Kecskeméti Lapok, 1875. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1875-01-03 / 1. szám

ről tartoznak adójukkal, a névjegyzékbe felveendők, ha az összeírást, illetőleg kiiga­zítást megelőző év első napjától az össze­írás, vagy kiigazítás megkezdéséig hátra­lékban levő adójukból legalább annyit le­fizettek , amennyit a megelőző év összes egyenes államadója tesz.“ Vagyis a kinek több évi adótartozása van, elég ha abból 1874-dik évi január 1-től az összeírás megkezdéséig vagyis 1875. január 10-ig annyit fizetett vagy törlesztett, amennyi az 1874-dik évi adója. A ki tehát 1. évi január 10-ig vagyis az összeírás megkezdéséig a törvény e két szakaszának eleget nem tesz, választói jo­gától elesik. A választói jog a polgári jogok leg­főbbje és legszebbike, mert ez úton orszá­gos képviselőik által a polgárok a törvé­nyek alkotásába és a haza ügyeinek veze­tésébe r­észt vesznek és befolyást gyako­rolnak. Nem lehet tehát ezt oly könnyen venni és nem szabad magunkat visszavonnunk, vagy jogaink gyakorlásától könnyedén el­­üttetni hagynunk magunkat. A­ki e szép jogot oly könnyen veszi, vagy azzal élni nem akar, az nem érdemli azt meg. Annál is inkább igyekeznünk kell ma­gunkat a választók névjegyzékébe felvétetni, mivel jövőre minden választások a mostani összeírásba felvettek által gyakoroltatnak. Oly szomorú évek, annyi csapások után most az adót megfizetni kissé tán terhes, de ez polgári kötelesség, a­ki nemcsak a nagy szavakban hazafi, de szívében is az, a­ki jogokat élvezni akar, annak a haza iránti kötelességeit is teljesíteni kell. Különösen a Deákpártnak nincs oka és nem szabad a választási jogát könnyedén elhagyni, vagy a választástól visszavonulni, mert bár az utóbbi évek alatt úgy a nem­zetet, mint egyeseket számos és súlyos csa­pások és szenvedések sújtották is, beszél­jenek bármit ellenfeleink, e párt van hivatva hazánkat a bajtól megmenteni és jövő nagy­ságát és népei boldogságát megteremteni és biztosítani. Sok baj, hiba, mulasztás történt, de ezek nagy részét is magyar nemzeti köny­­nyen lobbanó lelkesedésünk szülte, alkot­mányunkat visszanyerve, századok mulasz­tásait pár év alatt pótolni akartuk, a mi­­veltöbb, előbbrehaladott nagy, hatalmas és gazdag nemzeteket vettük mintául, a mi erőnket, tehetségünket számba nem véve , és igy újra igaz lett, hogy „a maga kárán tanul a magyar.“ De az alap, melyet a Deákpárt terem­tett, meg van, az alap jó, ez alapon kell hazánk nagyságát felépíteni és nemzetünk boldogságát megteremteni. Ez alapot nem szabad veszélyeztetnünk, ennek megmentése és biztosítása végett kell a Deákpártnak sorakozni és összetett erővel válvetve működni. De e nagy munkába csak annak van szava és joga közreműködni, ki választói joggal bír. Felhívjuk és felkérjük tehát városunk deákpárti választóit, hogy a törvény fen­tebb elősorolt feltételeinek , melytől válasz­tói joguk gyakorolhatása függ, annál inkább eleget tenni igyekezzenek, mert különben választói joguktól megfosztatván, a köz­ügyekbe való befolyásukat elvesztik, igy önmaguk és a haza ellen vétenek. Isten áldása velünk. A magyar alf­öl fi3£.. .a legfontosabb talajneme. (Folytatás.) A szerves eredetű zárványok közt igen gya­koriak a növénymaradványok; kár azonban , hogy meghatározhatlan állapotban vannak, minek oka F. H. Keusch szerint nem más, mint hogy a kő­zetbe zárt növény egész edényrendszere a vízben feloldott ásvány­anyag által töltetett be s ekkép a szerves állag (substantia) vegyi úton lassankint el-­­távolodván, helyébe a kőzet anyaga lépett s ás­ványiakká váltak a szerves alkatrészek ily módon a nélkül, hogy az eredeti kül­alak lényeges vál­tozáson ment volna át, mint a rézgálic-oldatba már­tott vas­darab. Ilyenek a faágak és gyökér­dara­bok , melyek a löszbe temettetve elkorhadtak, al­katrészeik teljesen eltávoztak, a helyökön támadt­­ ürességbe lösz­ anyag nyomult s az előbb létezett fatörzs alakját tünteti elénk. Ámbár e darabon ki­vételképen oly tisztán látszanak az évgyűrűk, hogy bátran sorozhatjuk a kétszikű növények osztályába, de hogy mely rendhez tartozzék, alig­ha képes valaki meghatározni, azért a geológok a lösznek növény maradványait figyelmökre is alig méltatják. Feltűnőbbek ezeknél a szárazföldi és édes­vizi csigák. Leggyakoriabbak a löszben a biga-félék (helicidae) melyeknek közel másfélezer válfajából mint­egy 200 ásatag faj a harmad és negyedkori édes­vízi mész-képződményekben fordul elő, és ugyan a helix costulata, sylvestrina és hispida már kihalt s a még élő helix nemoralis (ligeti biga); a babárok (pupaceae) 34 kihalt (170 még él) fajából a pupa dol­ata és muscorum; a gyantárok (succineae) 80 válfajából (7 ásatag) a succinea oblonga és dongata. Legérdekesebbek azonban a roppant emlősök u. m. az ős­elefánt vagy mammut (elephas primigenius), az ős­orrszarvú (rhinoceros tichorhinus), a barlangi medve (ursus spelaeus), barlangi hiéna (hyena spe­­laea), az ős­szarvas (cervus primigenius) és későbbi háziállataink a ló, ökör, kutya stb. csontmaradvá­nyai, melyek elszórva ugyan, de majd mindenütt előjönnek a löszben. Nemzeti múzeumunk szinte európai hírre vergődött tudományos kincsesei bir­ály csont-maradványokból, melyek többnyire a Duna, Tisza és mellékfolyóiból halásztattak ki, s ezt Kren­­ner József múzeumi őr és kitűnő palaeontologunk szerint legnagyobbrészt azon hazafias érdekeltség­nek köszönhetjük , mely nemzeti múzeumunk iránt országszerte nyilatkozik. Valamint alig találni e hazában folyómelléki oly községet, melyben hason­lóan lelt csontok nem volnának őrizve. Hogy ez óriási lábszárcsontok, bordák, szarvak, agyarak mind a löszből kerültek folyóink medrébe, mint pl. a sárosmegyei mammut-agyar, nem szorul kü­lönös bizonyításra; a dunaföldvári szarvas-agancs azonban 1869-ben tőzegben (Torf) találtatott. Ezen itt bemutatott lesz a Tisza folyóvidékéröl való. Van ugyanis Csongrádmegyében az öreg (egyesült) Körösnek egy eltévedt ága, mely Cson­­grádon felül válik ki és vagy 3 mértföldnyi csavar­gás után Mindszentnél éri el a Tiszát. Ezen ág Kurcának neveztetik’, de miután a Tisza ártere 1860-ban az idáig haladt szabályozás következtében korlátok közé szorittatott, a Kurca mint töltésve­szélyeztető csatorna több helyt el len töltve. El­vesztvén ennélfogva a viztáplálékot, melyben any­jának a Körösnek bőkezűségéből, kivált az ára­dások idején részesült, saját forrásai erejére szorult tükre jelentékenyen szállt alá és szárazon hagyta, miket azelőtt oly gondosan rejtegetett, e kimosott és valóban szeszélyes alakú lösz-zárványokat. Be­mutatom ezúttal alkalmat véve ezen ugyanott ta­­ TÁRCA. Új évre. Ujdonszülötte az örök időnek. Légy üdvöz új év, oh légy üdvözölve! Arcáról könye minden szenvedőnek Napod jöttével legyen eltörölve. Imé megholt az év. De nem siratjuk. Könyeink miatta hullnak, és nem érte. S ekként, hogy őt a sírba dőlni látjuk, Feléd tekintünk új év, vágyva, félve. Még rajtad fátyla a titkos jövőnek, — De hév reményünk már lefestő képed: Arcod vonása vonzó, ép minőnek Szivünk óhajtja elközelgő léted. Te lépsz helyébe a megholt Syrénnek , Temesd . . . temesd jó mélyre e halottat; S föléje írd fel, hogy a szenvedésnek Nemteje volt, ki ott a sírba roskadt. Sok szenvedés gyötörte már e népet, Ne vedd te is hát ostorul kezedbe. Ha eltemetted a kimúló évet: — Az is legyen ott véle eltemetve! Bagi László. Don Juan. — b­eszély. — Lovass Jánostól. Távol a világ zajától, egy széles, csekély mélyedésü s virányos völgy közepén emelkedik a Szilhami grófok ősi kastélya.­­ Erős századok viharaival dacoló falai komor sötét szint mutatnak. Tornyainak tetői hegyes csúcsban végződnek, melyeken rozsdás szélvitorlák csikorognak, ha a szél nyugvó helyekből kimozdítja. A kastély eleje keletre néz az országútra, mely csekély távolságban visz el mellette. Mögötte terül el a nagy és jól rendezett park árnyas kanyargó ösvényeivel, üdülést ígérő hús gyep­pamlagaival, mosolygó virágcsoportozataival. A kastély mellett bársonysima pázsit terjesz­kedik , mely jobban kiszélesedve, a széles tó tükre mellett vész el. A tóparton magas s fényes sudarú platánok, karcsú növésű nyírfák alkotnak festői csoportoza­­tott, jobbra szép lombozatú kőrisfáktól takarva, hajlott ágú szomorú­ fűzek rejtőznek, melyek a grófi család sírboltját árnyalják. Lefelé a völgy hosszában, a patak mentében megvénhedett fűzfák dérszinü levelei rezegnek a langy szellőtől. A patak vize sebesen iramodik a malom felé, hol a megbámult kerekeken megtörve, tajtékozva haragos morajjal oson­tova. Közel a malomhoz százados iharfa terjeszti lombjait, melyek árnyában kedves arcú, de szen­vedő tekintetű leányka pihen félig dűlt helyzetben. Tekintete a kastélyra van irányozva, mely a park fái közül büszkén tekint le a malomtáj alacsonyságára. A leány mellett atyja ül, mélyen barázdált homlokkal, megsárgult fürtökkel. Leányának megsoványodott kezét fogja; nézi a nem régen még oly teljes kis kezet; szemei könyekkel telnek meg, s hogy fájdalmát eltit­kolja, csókot nyom homlokára. — Miért e köny ? kedves atyám! — A sok virasztás gyengíti meg szemeimet. — Ne titkold jó atyám! tudom, hogy rajtam aggódol, pedig gyengélkedésem nem oly komoly, múló gyengeség az egész, hidd el. — Nem titkolom tehát. Jól mondod, rajtad aggódom. Testi erőd naponkint fogy, élénk lel­ked elveszté vidorságát. Szánd meg aggódó atyá­dat , egyezz bele, hogy az orvos urat elhívjam. A leány arczán alig észrevehető felhő suhant el; tagjai remegtek mint a fának levelei, ha su­darát kemény ütés éri. Atyja mit sem ven észre. — Teréz ! elhívjam az orvost ? — Nem, nem. Higyj nekem atyám, nincs komoly bajom. Az öreg férfi megcsókolta leányát s elindult a kastély felé — Hová indulsz? kedves atyám,—kérdé a leány nem minden aggály nélkül. — A parkba megyek leányom; megnézem , hogy rendben van-e a zúgó, mert e forróság után záport várhatunk. A máskor oly vidor szemek aggódva néztek atyja után. — Istenem, Istenem! — sóhajtott. Kis kezét mellére nyomta, oda, hol a szív dobog. Oly szép, oly megható volt a szenvedő leány nagy bánatában. A vén fát környező bokrok gyengén ingadoz­tak , majd szétváltak a sűrű gályák s a nyíláson egy férfi feje tűnt elő. Nagy kék szemeit a leányra függesztette, melyekből a részvét s bánat sugara ömlött feléje; lassan a leányhoz csúszott s közel hozzá térdre ereszkedve nézte a kedves arczot. Most a leány ismét sóhajtott, kezét bágyadtan ereszté le, melyre a férfi tartózkodó, de szenvedélyes csókot nyomott. — Te vagy itt Károly? — szólt a leány s kezét lassan visszavonta. (Folytatása következik.)

Next