú anya pattogó tűz mellett ülve, utolsó öltést téve gyermeke fehér­neműin, s unokájában gyönyörködve végzé be a nagyanya napi számadását. Teréz elveszté ez édes családi örömökrőli min­den reményét! Mérges lehellet érinté életét, s örökre elhervasztá azt. Sötét és hosszú évek szenvedésének kelle követni a vétket, melynek áldozata lett, s melyet bár ártatlan, oly drágán kelle megfizetnie, mintha bűntárs lett volna . . . Midőn Teréz magához tért, nem érte meg rög­tön helyzetének egész iszonyát. A parancsnok előtte térdelt, lesve ébredését, s készen, a körülmények szerént, vakmerő vagy alá­zatos szerepet játszani. — Hol vagyok? rebegő Teréz gyenge hangon. Aztán tekintete Gontranra esett s bámulva vizs­gálta őt. — Gontran, — folytatá , — miért van ön itt ? Egyszerre felugrott; a borzasztó, lesújtó való előtte állt. Iszonyú tekintetet vetett Gontranra. Ez, elfojtani akarta a heves kitörést, s utánzá őt, s a leányka elé állt. — Oh semmi szemrehányást! mondá, semmi czélra nem vezető jelenetet. Én szeretem önt. .. — Uram, — szólt Teréz, — el akarok menni! És halványan, harag és megvetéstől felindulva haladt át a szobán, s a még mindig zárt ajtó­hoz ért. A parancsnok utána ment és vissza akarta vonni. — Ne érintsen! kiáltott Teréz hátrálva, ne érintsen! . . . Esküszöm , uram , megölne! E szavak a valóság oly félreismerhetlen hang­ján mondattal­, a hölgy arczában annyi ijedelem és harag volt kifejezve, hogy Gontran hátrált. — Teréz, szólt távolról, engedje vervénylenem, hogy egykor megbocsát. Hiszen mindent jóvá teszek. S ha vétkeztem , végtelen szerelemből tettem azt . . . Ön meg fog bocsátani nemde? — Uram! nyissa ki az ajtót; ismétlem: el akarok menni! — Ah! kiáltott fel Gontran, ön akar! — ön akar!.., nos! én nem akarom. Ön itt hatalmamban van, köztünk magyarázat szükséges, ezt kérem, s akarom.

Next