Kecskeméti Lapok, 1872. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1872-07-07 / 27. szám
a „Kecskeméti Lapokénak sem bel-, sem külmunkatársai között nem találnak önök egyetlen egyet sem, aki a „Gyászvitézek“, „Jobboldali vallomás“, „Hegedő“, „Nyilatkozat“ vagy tisztelt választópolgártársak“hoz hasonló, részint rágalmakat, részint hazugságokat képes volna bármily érdekért, vagy bármily fizetésért gyártani. Lássák tisztelt olvasók, nem akarom én elvtársaimat, de legkevésbé magamat szépíteni, csak azt engedjék meg önök, hogy figyelmeztessem önöket a tények chronológiai menetére, tessék a kezekbe venni sorban az önök részéről világgá bocsájtott költeményeket és szabad beszédeket, emlékezzenek vissza azoknak keltére, s a lapokban megjelent kemény czikkre, azután hasonlítsák össze mindeniknek az irányát maguk, vagy bízzanak meg az összehasonlítással egy idegent, a kit sem az egvik, sem a másik fél nem érdekel s mondassanak általa ítéletet. No de ne faggassuk egymást tovább, mert bármily mostoha körülmények között is, eljutottunk végre a rég várt perekhez, melyben igaz, hogy a legelkeseredettebb küzdelem között, de mégis páratlan higgadtsággal és egymás iránti tisztelettel megválasztottuk régi képviselőinket. Minthogy azonban a választási ünnepélyt sokkal magasztosbnak és sokkal nagyobb horderejűnek tartom, mintsem hogy arról csak úgy felületesen megemlékezzem, áttérek a jövő teendőire. Tisztelt ellenzék, az egész szombat estig a legelkeseredettebb ellenfelek voltunk, és méltán, mert mindenikünk meggyőződéséért küzdött, melyet az ellenfél minden áron meg akart dönteni, s ezzel politikai létünket akarta megsemmisíteni, most azonban a harcznak vége, a csatatér üres és mindenik fél megállta a maga helyét, anélkül, hogy a másik kibírta volna szorítani állásából; tegyük azt, amit nemes ellenség ellenfelével tesz, tiszteljük egymás erélyét és erényét, vessünk fátyolt a múlt hibáira és botlásaira, térjünk vissza békés tűzhelyeinkhez és folytassuk polgári állásunk szerinti hivatásunkat, hogy munka között annál könnyebben felejthessük mind a valódi, mind a képzelt sérelmeket. A béke angyala vezérelje indulatainkat és az Isten áldása kövesse nehéz küzdelmünket. Amen. Milyen legyen a néptanító a társadalomban ? (Felolvastatott a kecskeméti néptanítók gyűlésén.) A társadalom jóléte, mint czél, mely felé küzd, egyes tagok szellemi, erkölcsi és anyagi erejétől függ. Ez elvitázhatlan igazság, s mindnyájan érezzük, ismerjük és tudjuk; a jelen átalakulási korszakban, hírlapokban és szószékeken, az ország házában és vidéken e körül forog az eszmecsere. — A nagy czélhoz a népnevelés és oktatás legbiztosabb útnak ismertetett el; ezredévvekkel előbb feljajdult már a próféta: „Elvész az én népem, mivel hogy tudomány nélkül való.“ —az újabb kor pedig mindennap igy imádkozék: „Népnevelés jöjjön el a te országod!“ — Nem czélom okát fürkészni azon szellemi homálynak és erkölcsi nyavalyának, mely az emberiséget sok évezreden elbénitva tartotta, s nagy részben a jelenkorban is tartja, — a történet múzsája igazságos biró , tiszta lelkiismeret szerint fog ítélni. Hoztak ugyan némely évszázadok gyógyszert, mely az emberiséget eszméletre segítette; a 19-ik század, meglehet, fel is gyógyítja, mivel ezé a dicsőség, hogy amit hajdan megmondtak és megírtak, azt, mint legbiztosabb gyógyszert, t. i. a népnevelést és oktatást használatba vette. Innen van azon társadalmi forrongás, mely egyes emberek keblét, a családok csendes tűzhelyét, egyleteket és magát a nemzetet, sőt az összes emberiség gondolkodni tudó és akaró részét áthatván, mozgásban tartja. Jogot érez magában , sőt követel magának a társadalom minden tagja, hogy a nagy czél eléréséhez közreműködhessék, kiki azon a pályán, melyet végzete részére kimutatott, — egyenlő joggal, egyenlő kötelezettséggel. Arra nézve, hogy a társadalom minden polgára kötelezettségét öntudatosan , önkényt és híven teljesíthesse, úgy vélem, hogy a testi erőn kívül, a következő három lelki tehetség közreműködése szükséges: Értelem, melyet megszerez a józan ész a gondolkodás, és tudományos elmélkedés által, — továbbá — Érzelem, mely nyilvánul az erkölcsi jóságban, az erényben, végre — Akarat, mely kitűnik az erélyben , a szorgalmas kitartó munkában. Az ember élete a fűhöz hasonló, elhervad és elhull munkája közben , vagy szerepe bevégeztével letűnvén az élet színpadáról, elmerül a halál sötét éjszakájába, de újak lépnek az elhunytak helyébe, — új nemzedék foglalja el a munkatért, különféle szerepkiosztással. Ezen új nemzedék helyes nevelésétől, és okos képzésétől függ a nagy czél biztos megközelítése ; ezeknek elméjükben kell az értelmet, szívükben az érzelmet, a lelki erőt, az akaratot helyes irányban fejleszteni és ápolni, hogy a választott pályán öntudatosan önkényt és híven működhessenek. De hát kik legyenek azok, kik e nagy fontosságú, a társadalom sorsát intéző feladatot czélszerűen megoldják.? — Talán a családok? . . . Igenis a családok, — de csak olyan családok, melyek a kitűzött három tulajdonnal ékeskedvén, képesek gyermekeik nevelésére , oktatására felhasználni. A kezdet dicsősége kétségkívül a szülőket illeti, amennyiben a jövő nemzedék az ő keblükön és karjaikon él és táplálkozik, míg eszméletre jut és járni megtanul. Azonban ekkor kezdődik a tulajdonképeni nevelés , a szülőkre nézve a legnagyobb felelősséggel járó kötelesség , hogy kicsinyeik lelkét a józan ész rostáján tisztázott fogalmakkal táplálják; fogékony szíveikbe az erény nemes magvait hintsék, hajlamaik mellett jó példa és jó irányú szoktatás által őrködjenek. Boldog gyermek, ki ezt megnyerheti, annyival szerencsétlenebb, kinek keblét a családi körben beszivott rész átokként nyomja egész életében. Vájjon lehet-e követelni, hogy ezen nagy kötelességet kívánat szerint teljesítse, midőn a világi dolgok, bajok, a legjobb akaratú szülők idejét is egészen felemészti; de még ezer közül egy az, ki ezen életbevágó feladat megoldásáról csak fogalommal is bírjon. Epen ezért állított a társadalom népiskolákat s ezekbe tanítókat. A néptanítók hivatvák tehát, hogy értelmes, erényes, és erélyes nemzedéket képezzenek, a társadalom jólétének eszközlésére, fentartására és virágoztatására. A jól berendezett népiskolák a társadalom talpkövei. Milyen legyen a néptanító a társadalomban ? — Felelet: A néptanító a társadalom legdrágább kincsének, gyermekeinek dajkája, oktatója és nevelője, azért legyen értelmes, erényes, és erélyes. 1. Legyen a néptanító értelmes. — Az értelem az észnek fényképe, vagyis valamely eszmének az érzéki tárgyakra tisztán fogalmazott alkalmazása. Az értelem mások észjárásának irányát felfogja, czélját eltalálja, helyesli vagy elítéli. Ítéletében igazságos, működésében okos, következetes. A tanügyben hányandó tekintélyt érdemel ki. A társadalmi élet bármely pályáján működő egyén , tekintélyt csakis úgy érdemelhet, ha gondolkodás és tudományos elmélkedés által a szakmáját alkotó elemeket igazán átérti, s azoknak alkalmazásában helyesen is ítél és okosan cselekszik: mennyivel inkább érdekli ezen igazság a néptanítókat , kiknek kezére egy nemzedék jövő sorsa bízva van. — Igaz ugyan, hogy vannak értelmes és tudós paedagógok, kik a gyakorlatban csekély eredményt képesek felmutatni, ellenben csekélyebb elméleti ismerettel bírók feltűnő sikert aratnak. De ezen ritka kivételek nem mentik fel a néptanítót, hogy minden tehetségével ismeretkörét tágítani , értelmét mélyíteni ne igyekezzék. A társadalomban eddig különös balvélemény uralkodott a néptanítók iránt. Eltekintve alárendelt, nyomorult helyzetüktől, úgy tűnt fel ugyanis, hogy a népneveléshez, oktatáshoz mindenki értett, csak a tanító nem ; mindenfélével foglalkozó ember jogosítva érezte magát belebeszélni, sőt utasítás adásra is elég merész volt vállalkozni. Hányszor teszik vita tárgyává társaságokban a tanügyet, és ki illetékesebb szószólója, mint a néptanító. Nincs oly életpálya, melynek annyiféle feldolgozandó tárgyai volnának, mint a népiskolának. A vallás, olvasás , írás, számolás, természeti és történelmi tárgyakon kívül sok mindenféle egészen a kosárkötésig felelősség terhe alatt feldolgozandók. Ezeknek titkát át kell érteni, tanításában a kijelölt módot elsajátítani, belőle felolvasásokat tar- TÁRCZA: A boldogtalanok. Némán jár a boldogság a földön, S eltűnik, mint a fénylő hullócsillag; Nem várja őt, az elhagyott koldus, búsan, ha vándorbotján tovább ballag. Hűlt szivén a jövő borúja ül; Reményét a zord jelen keseríti; Nincs egy csillag a gyászos homályban, Keservesen simák fázó kisdedi. Itt egy őrült fájdalom szavai kesergik el a boldogtalan panaszt; S az egykor napként tündöklő remény Nem önt már többé dúlt szivébe vigaszt. Ott egy bús nő zokog gyászruhában, S kedves kis magzatja felett kesereg; Nem láthatja az a kelő napot, Nem, midőn lángfényben úszva lent lebeg. Hiában jár éltető sugára, Virágos sírjára játszadozni majd, Oh! a sírban mélyen nyugovónak, Többé örömvirágot ő már nem hajt. Némán jár a boldogság a földön, S eltűnik, mint a fénylő hullócsillag; Nem várja őt, az elhagyott koldus, búsan, ha vándorbotján tovább ballag. Deutsch Fülöp: TERÉZ. (Regény.) Francziából fordította: Földváry Mari. (Folytatás.) X. Önkívület. Kívül, műhelyeikből hazatérő vidám családapák énekelve siettek tűzhelyükhöz; az ifjú anya pattogó tűz mellett ülve, utolsó öltést téve gyermeke fehérneműin, s unokájában gyönyörködve végzé be a nagyanya napi számadását. Teréz elveszté ez édes családi örömökrőli minden reményét! Mérges lehellet érinté életét, s örökre elhervasztá azt. Sötét és hosszú évek szenvedésének kelle követni a vétket, melynek áldozata lett, s melyet bár ártatlan, oly drágán kelle megfizetnie, mintha bűntárs lett volna . . . Midőn Teréz magához tért, nem érte meg rögtön helyzetének egész iszonyát. A parancsnok előtte térdelt, lesve ébredését, s készen, a körülmények szerént, vakmerő vagy alázatos szerepet játszani. — Hol vagyok? rebegő Teréz gyenge hangon. Aztán tekintete Gontranra esett s bámulva vizsgálta őt. — Gontran, — folytatá , — miért van ön itt ? Egyszerre felugrott; a borzasztó, lesújtó való előtte állt. Iszonyú tekintetet vetett Gontranra. Ez, elfojtani akarta a heves kitörést, s utánzá őt, s a leányka elé állt. — Oh semmi szemrehányást! mondá, semmi czélra nem vezető jelenetet. Én szeretem önt. .. — Uram, — szólt Teréz, — el akarok menni! És halványan, harag és megvetéstől felindulva haladt át a szobán, s a még mindig zárt ajtóhoz ért. A parancsnok utána ment és vissza akarta vonni. — Ne érintsen! kiáltott Teréz hátrálva, ne érintsen! . . . Esküszöm , uram , megölne! E szavak a valóság oly félreismerhetlen hangján mondattal, a hölgy arczában annyi ijedelem és harag volt kifejezve, hogy Gontran hátrált. — Teréz, szólt távolról, engedje vervénylenem, hogy egykor megbocsát. Hiszen mindent jóvá teszek. S ha vétkeztem , végtelen szerelemből tettem azt . . . Ön meg fog bocsátani nemde? — Uram! nyissa ki az ajtót; ismétlem: el akarok menni! — Ah! kiáltott fel Gontran, ön akar! — ön akar!.., nos! én nem akarom. Ön itt hatalmamban van, köztünk magyarázat szükséges, ezt kérem, s akarom.